– Nem hiszem el. Hogy történhetett, hogy hármast
kaptál? Hiszen tudtad a leckét, tegnap átvettük, mindent értettél és saját
szavaiddal visszamesélted! – Vera mérgesen vette át az értesítőt, hogy aláírja
a jegyet.
– Én csak kiegészítettem a történetet azzal, amiről
veled beszélgettünk. Meg régebben te és apu is meséltétek, hogy mi hogyan
történt. Akkor most mi az igaz? A történelemkönyvben levő, vagy amit ti
átéltetek? – a vékony barna hajú Ann izgatottan hadonászott barnára sült
karjaival. Nem értette a dolgot, hiszen neki a szülei miért hazudnának. De a
tanárnő csak csóválta a fejét, amikor ő kijavította óra közben. Pedig
jelentkezett, nem kiabált, csak elmondta, hogy szerinte mi az, ami teljesen
másképpen történt.
– Anyu, olvasd el azt is, amit a megjegyzésekhez írt,
mert alá kell azt is írnod! Szerinte ne térjünk el a tanulnivalóktól! – Ann hatalmas
barna szeme már könnyben úszott és Verában megszólaltak a vészcsengők.
Itt most nem vádolni kell, és bűnöst keresni, hanem
megnyugtatni a gyereket. De hogyan? Kit nevezzen hazugnak? A könyv íróját, aki
leírta az aktuális politika szerinti történelmet? Esetleg hazudtolja meg saját
magát és vonja vissza szavait mindarról, ami megtörtént, amit átéltek a
nagyszülei és a szülei? Nem lehet, mert azzal megcsúfolja a múltat, megtagadja
a gyökereit és többet nem tud tükörbe nézni a szégyentől. De a gyereket sem
hagyhatja meg abban a hitben, hogy a könyv írója tévedhetetlen. Töprengve
ráncolta a homlokát, aztán döntésre jutott. Ha Ann nagyobb lesz, elmondja majd neki
apránként, amit tud, de megkéri Annt, hogy kezelje a dolgot családi belső
beszélgetésként. De addig kénytelen visszakozni és igazat adni a tanárnőnek.
Sőt, udvariasan megköszönni a burkolt figyelmeztetést.
– Micsoda? Te megköszönöd, hogy leértékelte a
tudásomat? De anyu, hogy tehetsz ilyet? – azzal Ann teljes vékonyságában
belezuhintotta magát az öblös, karfás fotelbe, amelyet még a nagypapa használt
valamikor tévénézéshez.
– Elfelejtesz valamit. Távolról érkeztünk ide, és a mi
országunknak is volt egy saját történelme. A nagyszüleid, apu és én, a
történelemnek egy másik oldalát látjuk, mert mi akkor ott éltünk és az
iskolában azt tanították nekünk, ami az akkori politikai helyzetet támogatta,
megerősítette. Ne felejtsd el, hogy akkor fejeződött be a háború, romok,
tétovaság, éhezés. Egy keménykezű vezető, akit már ismertek és összefogás
kellett abban a sok nyelvű zűrzavarban, csak így tudott felépülni a
romhalmazból az ország, ahol én nevelkedtem. Nem állítom, hogy minden pontosan
úgy történt, ahogy az akkori tankönyvek leírták, de a lényeges dolgokat nem
lehetett meghamisítani. Ugyanabban az időben a határ másik oldalán az emberek
másképpen éltek, és az ő történelmük ezért másképp alakult. Te pedig most mindkét
oldalt látod egyszerre, és hallod az ő véleményüket, amely ellentétes a
miénkkel. Néha én is helyre szoktam igazítani a kolléganőimet, amikor előttem
próbálnak jobban érteni ahhoz, amiről semmit nem tudnak, de mindenkit meggyőzni
úgysem lehet.
Ann lassan megszelídült, harciasan villogó szeme
bársonyos barnára enyhült. Kezdte felfogni a világ bonyolult voltát.
– Emlékszel arra, ugye hogy amikor hazautazunk és
kimegyek a temetőbe, a legvégén megállunk egy hatalmas betonlapnál, amelyet
mindig rengeteg virágcsokor és koszorú borít? Nemrég egy márványtáblát is
készítettek és ráírták a neveket. Fiatalok és öregek, nem volt semmi vétkük,
csak rosszkor voltak rossz helyen. Egyik nap még örültek a háború végének és
másnap már sírt az egész falu. Sokáig beszélni sem lehetett róluk, titokban
vitték ki a virágokat az emberek. Ott van a te nagyapád testvére is, legény
volt még. Gyertyát szoktam gyújtani, és mindig viszünk, még ha csak pár szálat
is, virágot.
– Nem tudtam, mert erről nem meséltetek. Ez a közös
sír, ugye? Erre mondta apu, hogy visszavágás volt, megtorlás bizonyítás nélkül,
hibás utasítás, ami ártatlanok életébe került?– Ann lassan felfogta a dolgok
bonyolultságát, és kezdte megérteni, miért nem beszélnek ilyesmiről a
történelemkönyvek.
– Igen. Ma már hivatalosan is elismerték a gyűlöletes
tettet, ennek ellenére, nehéz felejteni. És azt hiszem, nem is szabad, mert
akkor újra megtörténhet az egész. Ezért ápolja az emléket mindenki azon a
környéken. – Vera abba akarta hagyni a magyarázkodást, elég volt ennyi a
múltból. Azt kell elfogadtatni a gyerekkel, hogy a saját véleményéhez is
ragaszkodjon, ha biztos az igazában, mégis tanulja meg elfogadni másokét is.
– Van egy javaslatom. Bármikor akarsz beszélgetni a
régi időről, elővesszük az albumot és mesélek. Legyen ez a mi
családtörténetünk, ami nem tartozik kívülállókra. Te pedig könnyítsd meg a
dolgodat és csak azt mondd vissza az órán, amit a könyv ír. Megállapodtunk?
– Anyu, mi ennek a neve, nem jut eszembe? Mindig
példálóztál vele, hogy a sok nyelvű országokban ilyenek az emberek… – azzal Ann
már tolta is aláírásra a kinyitott füzetet, mert elege lett a
felvilágosításból.
– Tolerancia drágám, élni és élni hagyni, elfogadni a
másikat. Ezt tanuljuk minden nap. – azzal Vera aláírta az értesítőt, a
megjegyzésre mégsem reagálva, mert azért elvei is vannak az embernek. Már
tudta, mit fog ajándékozni év végén a tanárnőnek: egy régi délvidéki
történelemkönyvet, amely kitágítja a látókört.