Válaszúton

- Engedj el! – a hang törődött volt, öreges és gyenge.

Visszhangzott és kicsit bizonytalannak tűnt. Emilie nem mozdult, aludt tovább a jó meleg takaró alatt, férje biztonságosan széles hátához támaszkodva.

- Elfáradtam, nem megy tovább, engedj el, kislányom! – a könyörgő hang nem hagyta abba és Emilie körül a levegő hűlni kezdett, bőrét hideg verejték öntötte el.

Még tagadott, de a rideg valóság nem hagyta békén, tudatára ébresztette és lerángatta a gyönyörű, édes álomvilágból a kegyetlen jelenbe.

- Kislányom, elmegyek! – a hang egyre halkult, mintha elbátortalanította volna a válasz hiánya.

- Nem! Nem engedlek, nem hagyhatsz itt! Meg kell gyógyulnod, tudod, hogy várunk rád! – Emilie némán sikoltva küldte válaszát a távolba és nyúlt volna ki tapogató karjaival, megfogni, visszatartani a távolodót, de felébredt.

Arcán könnyek peregtek végig, lassan eszmélt magára. Érezte, ahogy férje a hátát simogatja, majd magához szorítja erős karjaival és dédelgetően ringatja.

- Rosszat álmodtál? Arra ébredtem, hogy álmodban kiabálsz valakivel. – Josh megsimogatta felesége sírástól felpüffedt arcát.

- Ez nem álom volt. Valami nagy baj van otthon. Anyut tegnap bevitték a kórházba, de azt mondta, még van idő… - Emilie hangja elhalt a mondat közepén, amikor rádöbbent, hogy elárulta az igazat.

Hosszú hallgatás után Josh megkérdezte:

- Mióta tudod? És a többiek?

- Nem, senki. Nekem mondta csak el tavaly, hogy másfél éve van hátra, de nem hittem neki. Nem adhatja fel! Talpra kell állnia! És ehelyett elköszönt tőlem. – Emilie összeszorította a száját, haja kócosan hullott az arcába.

Nem akarta elfogadni a valóságot, teljes egészében elutasította a gondolatot, hogy az anyu őt elhagyja. És nem csak őt: anyunak még dolga van, apu is beteg, ők ketten csak együtt képzelhetők el, soha külön, csak együtt! A szoba egyre hűvösebb lett.

- Haza kell utaznunk, kérj szabadságot a főnöködtől! – Josh a tettek embere volt.

Mélyen megrázta a hír. Sok minden magyarázatot nyert. Már értette, miért volt a felesége néha olyan szomorú, hogy semmilyen mókával nem lehetett nevetésre bírni. Nehéz terhet raktak a vállára és nem beszélhetett róla senkinek. Nappal nevelte az apróságokat, dolgozott és tanult, közben pedig gyötrődött a távoli dolgokon, amiken nem segíthetett.  Világossá vált az is, miért utaztak mostanában haza olyan ritkán. Felesége anyja nem akarta, hogy az unokái őt legyöngülve lássák. Emilie ismerte a férjét, gondolatai együtt szárnyaltak Joshéival:

- Igen, tényleg megtiltotta, hogy meglátogassam. Azt mondta, az én kötelességem az, hogy felneveljem a gyerekeimet és meséljek nekik róla. Ő pedig jó kezekben lesz. Nem bírok várni, induljunk, amint lehet!

Lassan kivilágosodott és a hálóba berontott a két apróság. Még pizsiben voltak, a hajuk kócosan meredezett minden irányba. A szöszkehajú Bella bebújt Josh mellé a paplan alá, bátyja, Alan pedig Emiliet vette célba egy kispárnával. Kezdődött a reggeli ébresztős játék.

- Anyu, gyere már, éhesek vagyunk, kérünk reggelit! – a két gyerek hangosan trécselt és csivitelt.

Kiugrottak az ágyból, futottak a konyha felé, lábuk csattogott a padlón és az alsó szomszéd már verte is a mennyezetet a partvisnyéllel.

A megszokott rutin kirángatta Emiliet a szomorkás hangulatból. Úgy érezte, csak egy rossz álom volt az egész. Josh azonban nem vette félvállról a dolgot.  Egyszerűen elfogadta, hogy a nőnek van egy hatodik érzéke és néha megérzi, ha baj készülődik. Felöltözött és nyúlt a telefon után, hogy megkezdje az ügyintézést, de az éles csörgés megelőzte. Látta, ahogy felesége elsápadt és nem meri felvenni a kagylót. Fogadta hát a hívást, de bármennyire próbálta arcvonásait szabályozni, tudta, hogy minden hiába. A nő a merev vonásokból, a szabályozott lélegzetvételből kitalálta, hogy mi történt: elkésett, már nem tudja elengedni az édesanyját, elment örökre.

…..

- Majd áthozom az iratokat, amiket alá kell írnotok! – az öregesen szomorú kis lakás előszobájában félhomály uralkodott.

Josh azonnal a feleségéhez lépett és megállt mögötte, mintha tudatni akarta volna a világgal, hogy aki Emiliehez szól, vele is számoljon.

- Miről van szó, Steve bácsi? Egy kicsit meg kellene nyugodnunk, annyira friss még minden és olyan gyorsan történt, hogy gondolkodni sem tudok. – Emilie azért próbálkozott a halasztással, mert szeretett volna tisztábban látni, és ehhez kellett egy kis magány, pár óra csend.

- Sajnálom, de pont időd nincs! Akkor nem is várok tovább, elmondom azonnal. Tudod, hogy apukádnak helyet intézett anyukád az öregek otthonában? Már folyamatban van az ügy. – Steve bácsi régi családi barát volt, így Emilie nem haragudott a hangért, a megrovó pillantásért, mert az öreg jót akart.

De ez most új volt! Egy újabb mázsás kő Emilie vállára!

- Soha! Velünk jön és nálunk lesz, az unokáival és a lányával! – a nő első reakciója hevével vágta oda a mondatot.

Érződött belőle a meghökkenés és a fájdalom, hogy ilyen fontos kérdésben nem kérdezték meg a véleményét. Sőt, fel sem merült a gondolat, hogy magához venné az édesapját?

- Kislányom, gyerekeid vannak és apád beteg. Anyukád ezért döntött így! – Steve bácsi hangja reménykedővé vált, majd Joshra pillantott, aki továbbra is Emilie mögött állt, karjaival átölelve őt, mintha védeni akarná, és egyben erejét nyújtaná a továbbiakhoz.

- Velünk fog élni. Eladjuk a lakást és keresünk egy házat, ahol lehet egy külön szobája! – szólalt meg Josh, aki egyszerűen nem értette, hogyan merészelték a többiek Emiliet semmibe venni. - Ez olyan természetes és a gyerekek legalább az egyik nagyszülővel együtt lehetnek végre!

- Gyerekeim, én… - a halk hang a szoba mélyéből nem tudta befejezni a mondatot.

Nem vették észre, hogy a könnyeit csendben törölgető nagypapa mindent hallott és mintha nem merné elhinni azt, hogy élete utolsó éveiben, betegen is olyan fontos a lányának, hogy szembeszegül érte az édesanyja utolsó akaratával. Nem merte elhinni, hogy együtt fog lakni az unokákkal, hogy láthatja őket minden reggel. Végre dajkálhatja a kis szöszke pöttömöt és megdorgálhatja a másik rosszcsontot. Lehet, hogy a titkolt álom, egy múló élet utolsó álma valóra válik az út végén?

…..

- Nem tudod, hova tűnt el a polcról a diétás csoki, amit apunak vettem uzsira? Volt még belőle pár darab tegnap. – Emilie a homlokát ráncolva értetlenkedett az amerikai konyhás nappaliban.

- Inkább ne vedd észre és vegyél még egy tonnát! - Josh hízelegve ölelte meg a feleségét.

- Ki vele, mit tudsz? – a nő végre újra a régi volt és a férfi azonnal mosolyogni kezdett, ha meghallotta ezt az ellenállhatatlanul hullámzó, dallamos, incselkedő nevetést.

- Gyere csak ide, mutatok valamit! – azzal odahúzta a nőt az utcai szoba elé és bekukucskáltak az ajtón.

A nagy franciaágyon betakarózva feküdt a nagypapa, orrán szemüveg, újságot olvasott és mellette egy kis tányéron ott volt az uzsonna: pár darab keksz és diabetikus csoki. Az olvasófotelben szorongott egymást mellett a két apróság, a szöszke Bella és a dróthajú Alan, rajzfilmet néztek nagy egyetértésben és vígan eszegették a nagypapa által odanyújtogatott csokit. A házban még érződött a festék illata, kora tavasz volt, lassan száradtak a falak.

Alig két hónap alatt Emiliék eladták a lakásukat, megvették a házat, kifestették, berendezték és hazautaztak a messzi távolba, összecsomagolni és elhozni a nagypapát. A két gyerek olyan örömmel várta, hogy Steve bácsi, az öreg barát teljesen megnyugodva búcsúzott el tőlük és ígérte meg, hogy eljön majd látogatóba.

És a nagypapa egy szombati napon végre birtokba vette kis birodalmát, amihez azonnal két unokát is kapott, akiket alig lehetett kizavarni a szobájából. Emilie úgy érezte, ismét rend van a világban, minden a helyére került.

…..

Aznap este iskolabál volt. Emilie és Josh késő éjjelig táncoltak. Csak másnap hallották a hírt a tévében, hogy akkor éjjel bombázták a várost, ahonnan ők elhozták a nagypapát.

Az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015november.pdf