 |
| http://weheartit.com/entry/172838335/ | | |
…30 évvel ezelőtt…
Mindennapos
történet. Egy régi gyönyörű világ, amelyben él és lüktet a vidéki város, tele
fiatalokkal, egyetemistákkal, barátokkal, szerelemmel, boldog ígéretekkel,
jövővel…
Sötét este
van, sárga színnel világítanak a lámpák. Sietek a kihalt utcán, felnyúlok és
szokás szerint a galagonyafák ágáról letépek néhány bogyót, a számba veszem,
elrágcsálom és közben igyekszem hosszúakat lépni a gyökerektől felpúposodott járdán, útban a kertvárosból a
központ felé. Sietek, amennyire magas sarkúban sietni lehet, nem késhetek el,
várnak rám. Már délután végeztem, hazamentem átöltözni, de János már biztos ott
van, estig voltak órái, nem megy haza. Nagyon várom, hogy találkozzunk,
diákjegyünk van a rock-operára. Jó a zene és első olyan előadás, hogy egy csaj
bevállalta a vetkőzést… Anyuéknak nem is tetszett a bemutató, azt mondták, valami
kábítószeres elvont dolog, nem lesz hosszú életű… Nem a fenét, azóta is
teltházas a produkció. Noha a csaj már jó harmincas és mindenki leszólja, hogy
csak a hírnév miatt csinálja, szerintem igaza van, ez volt az egyetlen
lehetősége, hogy kitörjön a névtelenség homályából tisztességes módon. Mesélik,
hogy nyitott is egy kis boltot, játékokat árul, amiket kézzel készít ő maga.
Meg fogom nézni, úgyis útba esik, ha megyek az egyetemre…
Végre
beértem a központba. De nagy a tömeg! A Városháza emeleti ablakain fény
szűrődik ki, biztosan valamilyen ülés van még most este is. Ott vannak, az
egész társaság, legalább kilencen leszünk, vegyesen párok és csak barátok. A
fiúk jártak együtt középiskolába és mi lányok kerültünk be melléjük. Nem sokan
vagyunk stabil párok. Nem is értik a többiek, mi ketten miért maradtunk meg
egymás mellett, amikor olyan nagy divat a szabadság. Miért is? Az élet nagy
csodája: véletlenül összeillünk, nem kell ehhez túl nagy filozófia, én vagyok
az érzelem, ő meg az értelem. János megfogja a kezemet, aúúú, már megint
szorítja, játékból összetör, pedig tudja, hogy rögtön kék foltos leszek.
Tulajdonjog kifejezése? Bemegyünk, nagy a nyüzsgés az előtérben, szerencsére
csak pulóver van velem, nem kell ruhatározni. A jegyeink a hátsó sorokba
szólnak, középre. Ennek nem örülök, még tart a tömegiszonyom, a sor szélén
szeretek ülni, nem baj, majd kapaszkodok János karjába, ennyi belefér. Mennyi
fiatal, középiskolások, egyetemisták és nem csak magyarok, hát igen, a zenét
mindenki érti, még ha a szavak magyarul hangzanak is el…
Kialszanak a
fények és megjelenik a zöldhajú lány… Modern díszletek, robajló, harsogó
elektronikus zene, majd a szólódal, ami fülbemászó melódia, már többször ment a
rádióban. Szomorú történet, kábítószer, elhagyatottság, a mai modern világ
zenébe öntve egy vidéki város színpadán, ahol eddig vetkőzős jelenet még nem
volt. Elájultak volna a városatyák… De ebbe a darabba pont beleillett, klassz
volt Júlia. Szerintem a fiúknak is tetszett, látom mennyire tapsoltak a mutatványnak.
Na, majd hazafelé kifaggatom Jánost, kíváncsi vagyok, mit mond…
Hát ez nem
jött össze, mással voltunk elfoglalva, amíg hazafelé andalogtunk. Rövid az idő,
éjfélre haza kell érnem, mert Anyu figyeli az órát és most éppen a másik
hazafelé és a lopott boldog pillanatok felé tartunk.
- Mikor lesz
már vége az egyetemnek és leszünk függetlenek és önállóak és lesz saját
otthonunk?
- Akkor meg
ezt a vad, zabolátlan világot fogod hiányolni és a tiltott perceket! - Jánosnak
igaza van, mindig mást szeretnék, mint ami van, türelmetlen vagyok és
telhetetlen, pedig ez a pillanat is tökéletes a maga valójában.
Mi kell több
annál, mint amikor azzal lehetsz együtt, aki egy egyszerű megoldással, egy
csókkal szép csöndesen belopakodott az életedbe, majd felforgatta az egész
világodat, aki nélkül üresek a nappalok, hát még az éjszakák? Csak otthon meg
ne tudják, hol töltöm az estéimet, hogy titokban egy másik háztartást vezetek
és már nem vagyok az a jó kislány, akinek mindenki tart…
…3 évvel ezelőtt…
- Anyuuuu!
Segíts!
- Istenem,
mi történt már megint? - A Picilány zokog a telefonba, értem, hogy mindjárt
itthon vannak, de mi a frászkarika történt, hogy ilyen zaklatott?
Végre,
kivágódik az ajtó, röpül a padlóra a strandtáska, potyognak belőle a törülközők
és a naptejek, a papucsok, a telefon keményen koppan az asztalon. Másiklányom
is érkezik…
- Anyukád
látta már?
- Mi van?! -
Olyan ideges lettem, majd összeesek, de ezt a lányok nem láthatják meg rajtam.
Nyugalom és
mosolyogni, álarcot feltenni, van már benne gyakorlatom, ezzel fekszem, ezzel
ébredek. Valaha le tudom majd tenni és őszintén szívből ránevetni valakire?
- Anyuuuu, a
hajam, amit a múlt héten melíroztunk be, a klóros víztől nézd, milyen lett!
- Hát,
milyen is? - Ha most nevetni kezdek, örökre kitagad a lányom, de nem bírom
tovább, azt hittem, valami nagy baj történt, bántották, vagy nem is tudom…ha
csak a haja… milyen is?
Istenem, ez
ZÖLD. Van egy zöld hajú lányom!
- Anyuuu!
Kinevetsz?
A nevetés
ellenállhatatlan hullámban tört ki belőlem. Másiklány sem bír ellenállni és
végül már Picilány is abbahagyta a hisztit és nevet a helyzet komikumán. Aztán
összenézünk, két nap múlva évnyitó az egyetemen, azonnal fodrász kell.
- Ági, hol
vagy, Ausztria? Hazafelé gyere be, vészhelyzet van, hozd a labort. A festéked
és a klór összeveszett és zöld kombinációt hozott létre!
Végre, csönd
van a konyhában, mindenki lepihent, a zöldhajú lány már a múlté. A klór hatását
nem lehetett teljesen semlegesíteni, csak halványítani és eltakarni némi barnával.
Eltelik majd pár hét, mire a régi szőkés-barnás hajú teremtés fog ismét
bonyodalmat okozni a konyhámban. Könnyek, mosolyok. Istenem, mennyire szeretné
az Apja, milyen büszke lenne rá, mennyire féltené, hogy összeszidná, utána megvigasztalná
és hogy nevetett volna velem a történteken!
Azt mondják,
kétszer nem történik meg veled ugyanaz. Úgy látszik, én kivételes tehetség
vagyok, mert két zöldhajú szépséggel is összehozott a Sors. Az egyik a
fiatalságom idején, a másik a fiatalságom eredményeképpen történt.
…Napjainkban…
- Nena, nézd
mit találtam a pincében, az öreg dobozokban.
Apa azt mondja, ez a Tied lehetett. - És egy sötétkék posztóköpenyes és
süveges, apró söprűn lovagoló boszit nyújt felém kis unokahúgom.
Azta, azta,
azta… ezt vettem akkor régen abban a kis
játékboltban a rock-opera után. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak,
többször is elsétáltam a bolt előtt egyetemre menet. A keskeny kirakatban csak
néhány apróbb játék fért el, de mindegyik hasonló stílusban készült, mint ez,
amit most a kezemben fogok. Sokáig haboztam, aztán egy szép napon beléptem az
üzletbe és megleptem magam egy kézzel készült, söprűn röpködő vasorrú bábával. János
először értetlenkedve nézett, amikor otthon kicsomagoltam a selyempapírból. Azt
már megszokta, hogy mesekönyvek kerülnek elő még a ruhásszekrények mélyéről is,
de ez most kicsit erős volt. Gyerek még nincs, tanulunk, erre én hazaállítok egy
játék babával, ami inkább dísz, nem hétköznapi játék. Közben feltettem a lemezt
és a szobában felcsendült a Zöldhajú lány szólódala. János már mindent értett.
Hozott egy zsineget, ügyeskedett és egyszerre csak a boszi a söprűjén a csillár
alatt himbálózott és röpködött.
- Nena,
figyelsz? Hol jár az eszed és mitől lett tiszta könny a szemed? Valami rosszat
mondtam?
- Mit is
mondtál? Bocsi, egy percre elkalandoztam…
- Azt
mesélem éppen, hogy felújították a rock-operát és hatalmas sikere van ismét…
A kör
bezárult.
Íme:
