Lélekszivárvány

- Ejnye, figyelj már oda! Nem jól fonod, eltévesztetted a mintát! – a tanárnő fejcsóválva állt Linda mögött. – Ismered az alapszabályt, azoktól nem szoktunk eltérni!

- De az olyan unalmas! Mindig ugyanazok a színek, ugyanabban a sorrendben! Vörös, narancssárga, sárga, sárgászöld, zöld, kékeszöld, kék, lila.– Linda többnyire elfogadta Ann véleményét, de most, ebben az esetben úgy érezte, nem engedhet. Valami azt súgta neki, különleges történik a világban és ha most meghunyászkodik, ha rákényszeríti azt az unalmas színszabályt a fonatokra, elfojthatja valami nagyon fontos kezdetét.

- Akkor sincs kivétel! – és Ann megfogta a szőke hajú kislány vékony csuklóját, hogy saját megszokott mozdulataival is segítse a begyakorolt fonási módszer folytatására. Nagy igyekezetében szemüvege az orrára csúszott, szigorú kontyba fésült fürtjei közül pár kiszabadult és az orrát csiklandozta.

Az ív azonban megtört és a tanárnő döbbenten látta, hogy a fonathajlatba kényszerített színes emlékszál visszabontja magát. Újra próbálta, most már ujjaival is segített Lindának a hurkolásban, átbújtatásban, összecsavarásban. A sárgászöld szál lassan meghajolt és engedelmesen a többiek közé simult.

- Na, látod, hogy sikerül! Ugye nem néztél bele az emlékekbe? Tudod, hogy nem a tartalom, hanem a szín alapján illesztünk! – azzal felegyenesedett és továbbsétált a következő tanulóhoz, mert úgy tűnt, Linda példáján felbuzdulva a többiek is egyénieskedni szerettek volna.

Linda lehajtotta a fejét és remélte, hogy a tanárnő nem gondolatolvasó. Hát igen, belenézett. Emlékeket látott, Hanna életének apró kis darabkáit, örömpillanatokat, szerelmes perceket, hízelgést és nevetést, könnyeket, fájdalmat és szenvedést, vágyakat és álmokat, reményt. És mindez annyira tetszett neki, hogy eldöntötte, titokban segíteni fog. Még nem tudja hogyan, de ha csak azzal, hogy más színekkel rakja össze Hanna szivárványát, segíthet, ő bizony megteszi.

Kézbe vette a következő szálat, egy fényesen csillogó, halványlilás árnyalatút, mely tisztán és hűvösen fénylett az ujjai között...

...

Hanna a hangversenyteremben üldögélt és azon töprengett, hogy már csak öt nap van hátra az ünnepi hangversenyig. Vajon mi lesz a sorsa? Hallani fogja élőben vagy a meghívó visszalép? Napok óta nem csörög a telefonja és levél sem érkezett. Szomorúan azon járt az esze, vajon van-e remény arra, hogy a kezdeti bizalom ugyanolyan töretlenül ragyogjon tovább, mint múlt szerda előtt, amikor elmaradt a találkozás, amit olyan nagyon várt. Viktor nem ért rá még pár percre sem. Hanna nem is akart gondolkodni a történtekről, mert nem tudta eldönteni, mennyi volt a véletlen és mennyi a szándékosság műve.

Hátradőlt a bársonyszékben, félrefordította térdét, hogy az idős pár kiférjen tőle. Szünet volt, de nem kívánta a folyosó lüktető zaját, inkább a helyén maradt és úgy tett, mintha a műsort olvasná. Barátnői békén hagyták, miután csak hümmögött és semmi értelmes női kommunikációra nem volt alkalmas. Úgy döntött, ezen az estén élvezni fogja a hangversenyt az utolsó percig, és amíg csak remélhet, bízni fog Viktorban. Nem lehet, hogy mást akar, mint amit megbeszéltek. Bíznia kell benne, győzködte magát. Persze, ha mégsem így történik, hatalmas lesz a fájdalma, de addig úgy akar élni, mintha nem lenne holnap, mintha minden olyan lenne, mint egykor régen, amikor még… Még öt nap a boldogság…

…

Linda tovább nézegette a kosárban lévő szálakat, vajon milyen árnyalat illik ehhez a töredékhez, és meglátott egy hasonlóan hideg, nagyon mély tengerzölden csillogó szálat, ami mintha kínálta volna magát beillesztésre…

…

A lányok fejcsóválva indultak ebédelni. Hanna, a fő tréfamester megint nem tart velük. Mintha szomorú lenne, olyan tétova és egyre gyakrabban törli meg a szemüvegét. Pár napja a hangversenyen is ilyen szótlan és kedvetlen volt.

Hanna kinézett az ablakon. Nem tartott a lányokkal, mert nem tudta volna megállni, hogy ne mesélje el, ami bántja, mardossa a lelkét már napok óta. Eddig mindent megbeszéltek, de most ez annyira zűrös, hogy inkább nem osztja meg senkivel. A gyomra korgott, jelezte, hogy itt az ebédidő, de a nő nem nyúlt a szendvics után. Egyre a telefont bámulta, mintha bűvölné, hogy csörögjön már és közölje vele a rossz hírt, hogy Viktor nem ér rá és lemondja a programot, akkor legalább kisírhatja magát, úgyis gyűlik a visszafojtott könnyek áradata. Most egyben mindent elintézhetne, és utána megkönnyebbülve menne tovább. Ránézett a naptárra. Egy pirossal bekarikázott dátumot bámult egyre. Még két és fél nap volt addig hátra. Visszaült a székébe és kibontotta a sonkás-paradicsomos szendvicset, beleharapott, majd hagyta gondolatai raját szabadon szállni, csapongani, hátha megnyugszik egy kicsit.

…

Linda hangulata kezdett elromlani, de a szál befonta magát a helyére és már ajánlotta is maga után a napsugár színében vibráló nevetgélő sárgát. Lenyúlt hát a szál után és beigazította a többi közé…

…

Az idő hűvös volt, kora tavaszi. A parkban már vígan mutogatták virágruhájukat a bokrok, délcegen magasodtak föléjük a lombkoronás öreg fák. A kövekkel felszórt ösvényen egy pár sétált. Nem volt bennük semmi különleges, egy középkorú, őszes hajú férfi és karjába öltekezve egy szemüveges nő. Halkan beszélgettek, majd a férfi lassan megállt, átölelte a nő vállát és mosolyogva mutatott valamit vörös hajú társának. A füvön egy apró mókus futott keresztül. Nem figyelt a sétálókra, feliramodott a fa törzsén, körbefutott rajta, körülnézett, majd egy hirtelen futammal ismét a földön termett és most a közeli bokrot célozta meg. A kis bohókás akrobata láttán Hanna is elmosolyodott és válaszul átölelte Viktor derekát. A mókust nem érdekelték az emberi lelkek érzései, ugrándozva élvezte a kora tavaszi napsütést…

…

Linda egyre jobban érezte magát. Szorgalmasan fonogatta az apró kis emlékszálakat és az ív vastagodott és alakult. A tartalom ellenére a színek mégis egységet alkottak, mintha egyik a másikból következett volna. Szőke haja előrehullott a vállára, még nyelvét is kidugta nagy igyekezetében a sikeres alkotás láttán, de a kosár még nem volt üres. Ismét egy jéghideg kék szín kínálta magát és hiába próbált Linda mellényúlni, nem engedte a cserét, ő következett…

….

A hűvös szobában egy öreg fotelben mesét írt Hanna, keresztben átvetette lábát a karfán, ölében egy mappa, körülötte a padlón teleírt lapok. A zöld sötétítő függönyökön beszűrődő napfény halvány zöldre színezte az árnyalatokat, porszemek táncoltak fényében, ha a nő megpróbált kényelmesebb testtartást választani.

A boszorkány naplójából – részletek:

Az első jégdarabok apró koppanással érték el az autó üvegét. A boszorkány kicsit meglepődött. Arról volt szó, hogy szabira megy. Nyaralni küldték, az elkövetkező két hetet megpróbálja úgy átélni, mintha normális ember lenne. Jól kezdődött: mintha az időjárás érzékelné a feszültségét, először hőséget produkált, majd ahogy kulminálódott a helyzet, jött a hatalmas vihar, mindenfelé ömlő esővel, ami elborította a szántóföldeket, elöntötte az árkokat, a szél hajlítgatta az út menti fákat és letörte az ágakat.

És az eső. Úgy ömlik, hogy félre kellett az autóval állni, mintha nem akarnák a főnökök, hogy elérjen a céljáig. Tény, ritka eset, hogy egy boszi kiakad, elege lesz magából, és az önkéntes száműzetést vállalja. De az is ritka eset, hogy egy boszi, akiről mindenki azt hiszi, hogy nincs probléma, amit ne tudna megoldani, hirtelen olyan érzelmi viharba kerül, hogy nem tud tovább menni. Lekapcsolódnak a varázsérzékei és a legegyszerűbb bűbáj végrehajtására is képtelen. Mondták a suliban, hogy erre figyelni kell. Ha átadja az ereje egy részét másnak, még ha önkéntesen és a másik nem is tud róla, nehéz lesz újra talpra állnia, noha nem lehetetlen. De nagy árat kell érte fizetnie. Vissza kell venni majd az erejét, vagy vége.

Hát pont ezért száműzte magát. Az utóbbi években szépen ment minden, kapcsolatokat épített ki, a kölykök jól haladtak a suliban, noha jött egy-két rivalló. És amikor úgy érezte, a csúcson van, megismert valakit. Nem is ő, hanem a lelke ismert rá egy hasonlóan szenvedő lélekre, és ő elhitte, hogy tud segíteni. Nem gondolta végig, milyen veszély rejlik a dologban, hogy ismét hasonló kötődés alakulhat ki, olyan, amit egyszer már lezárt és csak a lelke mélyén őrizte a gyönyörű emlékeket. Beleivódtak a testébe, kialakították és átformázták a jellemét, ha valaki belenézett barna szemeibe, rajtuk keresztül egy másik embert is megpillanthatott, akivel eggyé olvadt, akinek a gondolatai az övével szimbiózisban élnek már örökké. Hogy honnan támadt a segíteni akarási vágy, maga sem értette, de ha belekezdett, befejezi, nincs félbehagyott feladat. És hogy a végeredmény mi lesz, nem tudni előre. A másik szemében még nincs az a mély tenger, még nem építette be magába oly szinten a múltat, mint Emmi. És ez veszélyes volt, mert a nő saját varázserejével segíteni próbált, de a feladat meghaladta az erejét.  Néha úgy érezte, olyan ez, mintha egy tornádót próbálna irányítani és csillapítani, pedig felesleges, hagyni kell kitombolni magát és majd egyszer csak vége lesz. Letarol mindent és újat alkot.

És most ült egy autóban. Kint potyogtak a jégszilánkok és ő azon töprengett, mit csinált rosszul. A beszélgetés nehezen indult, de a meghívás is váratlanul érte és az utolsó pillanatban. Fel is borult az előkészített napirendje.  A nap ragyogott, halvány bárányfelhők tarkították az eget.

Örült a hívó szónak, a száműzetés előtt ez a kétórás pihenő belefér, gondolta Emmi. Nem zavarta, hogy nem volt csinosan felöltözve, kicsit kopottas halásznadrág és a melle alatt ráncolt, bővülő tunika. A körmeiről a lakk lepattogzott, meggondolandó, hogy kellett-e ez a száműzetés idejére? Csak miután meglátta, hogy a férfi mit készített elő: régi fényképeket fognak nézegetni, kezdett zűrzavarossá válni minden.  Miért nem szólt előbb, ha látni akarta?  Az ég halvány rózsaszínre változott.

Emminek eszébe jutott, hogy ő is művelt ilyet még régen. Képeket keresett a párjáról, összegyűjtötte őket, de arra nem volt képes, hogy visszalépjen a múltba és újraélje azt.  Ennyire erős lenne ez a férfi? Visszatért a múltba, kinyitotta az ajtót. A képek lassan pörögtek a gépen, egymás után. Az ég haragos kékké változott és a távolból dörgés hallatszott. 

Emmi nekidőlt a párnának, a férfi átfogta a vállát. Érezte a bőre illatát és nem értett semmit. Mit keres ő itt? Miért mutatja meg a férfi ezeket a képeket? Egyre jobban fogy az ereje, mert belül összehasonlít.  Párhuzamot állít. Látja a férfi családját és a kirándulásokat, a rengeteg külföldi utat, a túrázásokat. Közben belül pereg egy másik film. Akkoriban ők éppen a túlélésért küzdöttek. És mellette a halk magyarázat, mikor, hol, miért. A nő már mindent értett. Csillapítóközeg lett ő a férfi életében. Megtisztelő volt mindezt látni, örült a kialakult bizalomnak, de hogy mekkora fájdalom dúl belül a lelkében, azt az arca nem mutatta. Mellette újraélte a saját múltját. Néhány történés új értelmet nyert, mert most egy férfi magyarázta el és ő lassan megértette, amit néha kétségekkel, bizonytalankodva fogadott. Kint már dörgött és villámlott, szakadt az eső.

A képözönnek vége lett, indulni kellett. A száműzetés megkezdődött. Emminek eszébe jutott, hogy mennyi apró titkos terve volt az elkövetkező két hétre, amelyekbe beleálmodta a férfit is, de most úgy érezte, semmi se fontos, csak valahogy elindulni. Egyik lépést megtenni a másik után és majd kiderül, hogyan tovább. Minden összedőlt. Amiről azt hitte érti, már az sem volt világos.

Az ég elszürkült és özönvízszerűen zuhogott az eső, visszatükrözve egy kiégett boszorkány szomorú gondolatait.

….

Linda kezei tétován álltak. Nézte a kialakult lélekszivárvány ívét, amelyen még volt néhány hely, de így is egy tökéletes alakot formált.  A színek erőteljesek voltak, lüktettek a bennük levő emlékektől, éltek, és erejükkel, fényükkel egymást kiegészítették és segítették. Lenyúlt az utolsó előtti szálért. Volt ugyan több is még a kosárban, de a színtelenek még nem tartalmaztak emlékeket, azokkal még nem kellett foglalkozni.

…

Hanna sietett, várta az utazás, majd utána a munka. Behúzta a hasát, begombolta magán fekete, karcsúsított derekú kabátját, maga elé húzta fekete sálját és remélte, hogy a körülötte kávézó és az esti koncertet tárgyaló nősereg nem veszi észre, felszedett pár kilót és bizony majd kipattannak a gombok a kabát elején. Elköszönt barátnőjétől, megköszönte az előző esti programot, vállára kapta a hátizsákot és elindult lefelé a lépcsőn. Miután már senki sem látta, arcáról eltűnt a mosoly, szomorú kifejezés vette át a helyét rajta. Hát nem kapta meg az üzenetet. Tudta, hogy éjfélkor már nem fogja megnézni a telefont a férfi, mégis úgy érezte, egy utolsó esélyt még ad ennek a váratlan lehetőségnek. Hátha korábban jön dolgozni és legalább üdvözölhetik egymást. A reggeli vonat nem sokára indul, még jegyet is kell váltania, nem lehetett kifogásokat keresve húzni az időt, hátha felbukkan egy nagyon várt valaki. Hanna leért a földszintre, elköszönt a portástól és kilépett a hűvös utcára. Körülötte autók álltak be a zsúfolt parkolóba, de ő körül sem nézett, lassan elindult az utca vége felé, ott majd átmegy a zebrán a túloldalra és irány az állomás. Pár perc séta csupán. Vagy átvágjon keresztbe az utcán, rövidebb lenne? Nem, maradjon a hagyományos, szabályos útvonal. Magas sarkú csizmája kopogott az aszfalton, a sarokra érve körülnézett és megállt. Mintha az idő is lelassult volna körülötte. Nem tudott megmozdulni, csak nézte a sarkon beforduló férfit, aki meglepődve sietett felé és látszott rajta, mennyire örül, hiszen későn olvasta el az üzenetet. Perceken át össze-vissza beszéltek, zavartan az örömtől, hogy mégis, ha pár percre is, de sikerült találkozni. Hanna a vonatban ülve csak bámult kifelé az ablakon és körülötte a hideg zord őszi táj mintha meleg narancsos napfényben fürdött volna, mindent hihetetlenül széppé varázsolt az öröm és a hála.

…

Linda szőke haja vidáman libegett a háta mögött. Kiegyenesítette elgémberedett tagjait, nyújtózkodott egyet. A párnás szék megroppant alatta. A válla felett egy kéz nyúlt át, barátja, Ned egy joghurtos csoki szeletet tolt az orra alá.

- Köszi, de még nem vagyok teljesen kész. Még hiányzik Hanna utolsó emlékszála, az a szép, ünnepélyesen melegvörös színű. Te már befejezted Viktorét? – azzal Linda ránézett Ned munkájára.

Viktor lélekszivárványa már készen állt. Hagyományos színsorrend, tele tiszta, erős, színekkel, energiát, józanságot, becsületet és őszinteséget sugalmazó érzésekkel.

- Siess, fejezd be Hannáét, látod, már kínálja magát a lezáró hely. Ebben az ívben már nem sok munkád lesz. Úgy alakítottam ki, hogy kapcsolódjon az enyémhez, frankó, nem?… Este egy mozi? – és Ned már hagyta is Lindát tovább fonni.

A befejező művelet nagyon fontos, bezárul az ív, teljes kör lesz, vagy esetleg kapcsolható másik lélekszivárványhoz.

- Tényleg! Dupla szivárvány lesz, Viktoréhoz kapcsolódik! – minden a helyére került és Linda már értette, miért akartak a szálak önmaguk fonódni, alakítani saját sorsukat. Mert egy részük már megjelent Viktor emlékeiben. Van közös jelen és lesz jövő.

…

Hanna mosolyogva olvasta Viktor üzenetét:

- Had legyek én az, aki erre bátorít… - írta a férfi, miután elolvasta a nő szárnypróbálgató írásait.

A mondatot sokszor elolvasva Hanna írni kezdett, és eljött a nap, amikor egy könyv borítóját küldte át a férfinak bizonyítékául annak, hogy a bátorítás elérte célját. Már tudta, hogy az első példányt a sok alakot megformáló, állandósult férfi főszereplő, Viktor fogja kapni, és ajánlásnak csak ennyi áll majd benne: Hiram-nek szeretettel: Emma.

Az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg:

http://hosnok.hu/minerva/minerva2015december.pdf

Válaszúton

- Engedj el! – a hang törődött volt, öreges és gyenge.

Visszhangzott és kicsit bizonytalannak tűnt. Emilie nem mozdult, aludt tovább a jó meleg takaró alatt, férje biztonságosan széles hátához támaszkodva.

- Elfáradtam, nem megy tovább, engedj el, kislányom! – a könyörgő hang nem hagyta abba és Emilie körül a levegő hűlni kezdett, bőrét hideg verejték öntötte el.

Még tagadott, de a rideg valóság nem hagyta békén, tudatára ébresztette és lerángatta a gyönyörű, édes álomvilágból a kegyetlen jelenbe.

- Kislányom, elmegyek! – a hang egyre halkult, mintha elbátortalanította volna a válasz hiánya.

- Nem! Nem engedlek, nem hagyhatsz itt! Meg kell gyógyulnod, tudod, hogy várunk rád! – Emilie némán sikoltva küldte válaszát a távolba és nyúlt volna ki tapogató karjaival, megfogni, visszatartani a távolodót, de felébredt.

Arcán könnyek peregtek végig, lassan eszmélt magára. Érezte, ahogy férje a hátát simogatja, majd magához szorítja erős karjaival és dédelgetően ringatja.

- Rosszat álmodtál? Arra ébredtem, hogy álmodban kiabálsz valakivel. – Josh megsimogatta felesége sírástól felpüffedt arcát.

- Ez nem álom volt. Valami nagy baj van otthon. Anyut tegnap bevitték a kórházba, de azt mondta, még van idő… - Emilie hangja elhalt a mondat közepén, amikor rádöbbent, hogy elárulta az igazat.

Hosszú hallgatás után Josh megkérdezte:

- Mióta tudod? És a többiek?

- Nem, senki. Nekem mondta csak el tavaly, hogy másfél éve van hátra, de nem hittem neki. Nem adhatja fel! Talpra kell állnia! És ehelyett elköszönt tőlem. – Emilie összeszorította a száját, haja kócosan hullott az arcába.

Nem akarta elfogadni a valóságot, teljes egészében elutasította a gondolatot, hogy az anyu őt elhagyja. És nem csak őt: anyunak még dolga van, apu is beteg, ők ketten csak együtt képzelhetők el, soha külön, csak együtt! A szoba egyre hűvösebb lett.

- Haza kell utaznunk, kérj szabadságot a főnöködtől! – Josh a tettek embere volt.

Mélyen megrázta a hír. Sok minden magyarázatot nyert. Már értette, miért volt a felesége néha olyan szomorú, hogy semmilyen mókával nem lehetett nevetésre bírni. Nehéz terhet raktak a vállára és nem beszélhetett róla senkinek. Nappal nevelte az apróságokat, dolgozott és tanult, közben pedig gyötrődött a távoli dolgokon, amiken nem segíthetett.  Világossá vált az is, miért utaztak mostanában haza olyan ritkán. Felesége anyja nem akarta, hogy az unokái őt legyöngülve lássák. Emilie ismerte a férjét, gondolatai együtt szárnyaltak Joshéival:

- Igen, tényleg megtiltotta, hogy meglátogassam. Azt mondta, az én kötelességem az, hogy felneveljem a gyerekeimet és meséljek nekik róla. Ő pedig jó kezekben lesz. Nem bírok várni, induljunk, amint lehet!

Lassan kivilágosodott és a hálóba berontott a két apróság. Még pizsiben voltak, a hajuk kócosan meredezett minden irányba. A szöszkehajú Bella bebújt Josh mellé a paplan alá, bátyja, Alan pedig Emiliet vette célba egy kispárnával. Kezdődött a reggeli ébresztős játék.

- Anyu, gyere már, éhesek vagyunk, kérünk reggelit! – a két gyerek hangosan trécselt és csivitelt.

Kiugrottak az ágyból, futottak a konyha felé, lábuk csattogott a padlón és az alsó szomszéd már verte is a mennyezetet a partvisnyéllel.

A megszokott rutin kirángatta Emiliet a szomorkás hangulatból. Úgy érezte, csak egy rossz álom volt az egész. Josh azonban nem vette félvállról a dolgot.  Egyszerűen elfogadta, hogy a nőnek van egy hatodik érzéke és néha megérzi, ha baj készülődik. Felöltözött és nyúlt a telefon után, hogy megkezdje az ügyintézést, de az éles csörgés megelőzte. Látta, ahogy felesége elsápadt és nem meri felvenni a kagylót. Fogadta hát a hívást, de bármennyire próbálta arcvonásait szabályozni, tudta, hogy minden hiába. A nő a merev vonásokból, a szabályozott lélegzetvételből kitalálta, hogy mi történt: elkésett, már nem tudja elengedni az édesanyját, elment örökre.

…..

- Majd áthozom az iratokat, amiket alá kell írnotok! – az öregesen szomorú kis lakás előszobájában félhomály uralkodott.

Josh azonnal a feleségéhez lépett és megállt mögötte, mintha tudatni akarta volna a világgal, hogy aki Emiliehez szól, vele is számoljon.

- Miről van szó, Steve bácsi? Egy kicsit meg kellene nyugodnunk, annyira friss még minden és olyan gyorsan történt, hogy gondolkodni sem tudok. – Emilie azért próbálkozott a halasztással, mert szeretett volna tisztábban látni, és ehhez kellett egy kis magány, pár óra csend.

- Sajnálom, de pont időd nincs! Akkor nem is várok tovább, elmondom azonnal. Tudod, hogy apukádnak helyet intézett anyukád az öregek otthonában? Már folyamatban van az ügy. – Steve bácsi régi családi barát volt, így Emilie nem haragudott a hangért, a megrovó pillantásért, mert az öreg jót akart.

De ez most új volt! Egy újabb mázsás kő Emilie vállára!

- Soha! Velünk jön és nálunk lesz, az unokáival és a lányával! – a nő első reakciója hevével vágta oda a mondatot.

Érződött belőle a meghökkenés és a fájdalom, hogy ilyen fontos kérdésben nem kérdezték meg a véleményét. Sőt, fel sem merült a gondolat, hogy magához venné az édesapját?

- Kislányom, gyerekeid vannak és apád beteg. Anyukád ezért döntött így! – Steve bácsi hangja reménykedővé vált, majd Joshra pillantott, aki továbbra is Emilie mögött állt, karjaival átölelve őt, mintha védeni akarná, és egyben erejét nyújtaná a továbbiakhoz.

- Velünk fog élni. Eladjuk a lakást és keresünk egy házat, ahol lehet egy külön szobája! – szólalt meg Josh, aki egyszerűen nem értette, hogyan merészelték a többiek Emiliet semmibe venni. - Ez olyan természetes és a gyerekek legalább az egyik nagyszülővel együtt lehetnek végre!

- Gyerekeim, én… - a halk hang a szoba mélyéből nem tudta befejezni a mondatot.

Nem vették észre, hogy a könnyeit csendben törölgető nagypapa mindent hallott és mintha nem merné elhinni azt, hogy élete utolsó éveiben, betegen is olyan fontos a lányának, hogy szembeszegül érte az édesanyja utolsó akaratával. Nem merte elhinni, hogy együtt fog lakni az unokákkal, hogy láthatja őket minden reggel. Végre dajkálhatja a kis szöszke pöttömöt és megdorgálhatja a másik rosszcsontot. Lehet, hogy a titkolt álom, egy múló élet utolsó álma valóra válik az út végén?

…..

- Nem tudod, hova tűnt el a polcról a diétás csoki, amit apunak vettem uzsira? Volt még belőle pár darab tegnap. – Emilie a homlokát ráncolva értetlenkedett az amerikai konyhás nappaliban.

- Inkább ne vedd észre és vegyél még egy tonnát! - Josh hízelegve ölelte meg a feleségét.

- Ki vele, mit tudsz? – a nő végre újra a régi volt és a férfi azonnal mosolyogni kezdett, ha meghallotta ezt az ellenállhatatlanul hullámzó, dallamos, incselkedő nevetést.

- Gyere csak ide, mutatok valamit! – azzal odahúzta a nőt az utcai szoba elé és bekukucskáltak az ajtón.

A nagy franciaágyon betakarózva feküdt a nagypapa, orrán szemüveg, újságot olvasott és mellette egy kis tányéron ott volt az uzsonna: pár darab keksz és diabetikus csoki. Az olvasófotelben szorongott egymást mellett a két apróság, a szöszke Bella és a dróthajú Alan, rajzfilmet néztek nagy egyetértésben és vígan eszegették a nagypapa által odanyújtogatott csokit. A házban még érződött a festék illata, kora tavasz volt, lassan száradtak a falak.

Alig két hónap alatt Emiliék eladták a lakásukat, megvették a házat, kifestették, berendezték és hazautaztak a messzi távolba, összecsomagolni és elhozni a nagypapát. A két gyerek olyan örömmel várta, hogy Steve bácsi, az öreg barát teljesen megnyugodva búcsúzott el tőlük és ígérte meg, hogy eljön majd látogatóba.

És a nagypapa egy szombati napon végre birtokba vette kis birodalmát, amihez azonnal két unokát is kapott, akiket alig lehetett kizavarni a szobájából. Emilie úgy érezte, ismét rend van a világban, minden a helyére került.

…..

Aznap este iskolabál volt. Emilie és Josh késő éjjelig táncoltak. Csak másnap hallották a hírt a tévében, hogy akkor éjjel bombázták a várost, ahonnan ők elhozták a nagypapát.

Az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015november.pdf