A táblázat

                     http://weheartit.com/

 - Átjavítjuk a kezdeti feltétel sornál… - az asztalok fölött összehajoltak a fejek, szorgosan püfölték az ujjak a billentyűzeteket és már futottak is az elemzések.

- Valami baj van? - Tony megállt Vicky mögött. - Nem állította be az adatokat, nem figyelt rám az előbb és lemaradt, igazam van?

Vicky megszégyenülten bólintott és érezte, amint az arca vérvörössé válik. Nem elég, hogy egy csomó olyan fiatal pályakezdővel együtt érkezett a tanfolyamra, akik kenik-vágják a virtuális technika minden újabb fantáziatermékét, szörföznek a neten, lövik a szelfiket, szórják a képeket az instagramra és úgy posztolnak csípőből, mintha ezt tanították volna az elemiben versek helyett, de még az oktató is a gyereke lehetne. Hát nincs ebben a világban valami szolid úriember, aki kissé lassúbb tempóban oktatná azt a nyavalyás adatbázis kezelési módszert, mert így, már az elején elveszve, csak bután bámulva fog üldögélni és jegyzetelni! Közben a vörös hajú, szeplős képű ifjú tanárpalánta megpróbálta helyreigazítani Vicky táblázatát, ujjai sebesen nyomogatták a billentyűket, beírt, másolt, törölt, copy, past, aztán már csak alt c meg alt v. A nő egy darabig nyomon követte, aztán elveszve feladta. Kénytelen lesz odahaza a jegyzetre és a mintapéldákra hagyatkozni. Most csak a lényegre próbál majd ráérezni.

- Köszönöm, innen már menni fog. Kérem, folytassuk, nem akarom feltartani az órát! – igyekezett megnyugtatóan mosolyogni az egyre idegesebb oktatóra és a mögötte türelmetlenkedő fiatalokra, akiknek nem volt világos, hogy lehet a mai korban nem érteni ilyen alapvető dologhoz, mint egy táblázatrendező szoftver. Már az óvodások is ismerik, ez a szemüveges, középkorú nő hol élt eddig, hogy nem találkozott ilyesmivel?

Vicky akaratlanul is összehasonlította a stílust, mert noha nem beszélt róla, nagyon jól emlékezett azokra az estékre, amikor egy ősz hajú öregember leengedte a térdére az újságot, levette a szemüvegét és a meleg barna szemekből áradt a biztatás, hogy meséljen, hallgatják, szeretik. Elkapják, ha zuhan és felsegítik, ha elesik. Az öregember dúsan őszülő hajában egy sáv fehérlett, mintha valaki játékosan befestett volna pár tincset egy csíkban fehérre, valamiért megjelölve őt. A nő emlékezett arra a reggelre, amikor ez a sáv feltűnt édesapja hajában. Előtte napon utasították el egy tudományos munkáját és annyira megrázta őt a hír, hogy egy éjszaka alatt megjelent a hajában az árulkodó nyom. Minden helyrejött utána, persze, és kiemelkedő kutatómunka maradt örökségül a világra, de Vicky nem felejtette el azt a kételkedős éjjelt, amikor édesapja a saját tehetségében vesztette el a bizalmát. Ha akkor nincs mellette egy másik ember, a társa, egy nő, aki szerette, támogatta, bízott benne, talán örökre becsukja a könyveit és nem vesz többet tollat a kezébe. Nem old meg több egyenletet és nem hagy maga után olyan eredményeket, mint amiken Vicky is nevelkedett.

Hátrasimította kócosan fürtös barna haját, a nagy igyekezettől a tincsek már megint önálló életbe kezdtek, kibújtak a csatok csillapító védelméből és játszadoztak a napfény szórt sugaraival. A sötét fürtök között egy halványabb, őszes sáv látszott, mintha a természet játékos ecsetéről elfogyott volna a festék. A nő minden erejével koncentrált, tudta, hogy az idő nagyon rövid, a két napos tanfolyamon csak a leg-lényeget fogják érinteni és őrá hatalmas munka várt odahaza. Ha nem sajátítja el a kezelési, szűrési technikákat, a nyelvezetet, a megfogalmazás módját, a kitűzött célt nem fogja elérni, mert nem fér majd bele az időbe. Nem látta maga előtt a befejezést, csak az óriási mennyiségű, feldolgozásra váró adattömeget, amelyben valahol ott rejtőzött a lényeg, aminek a megtalálásáért belevágott egyszer régen az egészbe.

Egyre gyakrabban jutott az eszébe, hogy feladja, nem csinálja végig. Már nem fontos senkinek, a férfi, aki bízott benne, a tehetségében, a tudásában, aki annyira büszke volt minden apró kis eredményére, elment. Nélküle üres volt minden, már nem látta értelmét ennek az egésznek, pedig régebben olyan érdekes volt összegyűjteni a sok adatot, megbeszélni a részleteket egy-egy fáradt munkával eltöltött nap után, odabújva az ölelő karok melegébe, hallgatva az intő és óvó tanácsokra, amelyek józanságukkal mindig visszaterelték a helyes útra a lendülettel előreszaladó, néha kapkodó, gyakran felhevült és csapongó kutatói lelkét. Ma a körülötte levők csak hóbortnak tartják, nem veszik komolyan, amikor látják, hogy mennyit szöszmötöl a rengeteg adattal. Néha úgy gondolta, elhiszi a nagy bölcsességet, hogy a cél felé vezető út a lényeg, nem maga a cél.

Szerencsére, ezek múló hangulatok voltak és minden apróbb kis eredmény újra meghozta Vicky kedvét a kutatás folytatásához. Ami nagyon bántotta, hogy senki olyannal nem tudta megosztani a kis öröm pillanatokat, aki azokat értékelte volna. Elmesélte ugyan a gyerekeinek, akik hol jóindulatúan mosolyogtak rá, hol aggódva figyelték, mintha ő lenne a gyerek, majd mindenki ment a dolga után, várta őket a saját kis világuk.

- Nos, látom, sikerült felvenni a tempót mindenkinek, akkor ezt a példát már önállóan oldják meg az ebédszünetig. Ha valakinek segítség kell… - az egyre buzgóbban dolgozgatókat és a felderülő ábrázatokat látva, Tony végre megnyugodott, hogy lassan dereng a tanfolyam lényege és senki sem megy úgy haza, hogy nem visz magával némi ismeretet, lazábbra vette hát az iramot. – Délután egy idősebb kollégám, Adam is besegít, kérem, kezdjék el, ha esetleg kések pár percet!

Vicky oda sem figyelt, örült a szusszanásnyi időnek, agya szortírozta a megértett részeket és rögtön alkalmazni is akarta. Táskájából elővette a mindig magával cipelt adathordozót, rácsatlakoztatta a számítógépre és megfeledkezve az ebédszünetről, korgó gyomráról, a világról, nekiállt dolgozni az új ismeretekkel. A gépen elindította a halk háttérzenét, akkora volt körülötte a zsivaj, hogy senki sem figyelt oda, mit művel. Élvezettel alakította ki az új könyvtárszerkezetet, másolta be és nevezte át a fájlokat, egészítette ki az adatstruktúrát, állította fel a feltételeket, és csoportokba szűrte az adatokat, majd az új rendszereket ismét ellátta jelzőkkel, és csak dolgozott, lazán, nyugodtan, élvezettel, elmerülve a saját világában.

- Nem zavarja, ha felkapcsolom a lámpát? Kint esik az eső, nagyon sötét lett idebent. - mély tónusú hang szólította meg Vickyt, aki meglepődve eszmélt arra, hogy immár vége az ebédidőnek, lassan szállingóznak vissza gépeik mellé a résztvevők és megérkezett a korábban bejelentett segédoktató is.

A termet hideg neonfény árasztotta el. Vicky hunyorgott a hirtelen fényzuhatagtól, pislogott párat, aztán visszafordult a táblázataihoz, hogy befejezze a megkezdett gondolatot, amit egy hirtelen felsejlett ötlet alapján akart megvalósítani. Tudatában, valahol mélyen, egy apró szikra mintha a fényt jelezte volna az alagút végén, de a megváltozott körülmények miatt a gondolat elröppent, és Vicky nem tudta visszahívni. Csak bámulta a táblázatot, a megkezdett feltételt és már nem értette, mit is akart csinálni vele, miért tartotta olyan fontosnak az eredmény azonnali megszerzését. Be kellene helyettesíteni valahová és újra futtatni? Pedig itt volt, olyan kézzelfoghatóan közel a megoldáshoz… Nem megy, a nő elszomorodva sóhajtott és rányomott a mentésre.

A kezét hirtelen félretolta a billentyűzetről egy férfikar. Addig észre sem vette, hogy az új kisegítő, Adam körbejárt a teremben és mindenkinek segített az indulásban.  A Vicky melletti szék még üresen állt, és a nő meglepődve vette észre, hogy egy hatalmas férfi zuhan le rá, maga elé fordítja a gépét és elmélyülten nézi az éppen bezárásra várakozó fájlt, az alatta levő többit, meg a párhuzamos és osztott nézeteket.

- Mit vizsgált? Ez nem az itteni feladat. Nem mondták, hogy szakértőket is beültetnek majd a kezdők közé. - a férfi gyorsan és temperamentumosan beszélt, kissé méltatlankodva, mint aki azt hiszi, őt akarják vizsgáztatni.

- Újra szerkesztettem az adatbázisomat és néhány új gondolatot akartam kipróbálni, de megakadtam. – Vicky maga is meglepődött a hirtelen támadt közlékenységen, de az előbb már annyira előrehaladt a szűréssel abban a tömérdek adattengerben, hogy ha csak egy ici-pici segítséget kaphatna az okosabbaktól, biztos a végére járna a rejtélynek.

- Látom már. Nézze, én a maga helyében inkább ezt a képletet alkalmaznám. Látja? Így az eredményt közvetlenül behelyettesítheti és… - a villogó képernyőn kirajzolódott az első eredményhalmazból szerkesztett ábra és Vicky döbbenten eszmélt rá, hogy ezt kereste.

A férfi megtalálta az imént elveszített gondolatot, folytatta és megmutatta a befejezés lehetőségét.

- Hogy csinálta? Ezt keresem már régóta, ezért jöttem a tanfolyamra is. – Vickyt belenézett a csodabarna szempárba, és meglepődve látta, hogy Adam a saját korosztályából való. Egy őszülő hajú, szakállas férfi ült vele szemben, farmerben, szürke pulóverben és érdeklődve szemlélte a kutatómunkájának eredményét.

- Maga is rájött volna, hiszen tökéletesen elrendezett mindent, eljutott az utolsó következtetésekig. Már csak a legutolsó kérdést kellett volna megfogalmaznia, ott adódott valami apróbb tétovaság. – és a férfi halványan elmosolyodott, mintha örülne a kialakult helyzetnek. – Ha marad időnk, később kielemezhetjük és otthon gond nélkül befejezheti a táblázatát.

….

A nap már lenyugodni készült, hűvös szél mozgatta a szőlőlugas leveleit, játékosan megcsavarintotta az indákat, megcirógatta a petúniák szirmait, incselkedve csent a bódító illatból és eliramodott. Vicky felállt a kerti padról, letette a kezében tartott könyvet az asztalra és a fonott karosszékben ülő férfi mellé lépett.

- Sötétedik, majd holnap folytatod. Sétáljunk egyet. – azzal egy röpke csókot lehelt a férfi homlokára, megsimogatta őszülő haját.

-  Már csak az utolsó táblázat vár rendezésre, és ha elfelejtem az alapgondolatot… - Adam elhallgatott. 

-…akkor holnap közösen átnézzük, megtaláljuk, befejezzük. – azzal Vicky átölelte Adam derekát és magával húzta az esti félhomályba burkolózó, halk boldogság ígéretét árasztó kertbe. 

Az írás a Minerva Capitoliuma 2016. februári számában jelent meg:

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2016februar.pdf

A barátnő

- Ha megteszed, nem jöhetsz ide többet, nem ismerlek, nem vagy a lányom!

Bella elképedve hallgatta a mellette haladó, koros úriember kifakadását. Nem jutott szóhoz a meglepetéstől. Azok a hülye újságok azt tanácsolták, hogy beszéljen a gondjairól a szüleivel, mert megváltozott a világ, ma már nincsenek tabu témák. Egy frászt! Aki ezt írta, biztosan nem találkozott az ő édesapjával! Elmesélni neki, hogy belezúgott egy srácba és el akar menni vele nyaralni?! Hiszen most is csak arról szövegel, hogy egy mai lánynak okvetlenül diplomát kell szereznie, mert nem tudni, mit hoz a sors. A tudást senki sem veheti el tőle, blablabla… Ismerős szöveg, hetente háromszor leadva, Bella már kívülről fújta.

És most is mi történt? Addig jutott, hogy óvatos bevezetés után elkezdte mesélni, hogyan ismerkedett meg a fiúval. Közben kísérte édesapját a bank felé, és azt remélte, hogy ez igazi apa-lánya beszélgetés lesz. Helyette kioktatást kapott immár századszorra. Meg tiltást és fenyegetést.

- De apa, olyan jó lenne, csak két hétre mennénk, fiúk-lányok vegyesen! A barátnőimet elengedték, én miért nem mehetek? – már nem tudott érvelni, a szeme sarkába könnyek gyűltek legördülésre készen.

- A vitát befejeztük, indulhatsz haza és gondolkozz azon, amit mondtam! Nem mehetsz el, nem engedem! És még valami: ha netalán gyereket szülnél, mielőtt lediplomázol, kitagadlak! – azzal az ősz hajú úr magához szorította fekete aktatáskáját és sietős léptekkel indult a bank épülete felé.

Bella pár percig még ácsorgott a poros járdán, majd lassan megfordult és a parkoló autók mellett hazafelé vette az irányt. Meleg volt, a levelek sem rezdültek, kitört a nyár. Aki tehette, elmenekült a városból a hegyek közé, vagy a tóvidékre. Az ősszel gyerekzsivajtól hangos óvodakert kihalt volt, a hinták üresen libegtek, a láncuk néha-néha megnyikordult. Bella egy követ rugdosott maga előtt sportcipős lábával, kezeit farmerje zsebébe tette és igyekezett visszatartani a könnyeket. Lúzer. Már megint vesztesként hagyta el a csatateret. Bele sem kellett volna kezdeni. Ez nem megy, ő a társaság kakukktojása, a fekete bárány fehérben, a jókislány címkével megbélyegzett, akit sehova nem engednek, akire mindig vigyáznak, aki totál gáz, aki csak titokban találkozhat a fiújával, aki…

Úgy belemerült az önsajnálatba, hogy észre sem vette a sarkon beforduló öregasszonyt, nekiment és kiverte a kezéből a kosarat. Egy pillanat alatt magához tért és rettenetesen elszégyellte magát. Lehajolt és két kézzel kapkodta össze a szétgurult paradicsomokat és a zöldpaprikát.

- Ne haragudjon, nem vettem észre! – hebegte zavartan és végre ránézett az asszonyra.

Nem is volt olyan öreg, csak a ruhái miatt tűnt idősebbnek a koránál. Bellán valami furcsa, meleg érzés futott keresztül. Mintha ismerné valahonnan. Ez nem lehet, sosem látta, biztosan téved. De a szemei, a csodálatos szürkészöld szemek, amelyek most simogatják, olyan ismerősek. Pedig megesküszik rá, hogy sosem találkoztak.

- Valami baj van, kislányom?

Bella szégyenkezve vette tudomásul, hogy az árulkodó könnycseppek bizony maszatos nyomot hagytak az arcán.

- Csak összevesztem az apukámmal az előbb. – akaratlanul csúsztak ki a szavak a száján, maga is megdöbbent, hogy egy ismeretlen előtt ilyen bizalmas dolgokról beszél.

- Ide igyekszem a szomszéd házba takarítani. Gyere, kísérj be, a konyhában megmoshatod az arcod! – azzal a néni felkapta a poros zöldségekkel újra megtelt kosarat, elővette zsebéből a kapukulcsot és a nyikorgó vaskaput kitárva beengedte magukat.

A ház csöndesen állt a hűvös félhomályban, a magas fenyők védőn terjesztették ki fölé gyantaillatú karjaikat. A mohával benőtt, repedésekkel tarkított betonjárda megkerülte a házat és a hátsó konyhához vezetett.

- Gyere, pihenünk egyet a padon és közben beszélgethetünk, ha van időd. Egyébként Maria vagyok.

- Egyedül lakik itt a néni? – Bella szája még nem állt rá a bizalmasabb megszólításra.

- Nem kedvesem, már mondtam, bejárónő vagyok. A család nyaral, én pedig addig is vigyázok a házra. Gyere, ülj ide a hűvösre a kút mellé, és mondd, miért vesztél össze az apukáddal? Tudod, nekem két fiam van, nem könnyű velük!

Bella csak nézte a dolgozó kezeket, amelyek beszéd közben sem pihentek, egy tálban megmosták a zöldséget, a kissé megnyomódott paradicsomokat, majd kitették száradni az asztal szélére.

- Hát, csak annyi a baj, hogy megismerkedtem egy fiúval és azt terveztük, elmegyünk együtt nyaralni. De engem nem engednek és félek, ha ezt megmondom neki, keres valaki mást…

És Bellából dőlni kezdett a panasz. Nem értette az indokát, miért ez a hirtelen támadt bizalom egy ismeretlen felé. Nem tudott ellenállni a gyönyörű szempár varázserejének, amely kérdezett, érdeklődött és törődést ígért.

- Milyen fiú lehet az, aki ezt nem érti meg? És miért gondolod, hogy ott hagyna, ha ezt elmondod neki? – Maria kezében megállt a törlőruha és elképedve nézett a kislányra.

- Még csak fél éve vagyunk barátok és a társasága folyton vizsgáztat bennünket. Mintha meg kellene, hogy feleljünk az elvárásaiknak. Ha azt mondják, hogy inni kell, akkor kinevetik azt, aki nem teszi. Ha hajnalig tart a buli, mindig gáz, hogy nekem korábban el kell menni. Azt is hallottam, hogy utána a barátom fülét rágják, hogy micsoda kényes kisasszony a barátnője.

- Tehát nem bízol benne. – halk kijelentés volt, minden él nélkül.

- Még nem mutatott be az anyukájának sem. Azt tudom, hogy az apukája korábban meghalt és ezért az anyukája sokat dolgozik, házakhoz jár takarítani, hogy ők tanulhassanak. Néha úgy érzem, mintha szégyellné, hogy én gazdagabb családból származom! – Bella rákönyökölt a faasztalra és töprengve támasztotta állát a tenyerébe.

- És a te szüleid mit szóltak a barátodhoz? Hogy fogadták?

- Hát pont ez a baj! Nem akarnak meghallgatni! Amikor el akarom mesélni, hogy van egy barátom, azonnal belekezdenek az intőszózatba arról, hogy ne felejtsem, mi a dolgom, mármint tanulni, tanulni és tanulni! De könyörgöm, már nem a kézenfogós korszakot éljük, a mai fiatalok többet akarnak a világból!

-  És ahogy látom, azonnal! – Maria ismét tett egy észrevételt, de Bella füle zárva maradt rá. – És te kinek akarsz megfelelni, kislányom? A szüleidnek, a barátodnak, vagy a társaságnak?

Éles kérdés volt és Bellát azonnal elhallgattatta, mert megérezte benne a lényeget. Dönteni kell, önmaga akar lenni, vagy egy báb, akit irányítanak.

- Azt hiszem, először is önmagamhoz kell hűségesnek lennem és a saját elvárásaimnak megfelelnem. – és már tudta, hogy megtalálja majd a módját annak, hogyan legyen még sok nyaralás és közös jövő a fiúval, akiért megéri küzdeni.

Maria csöndesen folytatta:

- Ha jól érzem, a szüleid sejtik, hogy a kislányuk már nem csak az övék. És ezért próbálnak megvédeni. De azt tudják-e, hogy a fiú más társadalmi rétegből származik?

Bella körül megfagyott a levegő. Jól értette a kérdést? Mi az, hogy más…?

- Ez ma már nem fontos! Mindketten tanulunk, lesz szakmánk és el tudjuk tartani magunkat! Az én szüleim ilyen kérdést nem tennének fel!

Maga sem értette hogyan történt, de az előbbi haragot hirtelen valami szeretetféle váltotta fel. Hogy merészeli egy idegen azt képzelni, hogy az ő apukája nem fogadná szívesen azt, aki arra érdemes, csak azért, mert szegény!

- Nem, az én szüleim nem ettől tartanak. Nem bíznak meg bennem, mert nem volt lehetőségem bizonyítani. És ha most itthon maradok, ismét nem lesz alkalmam megmutatni, hogy igenis tudom, mi a feladatom. De a tanulást és a szerelmet együtt is el lehet képzelni! Vagy nem? – Bella észre sem vette, hogy hirtelen előlépett védőügyvéddé.

- És a néni fia? Van barátnője?

- Igen, van, de nem mutatta még be, pedig együtt vannak már fél éve. Tudod, régebben nagyon tetszett neki egy szőke, kékszemű lány, akivel együtt járt középiskolába. De a lánynak magasabb színvonalú élet kellett, én pedig csak egy négy osztályt végzett takarítónő vagyok. A fiaim dolgoznak, ha pénzre van szükségük. – Maria csodaszép szemei szomorúan nézték saját repedezett körmű, dolgos kezeit.

- És mi lett a vége? – Bella hirtelen szimpátiát érzett az ismeretlen fiú iránt.

- A fiam mesélte, hogy miután kialakult a stabil kapcsolata a barátnőjével és mindketten egy célért kezdtek tanulni és küzdeni, megjelent a színen a bájos szőke bombázó. Büszke vagyok rá, hogy a fiam nagy ívben röptette.

- Hű, micsoda barátnője lehet Maria néni fiának! Biztos nagyon szerethetik egymást!

- Hát igen, de már nagyon szeretném őt megismerni!

Nyikordult a kapu és kemény, határozott léptek kopogtak a betonjárdán. Bella felkapta a fejét, ismerősök voltak a zajok. Átsuhant rajta egy megérzés, de még mielőtt szóba önthette volna, egy barna szemű, szemüveges, zömök testalkatú fiatalember fordult be a ház sarkánál.

- John, gyere, bemutatom egy új ismerősömet. Véletlenül összefutottunk az utcán. Bella, ő a fiam, akiről meséltem. – Maria mosolyogva fogta meg a fia kezét és odahúzta a lány elé.

Bella csak nézte a gyönyörűen sugárzó szürkészöld szempár melegbarna színű párját, amely immár fél év óta, oly sokszor tekintett rá örömmel, szeretettel, hízelegve, simogatva, néha mérgelődve és bosszankodva, de mindig örök szerelmet ígérve, és nem tudott megszólalni.

- Anyukám, ha már ismered Bellát, akkor ugye nem kell bemutatnom a barátnőmet? – azzal John egy röpke csókkal lezárta párja ajkait.

…..

- Anyu, síelni akarok menni a barátommal! Ugye elmehetek? – a szürkészöld szempár tulajdonosa, Ellie, hízelegve bújt Bellához.

- De, drágám, még túl fiatal vagy ahhoz, hogy nélkülünk utazz… - kezdte sorolni Bella az érveket, majd tétovázva megállt.

 A falon függő képről Maria gyönyörű, szerető szempárja tekintett le menyére és unokájára.

- …, de minthogy önmagadnak kell először is megfelelned, természetesen elmehetsz. – és a kép mosolya mintha beragyogta volna a félhomályba borult szobát.

Az írás a Minerva Capitoliuma 2016. januári számában jelent meg:

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2016januar.pdf