 |
| http://weheartit.com/entry/134592563 |
Vendégségben…
Spencer úr kinyújtotta
fájós lábát, hátradőlt a fekete bőrfotelban.
Látszott rajta, mennyire örül a vendégeknek. Mióta nyugdíjas lett, megszűnt körülötte a
nyüzsgő társasági élet, maradt a szokásos napi rutin, az egészségügyi séták, az
előírt pihenés, a kert és az unokák. Unalmas, hétköznapok, melyek egyhangúságát
néha egy-egy látogató betoppanása enyhítette.
Arrébb tolta az
üvegasztalon fekvő életmód magazint, melyet felesége, Vera asszony olvasgatott
nagy előszeretettel és helyet csinált a kristálypoharaknak és a meggylikőrnek.
- Házi készítésű, meg kell kóstolniuk. Josef,
tudom, hogy vezet, de Anne asszony, ugye Önre számíthatok, csak egy kicsit,
tudja, kis mennyiségben gyógyszer… házi készítésű, a kertben termett a
meggy, a fiam szedte…
Miközben töltött a
poharakba, a nőt figyelte, aki éppen a szemüvegét törölgette…Hmmm...Jól áll
neki az új frizura, hosszabb a haja, kontyba teszi, csak néhol libben meg
egy-egy elszabadult hajfürt, meglágyítva
az arc kontúrját. Mitől lett ilyen élő és eleven az arca, hiszen semmi szép nincs rajta? Talán a szemei, a
barna, egyenes nézésű tekintet, és a nevető száj. Az alak? Háát…pont ott
gömbölyödik, ahol kell, ki szereti azokat a csontkollekciókat a kirakatból?...
- Kedvesem, hogy Ön
milyen jól néz ki, Vera ugye így van? Hány éve is, hogy özvegy? Négy vagy öt?
Látom, jókedvű, örülök. Meglátja, egykettőre magához fog térni most már, az idő
nagy úr, csodákra képes. Ugye Vera? Mint Andrew, no, segíts már Vera, tudod,
két éve él együtt azzal az orvosnővel, mi is a neve…tudod, aki szintén özvegy,
mint ő,… no hogy is hívják... megvan, Rebecca. Ön is talál majd párt kedveském,
meglátja…
Az autóban…
Hideg van. Fázom. Nem
tudok megszólalni. Ez tévedés. Csak álom volt. Egy rossz álom. Felébredek
holnap és várni fog egy értelmetlen sms a sok közül, hogy Andrew éppen
tárgyalásra rohan a vidra farkának a mittudoménmicsodájáról… Két éve. Együtt él
valakivel. Hazugság volt minden? De hát
kérdeztem, hogy van-e barátnője... Hazugság. Istenem.
Talpra állok. De jó,
hogy senkinek sem beszéltem róla. Az én édes titkom volt, ami már nem édes, már
nehéz, fájdalmas. Így kell tovább élni. Találkozni fogunk ezután is. Lesznek
közös munkáink. Beszélni fogunk. Egymás szemébe nézünk. És én tudni fogom, hogy
becsapott.
Vagy én értettem félre
mindent? Lehet ezt?
BAK
volt. Akitől csak őszinte szavakat és igaz szeretetet kaptam, biztonságot és
két csodálatos gyermeket.
NEM. Nem erre fogok
gondolni. Barátom volt ő, aki mellettem állt életem legnehezebb pillanatában.
Ott állt a sírnál. Emlékszem rá. Fedetlen fővel, a szállingózó, kavargó
hóesésben, azon a hideg, zord, kegyetlen téli napon, amikor a fagyott rögök
zuhogtak a koporsóra. Az Egyetlenemére. A férfiéra, aki soha nem hozott
virágot és aki BAK volt. Akitől csak őszinte szavakat és igaz szeretetet kaptam, biztonságot és
két csodálatos gyermeket.
Barát marad. De ezt a
fájdalmat nem akarom még egyszer átélni. Soha többé nem játszom az emlékekkel,
nem idézem fel a lágy csókokat, a játékos apró harapásokat, a keze érintését, a
karja ölelést és az első sutának indult vad egymásra találást.
Csupa nagybetűvel írom
fel a lelkem lapjára: soha többet az életben KOS nem jöhet a közelembe.
Talpra állok, talpra
állok. Skorpió vagyok. Újjászületek, föltámadok.
És nem felejtek.
NO KOS, NO KOS, NO KOS…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése