2018. június 12., kedd

Elvek

aesthetic, inspiration, and travel kép


– Nem hiszem el. Hogy történhetett, hogy hármast kaptál? Hiszen tudtad a leckét, tegnap átvettük, mindent értettél és saját szavaiddal visszamesélted! – Vera mérgesen vette át az értesítőt, hogy aláírja a jegyet.


– Én csak kiegészítettem a történetet azzal, amiről veled beszélgettünk. Meg régebben te és apu is meséltétek, hogy mi hogyan történt. Akkor most mi az igaz? A történelemkönyvben levő, vagy amit ti átéltetek? – a vékony barna hajú Ann izgatottan hadonászott barnára sült karjaival. Nem értette a dolgot, hiszen neki a szülei miért hazudnának. De a tanárnő csak csóválta a fejét, amikor ő kijavította óra közben. Pedig jelentkezett, nem kiabált, csak elmondta, hogy szerinte mi az, ami teljesen másképpen történt.

­– Anyu, olvasd el azt is, amit a megjegyzésekhez írt, mert alá kell azt is írnod! Szerinte ne térjünk el a tanulnivalóktól! – Ann hatalmas barna szeme már könnyben úszott és Verában megszólaltak a vészcsengők.

Itt most nem vádolni kell, és bűnöst keresni, hanem megnyugtatni a gyereket. De hogyan? Kit nevezzen hazugnak? A könyv íróját, aki leírta az aktuális politika szerinti történelmet? Esetleg hazudtolja meg saját magát és vonja vissza szavait mindarról, ami megtörtént, amit átéltek a nagyszülei és a szülei? Nem lehet, mert azzal megcsúfolja a múltat, megtagadja a gyökereit és többet nem tud tükörbe nézni a szégyentől. De a gyereket sem hagyhatja meg abban a hitben, hogy a könyv írója tévedhetetlen. Töprengve ráncolta a homlokát, aztán döntésre jutott. Ha Ann nagyobb lesz, elmondja majd neki apránként, amit tud, de megkéri Annt, hogy kezelje a dolgot családi belső beszélgetésként. De addig kénytelen visszakozni és igazat adni a tanárnőnek. Sőt, udvariasan megköszönni a burkolt figyelmeztetést.

– Micsoda? Te megköszönöd, hogy leértékelte a tudásomat? De anyu, hogy tehetsz ilyet? – azzal Ann teljes vékonyságában belezuhintotta magát az öblös, karfás fotelbe, amelyet még a nagypapa használt valamikor tévénézéshez.

– Elfelejtesz valamit. Távolról érkeztünk ide, és a mi országunknak is volt egy saját történelme. A nagyszüleid, apu és én, a történelemnek egy másik oldalát látjuk, mert mi akkor ott éltünk és az iskolában azt tanították nekünk, ami az akkori politikai helyzetet támogatta, megerősítette. Ne felejtsd el, hogy akkor fejeződött be a háború, romok, tétovaság, éhezés. Egy keménykezű vezető, akit már ismertek és összefogás kellett abban a sok nyelvű zűrzavarban, csak így tudott felépülni a romhalmazból az ország, ahol én nevelkedtem. Nem állítom, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy az akkori tankönyvek leírták, de a lényeges dolgokat nem lehetett meghamisítani. Ugyanabban az időben a határ másik oldalán az emberek másképpen éltek, és az ő történelmük ezért másképp alakult. Te pedig most mindkét oldalt látod egyszerre, és hallod az ő véleményüket, amely ellentétes a miénkkel. Néha én is helyre szoktam igazítani a kolléganőimet, amikor előttem próbálnak jobban érteni ahhoz, amiről semmit nem tudnak, de mindenkit meggyőzni úgysem lehet.

Ann lassan megszelídült, harciasan villogó szeme bársonyos barnára enyhült. Kezdte felfogni a világ bonyolult voltát.

– ­Emlékszel arra, ugye hogy amikor hazautazunk és kimegyek a temetőbe, a legvégén megállunk egy hatalmas betonlapnál, amelyet mindig rengeteg virágcsokor és koszorú borít? Nemrég egy márványtáblát is készítettek és ráírták a neveket. Fiatalok és öregek, nem volt semmi vétkük, csak rosszkor voltak rossz helyen. Egyik nap még örültek a háború végének és másnap már sírt az egész falu. Sokáig beszélni sem lehetett róluk, titokban vitték ki a virágokat az emberek. Ott van a te nagyapád testvére is, legény volt még. Gyertyát szoktam gyújtani, és mindig viszünk, még ha csak pár szálat is, virágot.

­– Nem tudtam, mert erről nem meséltetek. Ez a közös sír, ugye? Erre mondta apu, hogy visszavágás volt, megtorlás bizonyítás nélkül, hibás utasítás, ami ártatlanok életébe került?– Ann lassan felfogta a dolgok bonyolultságát, és kezdte megérteni, miért nem beszélnek ilyesmiről a történelemkönyvek.

­– Igen. Ma már hivatalosan is elismerték a gyűlöletes tettet, ennek ellenére, nehéz felejteni. És azt hiszem, nem is szabad, mert akkor újra megtörténhet az egész. Ezért ápolja az emléket mindenki azon a környéken. –­ Vera abba akarta hagyni a magyarázkodást, elég volt ennyi a múltból. Azt kell elfogadtatni a gyerekkel, hogy a saját véleményéhez is ragaszkodjon, ha biztos az igazában, mégis tanulja meg elfogadni másokét is.

– Van egy javaslatom. Bármikor akarsz beszélgetni a régi időről, elővesszük az albumot és mesélek. Legyen ez a mi családtörténetünk, ami nem tartozik kívülállókra. Te pedig könnyítsd meg a dolgodat és csak azt mondd vissza az órán, amit a könyv ír. Megállapodtunk?

– Anyu, mi ennek a neve, nem jut eszembe? Mindig példálóztál vele, hogy a sok nyelvű országokban ilyenek az emberek… – azzal Ann már tolta is aláírásra a kinyitott füzetet, mert elege lett a felvilágosításból.

– Tolerancia drágám, élni és élni hagyni, elfogadni a másikat. Ezt tanuljuk minden nap. – azzal Vera aláírta az értesítőt, a megjegyzésre mégsem reagálva, mert azért elvei is vannak az embernek. Már tudta, mit fog ajándékozni év végén a tanárnőnek: egy régi délvidéki történelemkönyvet, amely kitágítja a látókört.


2018. május 28., hétfő

Nők a múltból





Az előszobám falán egy réges-régi falióra függ. Most kicsit poros a teteje, mert létra kell a megtisztításához, de egyébként működőképes, csodálatos, szúrágta, igazi öreg falióra. A nagymamám konyhájában volt régen a helye, egy igazi falusi konyhában, ahová a gangról léptünk be és onnan mentünk tovább a tisztaszobába. Emlékszem a hangjára, ahogy egyet ütött a félnél, az egésznél pedig mély, zengő hangon kongott. El sem tudom képzelni nélküle a régi konyhát, ahova nyugodtan beszaladhattam, ha akartam valamit, nem kellett cipőt cserélnem, ahol belefúrhattam az arcomat a Mama kötényébe, aminek olyan falusi illata volt: állatok, kert, virágok, napfény, gyümölcsök...

Aki ezt mindennap érezhette, nem értette, hogy nekem, városi kislánynak, mi ebben az érdekes. De a Mamáék tudták. Már akkor sem bírtam az utazást, akkoriban nem léteztek ilyen csodagyógyszerek, mint a Cocculine, folyamatosan kavargott a gyomrom és émelyegtem. De ettől még minden hétvégére hazautaztunk az öreg faluba. Amikor kiléptem az autóból, betámolyogtam a konyhába, de elég volt öt percre lefeküdnöm, megéreztem a régi illatokat és már ettől jobban lettem. Mindenki tudta a családból, hogy mennyire szeretek ott lenni.

Abban az öreg falusi házban beburkolt a meleg szeretet. Amikor a gyomrom lecsillapodott és talpra tudtam állni, két dolgom volt halaszthatatlan, benyitni a bal oldali tisztaszobába, majd ha üres volt, indulni az udvarra. A hátsó udvart fém kerítés választotta el az elülsőtől, ahol a virágos rész volt, innen származnak mai kertem alapnövényei, ők a gyökereim. Innen jöttek a klemátiszok, a hófehér virágú árnyékliliomok, eredeti falusi fajta, nem a kényes, kertészeti növény, a kertem tele van velük most is.

Kit kerestem?

A hátsó udvarban egy fekete kendős, hajlott hátú néni söprögetett, körülötte csirkék, kakasok, kacsák. Amikor látta, hogy jövök, bütykös kezeivel felemelte a vesszősöprűt, amivel az eperfa potyogó terméseit próbálta elsöpörni az útból. Feleslegesen, mert potyogott ott minden: levél hernyókkal, eper: sárga, piros, fekete, az érettségi foktól függően és a kacsák azon nyomban ott teremtek és hatalmas hangzavarral ettek. A felemelt söprű a piros kakasnak szólt, hogy hess innen, ez a mi lányunk, nem bántod!, mert bizony, amikor egyedül mentem ki, többször estem kakastámadás áldozatául.

És utána megölelt… Később már magasabb voltam, mint Ő. Ahogy nőttem én, úgy fonnyadt össze Ő, a nagyapám Anyukája. Attól kezdve el nem mozdultam mellőle. Indultunk megnézni a kinti kemencét, ami nekem, állandóan kíváncsi városi apróságnak, nagyon tetszett. Meg kellett nézni, sül-e benne a kenyér, kelt kalács, már nem tudom, mi mindent készítettek a Mamával, de ha egyszer hipnózis alá helyeznének, biztos mindent el tudnék sorolni, mert magam előtt látom a képeket, érzem tenyerem alatt a kemence faláról málló festéket, emlékszem az ajtó nyikorgó hangjára. Utána leültünk egy fapadra és kezdhettem a „majzolást”. Ezek a pillanatok csak kettőnké voltak: az Öreganyukáé és a kisunokáé. A falra egy régi, foszladozó farostlemezt szereltek, erre a falra graffitizhettem az unokatesókkal, amennyit akartunk. Tele volt a fal rajzokkal, vízfejű babákkal, fákkal, autókkal, attól függően, melyikünk éppen milyen korszakot élt. Mivel festettünk? Öreg vízfestékkel, maradék ecsetekkel.

Utána Öreganyuka kikísért a kertbe. Rituálé volt ez is, először megnéztük a ribizli bokrokat, mellettük a sárgán virágzó mahóniákat, majd indultunk a nagy fák felé: körte, cseresznye, meggy. És mögötte kezdődött a szőlő, ami nekem végtelennek tűnt, mert hátul nem volt elkerítve és így a kertek leértek egészen a Kisbaráig.

Itt várt rám a Nagyapa. Amikor észrevette, hogy a kisgömböc fut feléje, feltápászkodott a szőlőtőkék közül, ahol metszegetett, kitárta a karjait és én repültem hozzá. Ismerős illatok: állatok, napfény, gyümölcsök, dohány. Szeretet. Elővett a zsebéből egy érdekes végű kést, megtapogatta a szőlőfürtöket és mindig talált nekem valót. Amit Ő adott, az mindig finom volt. Eljött az ebédidő, lassan indulhattunk befelé. A fák alatt megálltak, beszélgettek a termésről, a falu dolgairól, én meg lefeküdtem a fűbe, körülöttem zümmögve szálltak a méhecskék.

Ugyanazon a helyen bámulta az apró színes virágokat és a hangyákat a fű között egy kislány és az évek során felnövő kamaszlány. A gondolatok változhattak, de a hely iránti szeretet azóta is töretlen maradt.

Nem tudom, hogy a begyakorolt vagy tanult dolgokat, a kézügyességet hogyan lehet az öröklődés számlájára írni, de nálunk megtették. A Sors érdekes tréfát űzött velünk. A családom egyik ágára jellemző a varró-hímző tehetség. Bizonyítják ezt párnahuzatok, terítők, alsóruhák, slingelések, hímzések garmadával.

A háború után, hogy segítsenek a falun élő nőknek munkát találni, varróiskolába küldték őket. Itt tanulta meg a Mama a színek használatát, a kevesebb több elvet és attól kezdve olyan művek kerültek ki a keze alól, hogy csodájára járt a falu. Ünnepnapokon, mint amilyen a Karácsony, a Húsvét, előveszek pár darabot és mesélek róla a gyerekeimnek. Kedvencem az angyalkás slingelt abrosz. Néhol a szélein a varrás már szakad, kézzel mosom és ha megszárad, még vasalás előtt megvarrogatom. Olyan jó érzés, hogy ilyen fantasztikus tehetséggel megáldott nő volt a nagymamám.

Anyu kimaradt a hímző tehetségek sorából, Ő kötni tudott, és sütiket sütni. A tréfa a férfiakat érte, anyu bátyját és annak a fiát, az unokabátyámat. Mindketten gobelineket hímeztek. De nem azokat a színes lenyomatokat, amikkel kiskorunkban mindannyian próbálkozunk. Ők külföldről kapták az anyagot, a selyemfonalat, a mintát, számolták az öltéseket és a gyár megvásárolta a kész műveket. Az egyikre kifejezetten emlékszem, a kép a pianínó fölött függött: meleg színek, egy középkori jelenet, mandolinon játszik egy trubadúr.

Tavasszal nagy öröm ért. A nagynénim nekem adta az egyik képet. Igazi, hamisítatlan havas táj. Óriás fenyők, a hó súlyától az ágak lehajlanak, a magasban a hold éppen előbukkan a felhők közül. Amikor meghoztam, egy pillanatig tétováztam. Nálam nincsenek kézimunkák, hová is teszem majd a kincsemet, mert drága nekem a készítője miatt. És azonnal kínálta magát a hely, az üvegszekrény tetején, ferdén nekitámasztva a saroknak, nem kellett fúrni, bármikor levehetem, nézegethetem. Micsoda munka van a millió öltés mögött!

És én? Hímzéshez nincs türelmem, kötni nem tudok, de varrni azonban igen. Abban a számomra oly drága falusi házban, a tisztaszobában volt a Mama varrógépe, egy Singer, lábhajtásos, olajillatú, a gép tele volt festve pici piros és sárga virágokkal. Amikor babázni szerettem volna, elővettünk egy csomó kukoricacsutkát, és azokat öltöztettük fel anyagokba, festettünk rá szemet, meg szájat. Aztán később már volt babám is, Apu hozott egy ezüsthajú, pislogó szépséget és a Mama nekiállt babaruhát varrni. A baba darabjait tavaly dobtam ki, a műanyag megadta magát, darabokra pattogott szét, de eddig kitartott, a lányom kézbe foghatta a gyerekkori kedvencemet.

És a folytatás? A tehetség ismét elbújt, a négy unokatestvér kislányból egyik sem örökölt hímző hajlamot. Ki tudja, talán megjelenik ismét majd az unokáimban. Ha felfedezem, mesélek majd nekik a régi időkről és az akkori nőkről.


2018. május 27., vasárnap

Mécsesek





Lily gyorsan végzett a bevásárlással. Még nem volt négy óra, de máris akkor tömeg tolongott a polcok között, hogy a nyugodt válogatás élménye odalett. A papír fecnit bordó táskája oldalzsebébe süllyesztette, utólag már nem akarta előkotorni. Emlékezetből megpróbálta összeadni, 3 mécses a mamáékra, három anyáékra… vagy kettő és amoda meg négy?  Itthonra is kell kettő. Talán mindent megvett. Holnap korán lesz az indulás és nem kellene még egy pótbevásárlást is beiktatni. Este még lesz egy csomó házimunka, mint minden utazás előtt, mert a két gyerek itthon marad. Ők is bevásárolhatnának éppen, de Lily már csak a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt is megtöltötte a hűtőt.

- Anyu, milyen mécseseket vettél? Őszi fák vannak rajtuk és nem angyalkák? – a hosszú hajú lány kételkedve rakosgatta sorba az asztalon a vásárolt mécseseket. – Ugye nem Tony bácsi sírjára viszel ilyet? Eliza néninek nem fog tetszeni.

A tobozkoszorúk, a mécsesek, a gyufa, a metszőolló, a kissöprű egy kartondoboz mélyére kerültek, Lily sóhajtva lezárta és kicipelte a dobozt az autóhoz.
- Édesem, már rég óta nem azt teszem, amit elvárnak tőlem. Miért állnék be éppen most a sorba?

A futónadrágba öltözött lány éppen a haját tekerte a feje búbján kontyba, olyan utánozhatatlanul ügyesen, hogy Lily csak bámulta. Megjegyzése nem maradhatott szó nélkül, minden tudó arckifejezéssel jegyezte meg:
- Azért vagy ilyen ideges, mert most mutatod majd be a barátodat?
Hát igen, a gyerekek mindent tudnak, és többnyire megmondják őszintén a véleményüket. És milyen igaza van, elmúlt ötven és nem tudja kezelni a helyzetet. Fél egy nagynéni véleményétől.

- Kedves, ez nem maradhat így! – Lily vállát átölelte egy biztonságot nyújtó férfikar. Másik kezével a családi kripta bejáratára ránőtt terülő boróka ágaira mutatott. – Mire tavasszal ismét jövünk, már a szomszéd sírok sem fognak látszani!
- Tudom Frank, de délre Eliza nénihez kellene érnünk, már alig van időnk, erre nem számítottam és csak egy kis metszőollóm van. – Lily kétségbeesve nézte a sírt, amelynek kőlapját beterítette a méregzöld, szúrós boróka ága, amely védve ölelte át a sírt.
- Te söprögetsz, nekem pedig adj egy fél órát. A mécsest majd utána gyújtjuk meg.

Azzal Frank küzdelembe szállt az öreg, vastag ágakkal, keresve a leggyengébb, még elmetszhető pontot rajtuk. Gyűltek az ágak, szállt a por, ahogy egyre mélyebbre hatolt a törzs felé, potyogtak a tűlevelek és az ágak végén gyantás nedv jelent meg. A levegő megtelt az illatával, ahogy Lily megpróbálta összegyűjteni és elvonszolni az ágakat a szemétlerakóba. Lassan kiszabadult a zöld mohás kőlap és végre levegőhöz jutottak a sír elé ültetett liliomok. A közeli kápolna órája elverte a delet, a temetőben csönd volt, csak néhány sírnál gereblyézgettek. Egy idős néni tolta a biciklit a kapu felé, halkan odaköszönt, majd továbbment. A kosarában krizantémlevelek árulkodtak arról, hogy a Mindenszentek virágját hozta ki egy sírra.

Lily haja kócosan hullott a vállára, szemüvege félrecsúszott a nagy igyekezetben, hátán megcsavarodott a sötétkék tunika. Frank kiegyenesedve állt a családi kripta előtt, derekát nyomogatta és megpróbálta lesöpörni farmerjéről az ágdarabkákat. Dús hajában apró zöld tüskék bujkáltak. Arca és őszülő szakálla porosan fénylett a meleg napsütésben. Elővette a dobozból a mécsest és a koszorút. Lily kezében remegett a gyufa és szaporodtak az eltört szálak. Frank átvette tőle és a maga nyugodt módján elrendezte a dolgokat. A mécses színes angyalkás burkolatán átvilágított egy apró, ide-oda szökdécselő lángocska.

A ragyogó, késő őszi napsütésben egymás mellett álltak Frankkel. Fáradtan, porosan, gyantás kézzel. Amíg a férfi elmondott egy imát, addig Lily bemutatta őt a családi kriptában alvó szüleinek és a nagyszülőknek.

- Hát hol a csudában jártatok eddig?  Már három órája várunk!- a kaputól az ebédlőig legalább háromszor hangzott el a kérdés. Lily mindenkinek kedvesen megválaszolta, bemutatta Franket és most figyelte, hogyan fogadják legközelebbi rokonai az ismeretlent. Más képeken látni valakit és utána találkozni vele élőben. Félt az összehasonlítástól, az emlékek felidézésétől.
- Tudod, hogy kilencven éves leszek jövőre? - gondolatait Eliza néni szakította félbe, miközben a férfiak az asztal másik végén a napi politikát vitatták meg. – Örülök, hogy eljöttetek, én már nem nagyon megyek semerre, a lábam is fáj, elestem…
Lily elszomorodva nézte a pergamenszerű, ráncos arcot, amelyben csillogtak a barna szemek. - Azt hittem, kikísér Tony bácsi sírjához.
- Akartam üzenni, hogy láttam egy nagyon szép gyertyát, felétek kapható. Itt nálunk, faluhelyen nincs ilyesféle, azt mondják, napokig világít és fák vannak rajta. – Eliza néni hangja elhalkult, a férfiakat figyelte egy darabig. – Tetszik. Anyádnak is tetszene. Kislányom, olyan sokat szenvedtél, itt az ideje, hogy újra boldog legyél. Egyetek még süteményt!

Lassan sötétedett, ahogy a nap eltűnt, fagyosan hideg lett a temetőben. A távolról érkezett famintás mécses meggyulladt Tony bácsi sírján. Lily körbevezette Franket a kis falusi temetőben és csak mesélt megállíthatatlanul, felszabadultan, mindenről. Már nem félt a közös jövőtől, ismét mert remélni és célokat kitűzni.



Nyugtalanul aludt. Másnap reggel üzentek a gyerekei, hogy akkor éjjel elpusztult a kutyája. Nem várta őt haza. Fájt, de nem sírhatott. Csöndben emlékezett vissza, hogy két évvel ezelőtt kezdő íróként mit is írt róla:

„… egy tündéri aprólék, palotapincsi apuka és törpespicc anyuka kisfia, Gizmo, a gremlin. Ő a csodakutya, aki átélte velünk a költözéseinket, aki elviszi magát sétálni majd bolhával megrakodva hazaér, aki imádja a macskákat, főleg Magellánt. Tud olvasni vagy legalábbis úgy tesz, amikor mellém ül a teraszon a székébe és lesi a könyvemet. Alpinistaként mászik kerítést és építőmunkásként bontja azt ki, szóval nagymester. A nevelését már feladtam. Picilány fél kiló tepertőt feláldozott és megtanította arra, hogy ül. Tőlem simán tudja, hogy fekszik, csak egy söprű kellett hozzá. Nagyfiam pedig folyton tanítja. Az eredmény frenetikus: csak akkor ugat, ha hazaérek, de akkor üvölt a boldogságtól és sorolja az eseményeket, ki mindenki járt a tűzoltóúton. Én csak bólogatok meg hümmögök, de a Fiam kutyája ezt is érti, nyüszög és szűköl egy sort, aztán elmeséli a sündisznós sztorit is, meg a siklósat is.

Azt mondják, a kutya a barátod. Kezdem megérteni, főleg az egyedül töltött szilveszter éjjel után. Mintha érezte volna a szomorúságomat, odajött hozzám, az ölembe helyezte a fejét és nyüsszentett párat, aztán lefeküdt aludni. De mintha Ő lenne a felnőtt és én a gyerek, akire vigyázni kell, rajtam tartotta a szemét, érezte a belőlem áradó nyugtalanságot. És amikor az éjfél közeledett, érkezett egy pársoros üzenet, amit többször is elolvastam, mert annyira váratlanul ért, nem hittem el, hogy annyira fontos vagyok a gyerekeimen kívül másnak is, hogy az év utolsó óráiban eszébe jutottam. Örültem, majd lassan elfogott a csendes, boldog nyugalom. A kutya odajött hozzám és lefeküdt a lábaim elé, mintha várna valamire. Aggódott értem? Vagy csak nem értette, hogy mitől mosolygok. És akkor ismét elővettem a levelet és felolvastam neki. Hatalmas barna szemeivel csak nézett rám és szerintem velem örült, mert elkezdte a farkát is csóválni. Hát ilyen az igazi barát, meghallgat, és nem árulja el senkinek, hogy mi állt abban a rövidke üzenetben.”

Ilyen hát az elmúlás. Része a mindennapjainknak. Nem kell tőle félni.



Az álom



- Már megint olyan szomorú vagy! Mit mondanak a felhők? – egy puha kéz simogatta meg Lily arcát és a vállaihoz hozzásimult egy vékony, magas lány, akinek szőkés barna haja eltakarta pólója vállpántjait.

Az ismerős virágillatra a nőt elöntötték az emlékek, de a szokásnak rabjaként arcára mosolyt kényszerített, igyekezett természetesnek látszani, nem túl vidámnak és nem teljesen eltakarni az előbbi bánat maradékát. Visszafordult, átölelte a kislányt majd kiegyenesedve immár teljesen józan hangon válaszolt.
- Minden rendben Édesem, csak tudod, indulás előtt mindig olyan ideges vagyok. Mindent rendben hagyok itthon, de azért mégis… Nyugtalan vagyok.
- De anyu, annyira örültél ennek a lehetőségnek, most mitől parázol? – a kérdés türelmetlen hangszínű volt.

Hát igen, a mai gyerekeknek minden olyan egyszerű. Mindent azonnal meg kell kapniuk, nincsenek kétségeik, az önbizalmuk az eget veri, vagy még afölött van egy szinttel. Ha valami nem sikerül, ejtenek pár könnyet és másnap mennek tovább, ez így van jól. De Lilyben még éltek a régi emlékek, a hagyományok, amelyek néha gúzsba kötötték, vagy legalábbis próbálták. Nem mindig sikerült, meg a kornak megfelelően, ő is szakított sok elavultnak tartott dologgal, aztán kis lelkiismeret furdalással gondolt vissza a szétosztogatott holmikra. Vajon mit szólnának ehhez a szülei? A kérdést megválaszolta saját magának: nem akar birtokolni, ha valakinek szüksége van arra a valamire és örül neki, legyen az övé. Lilyé pedig a jutalom, hogy jó helyre kerültek a holmik és mosolyt látott néhány boldog arcon.

De most másról volt szó és ezt nem akarta elmesélni a lányának. Látogatóba utazik, vissza lánykora színhelyére. És szeretne visszaszerezni három olyan képet, amelyet a szülei halála után a sok bútorral együtt elvittek vagy elajándékoztak, az ő tudta nélkül. Azt már kiderítette, kihez került a három kép, de hogyan fogja visszakérni őket, azt még nem tudta. A képek nem voltak értékesek, tucatjával lógtak a polgári otthonok falain hasonlók. De Lily számára a gyerekkori emlékek díszleteihez tartoztak, ereklyék voltak. A furulyázó juhász, a tejeslány és a pásztor. A hármas mindig ott függött az ebédlő falán, bármerre is költöztek. Az otthon szentségét testesítették meg ők hárman. Sokszor ült az ebédlőasztalnál, könyökölve a már üres tányér felett és álmodozott. A juhászról mindig Petőfi versek jutottak az eszébe. Elszigetelt sorok, rímek, amiket még óvodásként hallott a nagymamától, vagy édesanyja szórakoztatta vele.

Aztán egy időben történt a két dolog. Lily és a családja váratlanul messzire költözött, édesanyja pedig megtudta, hogy már csak hetei vannak hátra az életből, felszámolta a családi házat és átköltözött egy apró kis lakásba. A dobozok összevissza sorakoztak a pincében, az ismerősöknél és a képeknek egy időre nyoma veszett.

A család női ága mindig is kemény, erős akaratú nőkből állt. A betegségeikről nem beszéltek, az érzelmeiket nem mutatták ki, így óvták meg a szeretett társakat, gyerekeket a feleslegesnek tartott fájdalomtól. Lilyt is így nevelték, azt tartották, minél többször mondja ki valaki azt, hogy szeretlek, annál inkább elkopik a szó, elveszti belső tartalmát. Nem akartak elgyöngülni és szánalmat koldulni, de így megfosztották magukat a vigasztalás és simogatás gyönyörétől is. Lily azonban szakított ezzel a hagyománnyal és igyekezett gyerekinek sokszor elmondani, mennyire szereti őket, mennyire örül nekik és tudatosítani bennük, hogy bármekkora ökörséget is csináltak, mellettük áll. Nem majomszeretettel, hanem ésszel élve, okosan, de akkor is, a szeretetet többé nem titkolva.

És most keresi a képeket, gyerekkora maradványait. Nem kér többet, semmi többet a múlttól, megelégedne a három festménnyel. Könyökölne az asztalnál, rájuk nézne, és a múltból visszaszólnának a réges-régi hangok, érezné a szikkadt fű illatát, a távolban egy pulikutya őrjöngene és csobogna a víz a vödörből, ahogy öntenék a vályúba itatáskor. Még a tejet is meginná, pedig ki nem állhatja, és közben azon járna az esze, vajon mire gondolhatott a kislány, miközben festették. Olyan csöndes, nyugodt a mosolya. És vajon nincs melege a pásztornak a suba alatt? Ilyet viselt vajon János vitéz is?
….

- Mekkorát nőttél, mióta utoljára láttalak! Emlékszel még rám? – Lily zavartan üldögélt a kis szoba díványán és meglepődve tapasztalta, hogy egyáltalán nem fogadták ellenségesen. Sőt, tudták, miért jött.

Körülnézett a kis falusi házban. Az alacsony mennyezetű szobába nem illettek a városi, polgári lakás modern bútorai. Ide a régi, faragott szekrények, almáriumok kívánkoztak volna. A fiatalasszony először zavarban volt, lassan indult a beszélgetés. Ő segített Lily édesanyjának az ápolásában. Miután éppen akkoriban vált el és maradt egyedül a kislányával, nagy segítséget jelentett neki, hogy elhozhatta az összes bútort és konyhafelszerelést.  Lily minden apró tárgyra ráismert és meglepődve vette észre, hogy a fiatalasszony még a dísztárgyakat is ugyanúgy helyezte el a polcokon, mint azt régen az ő édesanyja tette.

A kislány bizalmasan könyökölt a térdére és mesélni kezdett az óvodáról, csacsogott, csicsergett, látszott, hogy lassan magához tér a válás okozta traumából. Lily remélte, hogy elég kicsi még ahhoz, hogy elfeledje mindazt a rosszat, amit eddig átélt.  Megnyugodva látta, hogy milyen jó helyre is kerültek a régi holmik. A kislány boldogan feszített a cicás pólójában és Lily még emlékezett arra, hogy a derekán az apró fekete pöttyöt a saját lánya ejtette, amikor filccel ügyködött és majzolt ákombákomot papír helyett minden elérhető helyre.

- Tudtam, hogy a képek nem lehetnek az enyémek végleg. Amikor megkaptam az üzenetet, hogy találkozni akarsz velem, előkészítettem őket, hogy elvihesd. Ha bármi egyebet is gondolsz… - a hang tétován elhallgatott.

Lily ránézett a vékony, hosszú barna hajú nőre. Tudta, mennyire nehéz élete volt, hiszen az ő édesanyja segített neki még abban is, hogy végre elindíthassa a bírósági eljárást és magához vehesse végleg a kislányát.

- Nem, dehogyis, örülök, hogy ilyen jó helyre kerültek a régi holmik. A régi fényképeket keresem még, azokról nem tudsz semmit? Egy papírdobozban voltak, a nagymamám lány korában, népviseletben, katonaképek, és hasonlók. Senki nem látta őket, valószínűleg ki lettek dobva. – Lily örült, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatta ki a szavakat, úgy érezte, semmit nem kér a múltból, ő már új életet kezdett egy másik világban, és csak visszahúznák, bilincsbe vernék az emlékek.
…..

- Anyu, ez honnan jött? Volt még kicsomagolatlan ládánk? De jó, emlékszem rájuk, a Nagyinál az ebédlőben lógtak a falon. – Lily lassan megsimogatta a három, immár helyükre akasztott képet. Érezte az olajfesték rücskösségét, és megcsapta orrát a réges-régi illat… száradó fű, friss víz…
…..

- Örülök, hogy megismerhetlek. A fiam sokat mesélt rólad. – az ősz hajú asszony hangja kedves volt és olyan ismerős melegség csengett belőle, hogy Lilynek azonnal a saját édesanyja jutott az eszébe.

Miután túljutott az első sokkon, mármint azon, hogy olyan ideges, mint tinilány korában, amikor férje bemutatta az édesanyjának, körülnézett. A hőség miatt a kis lakás redőnyei félig le voltak engedve. A falakon festmények függtek és mindenütt rengeteg könyv, akár valamikor a szülei házában. Az ebéd maradványai felett pihegve Lily szemei a festményekre tévedtek és azt hitte álmodik…

A pulikutya ugatott, csaholt, majd még hangosabbra vette a hangerőt, mert közben a nyáj nem arra indult amerre kellett volna. Lassan ballagott mögötte a juhász, tűzött a nyári nap és a kiégett fű ropogott a talpa alatt… Lassú patakban folydogált a friss hideg tej a tálkába, amelyet a kislány az ölében tartott. mosolya ugyanolyan sejtelmesen ragyogott, mint valamikor régen, Lilyéknél.

- Miről álmodozol, Kedves? Olyan szótlan lettél. – és egy biztonságot nyújtó férfikar ölelte át Lily vállát.

Az írás a Minerva Capitoliuma 2016. júliusi számában jelent meg.

2016. február 21., vasárnap

A táblázat

                     http://weheartit.com/
 - Átjavítjuk a kezdeti feltétel sornál… - az asztalok fölött összehajoltak a fejek, szorgosan püfölték az ujjak a billentyűzeteket és már futottak is az elemzések.
- Valami baj van? - Tony megállt Vicky mögött. - Nem állította be az adatokat, nem figyelt rám az előbb és lemaradt, igazam van?

Vicky megszégyenülten bólintott és érezte, amint az arca vérvörössé válik. Nem elég, hogy egy csomó olyan fiatal pályakezdővel együtt érkezett a tanfolyamra, akik kenik-vágják a virtuális technika minden újabb fantáziatermékét, szörföznek a neten, lövik a szelfiket, szórják a képeket az instagramra és úgy posztolnak csípőből, mintha ezt tanították volna az elemiben versek helyett, de még az oktató is a gyereke lehetne. Hát nincs ebben a világban valami szolid úriember, aki kissé lassúbb tempóban oktatná azt a nyavalyás adatbázis kezelési módszert, mert így, már az elején elveszve, csak bután bámulva fog üldögélni és jegyzetelni! Közben a vörös hajú, szeplős képű ifjú tanárpalánta megpróbálta helyreigazítani Vicky táblázatát, ujjai sebesen nyomogatták a billentyűket, beírt, másolt, törölt, copy, past, aztán már csak alt c meg alt v. A nő egy darabig nyomon követte, aztán elveszve feladta. Kénytelen lesz odahaza a jegyzetre és a mintapéldákra hagyatkozni. Most csak a lényegre próbál majd ráérezni.

- Köszönöm, innen már menni fog. Kérem, folytassuk, nem akarom feltartani az órát! – igyekezett megnyugtatóan mosolyogni az egyre idegesebb oktatóra és a mögötte türelmetlenkedő fiatalokra, akiknek nem volt világos, hogy lehet a mai korban nem érteni ilyen alapvető dologhoz, mint egy táblázatrendező szoftver. Már az óvodások is ismerik, ez a szemüveges, középkorú nő hol élt eddig, hogy nem találkozott ilyesmivel?

Vicky akaratlanul is összehasonlította a stílust, mert noha nem beszélt róla, nagyon jól emlékezett azokra az estékre, amikor egy ősz hajú öregember leengedte a térdére az újságot, levette a szemüvegét és a meleg barna szemekből áradt a biztatás, hogy meséljen, hallgatják, szeretik. Elkapják, ha zuhan és felsegítik, ha elesik. Az öregember dúsan őszülő hajában egy sáv fehérlett, mintha valaki játékosan befestett volna pár tincset egy csíkban fehérre, valamiért megjelölve őt. A nő emlékezett arra a reggelre, amikor ez a sáv feltűnt édesapja hajában. Előtte napon utasították el egy tudományos munkáját és annyira megrázta őt a hír, hogy egy éjszaka alatt megjelent a hajában az árulkodó nyom. Minden helyrejött utána, persze, és kiemelkedő kutatómunka maradt örökségül a világra, de Vicky nem felejtette el azt a kételkedős éjjelt, amikor édesapja a saját tehetségében vesztette el a bizalmát. Ha akkor nincs mellette egy másik ember, a társa, egy nő, aki szerette, támogatta, bízott benne, talán örökre becsukja a könyveit és nem vesz többet tollat a kezébe. Nem old meg több egyenletet és nem hagy maga után olyan eredményeket, mint amiken Vicky is nevelkedett.

Hátrasimította kócosan fürtös barna haját, a nagy igyekezettől a tincsek már megint önálló életbe kezdtek, kibújtak a csatok csillapító védelméből és játszadoztak a napfény szórt sugaraival. A sötét fürtök között egy halványabb, őszes sáv látszott, mintha a természet játékos ecsetéről elfogyott volna a festék. A nő minden erejével koncentrált, tudta, hogy az idő nagyon rövid, a két napos tanfolyamon csak a leg-lényeget fogják érinteni és őrá hatalmas munka várt odahaza. Ha nem sajátítja el a kezelési, szűrési technikákat, a nyelvezetet, a megfogalmazás módját, a kitűzött célt nem fogja elérni, mert nem fér majd bele az időbe. Nem látta maga előtt a befejezést, csak az óriási mennyiségű, feldolgozásra váró adattömeget, amelyben valahol ott rejtőzött a lényeg, aminek a megtalálásáért belevágott egyszer régen az egészbe.

Egyre gyakrabban jutott az eszébe, hogy feladja, nem csinálja végig. Már nem fontos senkinek, a férfi, aki bízott benne, a tehetségében, a tudásában, aki annyira büszke volt minden apró kis eredményére, elment. Nélküle üres volt minden, már nem látta értelmét ennek az egésznek, pedig régebben olyan érdekes volt összegyűjteni a sok adatot, megbeszélni a részleteket egy-egy fáradt munkával eltöltött nap után, odabújva az ölelő karok melegébe, hallgatva az intő és óvó tanácsokra, amelyek józanságukkal mindig visszaterelték a helyes útra a lendülettel előreszaladó, néha kapkodó, gyakran felhevült és csapongó kutatói lelkét. Ma a körülötte levők csak hóbortnak tartják, nem veszik komolyan, amikor látják, hogy mennyit szöszmötöl a rengeteg adattal. Néha úgy gondolta, elhiszi a nagy bölcsességet, hogy a cél felé vezető út a lényeg, nem maga a cél.

Szerencsére, ezek múló hangulatok voltak és minden apróbb kis eredmény újra meghozta Vicky kedvét a kutatás folytatásához. Ami nagyon bántotta, hogy senki olyannal nem tudta megosztani a kis öröm pillanatokat, aki azokat értékelte volna. Elmesélte ugyan a gyerekeinek, akik hol jóindulatúan mosolyogtak rá, hol aggódva figyelték, mintha ő lenne a gyerek, majd mindenki ment a dolga után, várta őket a saját kis világuk.

- Nos, látom, sikerült felvenni a tempót mindenkinek, akkor ezt a példát már önállóan oldják meg az ebédszünetig. Ha valakinek segítség kell… - az egyre buzgóbban dolgozgatókat és a felderülő ábrázatokat látva, Tony végre megnyugodott, hogy lassan dereng a tanfolyam lényege és senki sem megy úgy haza, hogy nem visz magával némi ismeretet, lazábbra vette hát az iramot. – Délután egy idősebb kollégám, Adam is besegít, kérem, kezdjék el, ha esetleg kések pár percet!

Vicky oda sem figyelt, örült a szusszanásnyi időnek, agya szortírozta a megértett részeket és rögtön alkalmazni is akarta. Táskájából elővette a mindig magával cipelt adathordozót, rácsatlakoztatta a számítógépre és megfeledkezve az ebédszünetről, korgó gyomráról, a világról, nekiállt dolgozni az új ismeretekkel. A gépen elindította a halk háttérzenét, akkora volt körülötte a zsivaj, hogy senki sem figyelt oda, mit művel. Élvezettel alakította ki az új könyvtárszerkezetet, másolta be és nevezte át a fájlokat, egészítette ki az adatstruktúrát, állította fel a feltételeket, és csoportokba szűrte az adatokat, majd az új rendszereket ismét ellátta jelzőkkel, és csak dolgozott, lazán, nyugodtan, élvezettel, elmerülve a saját világában.

- Nem zavarja, ha felkapcsolom a lámpát? Kint esik az eső, nagyon sötét lett idebent. - mély tónusú hang szólította meg Vickyt, aki meglepődve eszmélt arra, hogy immár vége az ebédidőnek, lassan szállingóznak vissza gépeik mellé a résztvevők és megérkezett a korábban bejelentett segédoktató is.

A termet hideg neonfény árasztotta el. Vicky hunyorgott a hirtelen fényzuhatagtól, pislogott párat, aztán visszafordult a táblázataihoz, hogy befejezze a megkezdett gondolatot, amit egy hirtelen felsejlett ötlet alapján akart megvalósítani. Tudatában, valahol mélyen, egy apró szikra mintha a fényt jelezte volna az alagút végén, de a megváltozott körülmények miatt a gondolat elröppent, és Vicky nem tudta visszahívni. Csak bámulta a táblázatot, a megkezdett feltételt és már nem értette, mit is akart csinálni vele, miért tartotta olyan fontosnak az eredmény azonnali megszerzését. Be kellene helyettesíteni valahová és újra futtatni? Pedig itt volt, olyan kézzelfoghatóan közel a megoldáshoz… Nem megy, a nő elszomorodva sóhajtott és rányomott a mentésre.

A kezét hirtelen félretolta a billentyűzetről egy férfikar. Addig észre sem vette, hogy az új kisegítő, Adam körbejárt a teremben és mindenkinek segített az indulásban.  A Vicky melletti szék még üresen állt, és a nő meglepődve vette észre, hogy egy hatalmas férfi zuhan le rá, maga elé fordítja a gépét és elmélyülten nézi az éppen bezárásra várakozó fájlt, az alatta levő többit, meg a párhuzamos és osztott nézeteket.

- Mit vizsgált? Ez nem az itteni feladat. Nem mondták, hogy szakértőket is beültetnek majd a kezdők közé. - a férfi gyorsan és temperamentumosan beszélt, kissé méltatlankodva, mint aki azt hiszi, őt akarják vizsgáztatni.

- Újra szerkesztettem az adatbázisomat és néhány új gondolatot akartam kipróbálni, de megakadtam. – Vicky maga is meglepődött a hirtelen támadt közlékenységen, de az előbb már annyira előrehaladt a szűréssel abban a tömérdek adattengerben, hogy ha csak egy ici-pici segítséget kaphatna az okosabbaktól, biztos a végére járna a rejtélynek.

- Látom már. Nézze, én a maga helyében inkább ezt a képletet alkalmaznám. Látja? Így az eredményt közvetlenül behelyettesítheti és… - a villogó képernyőn kirajzolódott az első eredményhalmazból szerkesztett ábra és Vicky döbbenten eszmélt rá, hogy ezt kereste.

A férfi megtalálta az imént elveszített gondolatot, folytatta és megmutatta a befejezés lehetőségét.

- Hogy csinálta? Ezt keresem már régóta, ezért jöttem a tanfolyamra is. – Vickyt belenézett a csodabarna szempárba, és meglepődve látta, hogy Adam a saját korosztályából való. Egy őszülő hajú, szakállas férfi ült vele szemben, farmerben, szürke pulóverben és érdeklődve szemlélte a kutatómunkájának eredményét.
- Maga is rájött volna, hiszen tökéletesen elrendezett mindent, eljutott az utolsó következtetésekig. Már csak a legutolsó kérdést kellett volna megfogalmaznia, ott adódott valami apróbb tétovaság. – és a férfi halványan elmosolyodott, mintha örülne a kialakult helyzetnek. – Ha marad időnk, később kielemezhetjük és otthon gond nélkül befejezheti a táblázatát.

….

A nap már lenyugodni készült, hűvös szél mozgatta a szőlőlugas leveleit, játékosan megcsavarintotta az indákat, megcirógatta a petúniák szirmait, incselkedve csent a bódító illatból és eliramodott. Vicky felállt a kerti padról, letette a kezében tartott könyvet az asztalra és a fonott karosszékben ülő férfi mellé lépett.
- Sötétedik, majd holnap folytatod. Sétáljunk egyet. – azzal egy röpke csókot lehelt a férfi homlokára, megsimogatta őszülő haját.
-  Már csak az utolsó táblázat vár rendezésre, és ha elfelejtem az alapgondolatot… - Adam elhallgatott. 
-…akkor holnap közösen átnézzük, megtaláljuk, befejezzük. – azzal Vicky átölelte Adam derekát és magával húzta az esti félhomályba burkolózó, halk boldogság ígéretét árasztó kertbe. 


Az írás a Minerva Capitoliuma 2016. februári számában jelent meg:


2016. január 25., hétfő

A barátnő


- Ha megteszed, nem jöhetsz ide többet, nem ismerlek, nem vagy a lányom!

Bella elképedve hallgatta a mellette haladó, koros úriember kifakadását. Nem jutott szóhoz a meglepetéstől. Azok a hülye újságok azt tanácsolták, hogy beszéljen a gondjairól a szüleivel, mert megváltozott a világ, ma már nincsenek tabu témák. Egy frászt! Aki ezt írta, biztosan nem találkozott az ő édesapjával! Elmesélni neki, hogy belezúgott egy srácba és el akar menni vele nyaralni?! Hiszen most is csak arról szövegel, hogy egy mai lánynak okvetlenül diplomát kell szereznie, mert nem tudni, mit hoz a sors. A tudást senki sem veheti el tőle, blablabla… Ismerős szöveg, hetente háromszor leadva, Bella már kívülről fújta.

És most is mi történt? Addig jutott, hogy óvatos bevezetés után elkezdte mesélni, hogyan ismerkedett meg a fiúval. Közben kísérte édesapját a bank felé, és azt remélte, hogy ez igazi apa-lánya beszélgetés lesz. Helyette kioktatást kapott immár századszorra. Meg tiltást és fenyegetést.

- De apa, olyan jó lenne, csak két hétre mennénk, fiúk-lányok vegyesen! A barátnőimet elengedték, én miért nem mehetek? – már nem tudott érvelni, a szeme sarkába könnyek gyűltek legördülésre készen.
- A vitát befejeztük, indulhatsz haza és gondolkozz azon, amit mondtam! Nem mehetsz el, nem engedem! És még valami: ha netalán gyereket szülnél, mielőtt lediplomázol, kitagadlak! – azzal az ősz hajú úr magához szorította fekete aktatáskáját és sietős léptekkel indult a bank épülete felé.

Bella pár percig még ácsorgott a poros járdán, majd lassan megfordult és a parkoló autók mellett hazafelé vette az irányt. Meleg volt, a levelek sem rezdültek, kitört a nyár. Aki tehette, elmenekült a városból a hegyek közé, vagy a tóvidékre. Az ősszel gyerekzsivajtól hangos óvodakert kihalt volt, a hinták üresen libegtek, a láncuk néha-néha megnyikordult. Bella egy követ rugdosott maga előtt sportcipős lábával, kezeit farmerje zsebébe tette és igyekezett visszatartani a könnyeket. Lúzer. Már megint vesztesként hagyta el a csatateret. Bele sem kellett volna kezdeni. Ez nem megy, ő a társaság kakukktojása, a fekete bárány fehérben, a jókislány címkével megbélyegzett, akit sehova nem engednek, akire mindig vigyáznak, aki totál gáz, aki csak titokban találkozhat a fiújával, aki…

Úgy belemerült az önsajnálatba, hogy észre sem vette a sarkon beforduló öregasszonyt, nekiment és kiverte a kezéből a kosarat. Egy pillanat alatt magához tért és rettenetesen elszégyellte magát. Lehajolt és két kézzel kapkodta össze a szétgurult paradicsomokat és a zöldpaprikát.

- Ne haragudjon, nem vettem észre! – hebegte zavartan és végre ránézett az asszonyra.
Nem is volt olyan öreg, csak a ruhái miatt tűnt idősebbnek a koránál. Bellán valami furcsa, meleg érzés futott keresztül. Mintha ismerné valahonnan. Ez nem lehet, sosem látta, biztosan téved. De a szemei, a csodálatos szürkészöld szemek, amelyek most simogatják, olyan ismerősek. Pedig megesküszik rá, hogy sosem találkoztak.

- Valami baj van, kislányom?
Bella szégyenkezve vette tudomásul, hogy az árulkodó könnycseppek bizony maszatos nyomot hagytak az arcán.
- Csak összevesztem az apukámmal az előbb. – akaratlanul csúsztak ki a szavak a száján, maga is megdöbbent, hogy egy ismeretlen előtt ilyen bizalmas dolgokról beszél.
- Ide igyekszem a szomszéd házba takarítani. Gyere, kísérj be, a konyhában megmoshatod az arcod! – azzal a néni felkapta a poros zöldségekkel újra megtelt kosarat, elővette zsebéből a kapukulcsot és a nyikorgó vaskaput kitárva beengedte magukat.

A ház csöndesen állt a hűvös félhomályban, a magas fenyők védőn terjesztették ki fölé gyantaillatú karjaikat. A mohával benőtt, repedésekkel tarkított betonjárda megkerülte a házat és a hátsó konyhához vezetett.

- Gyere, pihenünk egyet a padon és közben beszélgethetünk, ha van időd. Egyébként Maria vagyok.
- Egyedül lakik itt a néni? – Bella szája még nem állt rá a bizalmasabb megszólításra.
- Nem kedvesem, már mondtam, bejárónő vagyok. A család nyaral, én pedig addig is vigyázok a házra. Gyere, ülj ide a hűvösre a kút mellé, és mondd, miért vesztél össze az apukáddal? Tudod, nekem két fiam van, nem könnyű velük!

Bella csak nézte a dolgozó kezeket, amelyek beszéd közben sem pihentek, egy tálban megmosták a zöldséget, a kissé megnyomódott paradicsomokat, majd kitették száradni az asztal szélére.
- Hát, csak annyi a baj, hogy megismerkedtem egy fiúval és azt terveztük, elmegyünk együtt nyaralni. De engem nem engednek és félek, ha ezt megmondom neki, keres valaki mást…

És Bellából dőlni kezdett a panasz. Nem értette az indokát, miért ez a hirtelen támadt bizalom egy ismeretlen felé. Nem tudott ellenállni a gyönyörű szempár varázserejének, amely kérdezett, érdeklődött és törődést ígért.

- Milyen fiú lehet az, aki ezt nem érti meg? És miért gondolod, hogy ott hagyna, ha ezt elmondod neki? – Maria kezében megállt a törlőruha és elképedve nézett a kislányra.
- Még csak fél éve vagyunk barátok és a társasága folyton vizsgáztat bennünket. Mintha meg kellene, hogy feleljünk az elvárásaiknak. Ha azt mondják, hogy inni kell, akkor kinevetik azt, aki nem teszi. Ha hajnalig tart a buli, mindig gáz, hogy nekem korábban el kell menni. Azt is hallottam, hogy utána a barátom fülét rágják, hogy micsoda kényes kisasszony a barátnője.

- Tehát nem bízol benne. – halk kijelentés volt, minden él nélkül.
- Még nem mutatott be az anyukájának sem. Azt tudom, hogy az apukája korábban meghalt és ezért az anyukája sokat dolgozik, házakhoz jár takarítani, hogy ők tanulhassanak. Néha úgy érzem, mintha szégyellné, hogy én gazdagabb családból származom! – Bella rákönyökölt a faasztalra és töprengve támasztotta állát a tenyerébe.
- És a te szüleid mit szóltak a barátodhoz? Hogy fogadták?
- Hát pont ez a baj! Nem akarnak meghallgatni! Amikor el akarom mesélni, hogy van egy barátom, azonnal belekezdenek az intőszózatba arról, hogy ne felejtsem, mi a dolgom, mármint tanulni, tanulni és tanulni! De könyörgöm, már nem a kézenfogós korszakot éljük, a mai fiatalok többet akarnak a világból!
-  És ahogy látom, azonnal! – Maria ismét tett egy észrevételt, de Bella füle zárva maradt rá. – És te kinek akarsz megfelelni, kislányom? A szüleidnek, a barátodnak, vagy a társaságnak?

Éles kérdés volt és Bellát azonnal elhallgattatta, mert megérezte benne a lényeget. Dönteni kell, önmaga akar lenni, vagy egy báb, akit irányítanak.
- Azt hiszem, először is önmagamhoz kell hűségesnek lennem és a saját elvárásaimnak megfelelnem. – és már tudta, hogy megtalálja majd a módját annak, hogyan legyen még sok nyaralás és közös jövő a fiúval, akiért megéri küzdeni.
Maria csöndesen folytatta:
- Ha jól érzem, a szüleid sejtik, hogy a kislányuk már nem csak az övék. És ezért próbálnak megvédeni. De azt tudják-e, hogy a fiú más társadalmi rétegből származik?

Bella körül megfagyott a levegő. Jól értette a kérdést? Mi az, hogy más…?
- Ez ma már nem fontos! Mindketten tanulunk, lesz szakmánk és el tudjuk tartani magunkat! Az én szüleim ilyen kérdést nem tennének fel!
Maga sem értette hogyan történt, de az előbbi haragot hirtelen valami szeretetféle váltotta fel. Hogy merészeli egy idegen azt képzelni, hogy az ő apukája nem fogadná szívesen azt, aki arra érdemes, csak azért, mert szegény!
- Nem, az én szüleim nem ettől tartanak. Nem bíznak meg bennem, mert nem volt lehetőségem bizonyítani. És ha most itthon maradok, ismét nem lesz alkalmam megmutatni, hogy igenis tudom, mi a feladatom. De a tanulást és a szerelmet együtt is el lehet képzelni! Vagy nem? – Bella észre sem vette, hogy hirtelen előlépett védőügyvéddé.

- És a néni fia? Van barátnője?
- Igen, van, de nem mutatta még be, pedig együtt vannak már fél éve. Tudod, régebben nagyon tetszett neki egy szőke, kékszemű lány, akivel együtt járt középiskolába. De a lánynak magasabb színvonalú élet kellett, én pedig csak egy négy osztályt végzett takarítónő vagyok. A fiaim dolgoznak, ha pénzre van szükségük. – Maria csodaszép szemei szomorúan nézték saját repedezett körmű, dolgos kezeit.
- És mi lett a vége? – Bella hirtelen szimpátiát érzett az ismeretlen fiú iránt.
- A fiam mesélte, hogy miután kialakult a stabil kapcsolata a barátnőjével és mindketten egy célért kezdtek tanulni és küzdeni, megjelent a színen a bájos szőke bombázó. Büszke vagyok rá, hogy a fiam nagy ívben röptette.
- Hű, micsoda barátnője lehet Maria néni fiának! Biztos nagyon szerethetik egymást!
- Hát igen, de már nagyon szeretném őt megismerni!

Nyikordult a kapu és kemény, határozott léptek kopogtak a betonjárdán. Bella felkapta a fejét, ismerősök voltak a zajok. Átsuhant rajta egy megérzés, de még mielőtt szóba önthette volna, egy barna szemű, szemüveges, zömök testalkatú fiatalember fordult be a ház sarkánál.

- John, gyere, bemutatom egy új ismerősömet. Véletlenül összefutottunk az utcán. Bella, ő a fiam, akiről meséltem. – Maria mosolyogva fogta meg a fia kezét és odahúzta a lány elé.
Bella csak nézte a gyönyörűen sugárzó szürkészöld szempár melegbarna színű párját, amely immár fél év óta, oly sokszor tekintett rá örömmel, szeretettel, hízelegve, simogatva, néha mérgelődve és bosszankodva, de mindig örök szerelmet ígérve, és nem tudott megszólalni.

- Anyukám, ha már ismered Bellát, akkor ugye nem kell bemutatnom a barátnőmet? – azzal John egy röpke csókkal lezárta párja ajkait.

…..

- Anyu, síelni akarok menni a barátommal! Ugye elmehetek? – a szürkészöld szempár tulajdonosa, Ellie, hízelegve bújt Bellához.
- De, drágám, még túl fiatal vagy ahhoz, hogy nélkülünk utazz… - kezdte sorolni Bella az érveket, majd tétovázva megállt.
 A falon függő képről Maria gyönyörű, szerető szempárja tekintett le menyére és unokájára.
- …, de minthogy önmagadnak kell először is megfelelned, természetesen elmehetsz. – és a kép mosolya mintha beragyogta volna a félhomályba borult szobát.


Az írás a Minerva Capitoliuma 2016. januári számában jelent meg: