2015. szeptember 13., vasárnap

M&M, azaz Muci és Maszatka


Az állatok iránti igény óhatatlanul bevonult a családom mindennapjaiba. A legérdekesebb ötletei Maszatkának voltak. De ami történt, az még az én nyugodt életemet is alapjaiban rengette meg és kénytelen voltam az eset után a kellő korlátozásokat bevezetni. Mindig nagy élmény volt a gyerekekkel kirándulni. Apró gyerekkoruk óta éves program volt az állatkert, simogattak már ráját egy tengerbiológiai kutató laborban, de az egér, pláne a fehér egér eddig kimaradt az életünkből.

Messzemenően utálom az egereket és nem a régi félős, sikoltozós módon. Az iszonyom akkor vált valóssá, amikor átköltöztünk az első önálló kis házunkba, amit saját kezűleg alakítottunk át: konyha, kazánház, központi fűtés, a kettő csővel összekötve… De a fal és a cső közti réseket nem falazták be időben, így a házat nagy titokban birtokba vették az egerek. Először az éléskamrában találtam meg a nyomaikat, majd miután egy tévézős estén ők is bejöttek filmet nézni, kicsit besokalltam. Másnap teleraktam ragasztós falapokkal az egész házat és összefogtam a komplett különítményt, majd befűtöttem velük a kazánba. És azóta csak a macska szájában viselem el az egeret. Maszatka még csak sejtelem volt akkoriban és később sem részleteztem felé az indokaimat. Így történt meg, hogy egy budapesti, a Tropicariumba tett osztálykirándulásról ketten érkeztek haza: Maszatka és Muci, a 100 forintos fehér egér 900 forintos ketrecben, kis létrával.

Ahelyett, hogy mint minden normális tinédzser, a zsebpénzét elplázázta volna, vett egy kis ketrecet, meg egy fehér démont. Az egész busz a csodájára járt, sőt, este átjöttek a szomszédok is. A lányok lefeküdtek a nappaliban a sarokgarnitúrára, Mucit kivették a ketrecből és ott dajkálgatták, az meg tűrte, ide-oda szaladgált a lányok karján. Fakockákból labirintust építettek neki, sajnos, ezt is túlélte. Hogy tetszett-e neki, nem tudom, nem harapott, valójában egy piros szemű, kunkori farkincájú, bársonyosan fehér szőrű kisegér volt.

Másnap még minden stimmelt. Az egér csodájára járt a sorház, dicsérték az én idegeimet is. Azt hittem, mégiscsak nyugodt napok várnak rám, a kis szörnyeteg bent lapul a ketrecben, jó helyen van, majd Maszatka gondoskodik róla… vagy megy a macskának a kaja!
A kaland a következő napon kezdődött. A Férjem már kora hajnalban elment dolgozni, én is készítettem a két pöttömöt, indulnak a buszra, suli van. A buszmegálló az utca végén, felszállnak, mennek két megállót a végállomásig és minthogy bérletesek, nem kell leszállni, azonnal fordul a busz és jön visszafelé a sulihoz. Így aztán nem kell a gyerekeknek átkelniük a forgalmas főúton, jól kitaláltuk mi ezt a többi anyukával együtt. Na persze, csakhogy Muci meglógott!  Maszatka vette észre, hogy a ketrec tetejét kirágta és most valahol van, de hol? Nincs mese, indulni kellett a buszra, potyogó könnyekkel a tulajdonos is vette a táskáját. A bátyja közben ontotta az ötleteket, hol lehet Muci, én meg vettem a telefonomat és családi ok miatt szabit kértem.

Becsuktam az ajtókat és erőt vettem magamon. Valahogy meg kell keresnem azt a kis dögöt. A lakás elcsitult, Muci megnyugodott, de nem jött elő. Telt-múlt az idő, egy moccanásnyi hangot sem hallottam. Végül nekiálltam beágyazni, szellőztetni, ha már maradnom kellett, legalább hasznom legyen belőle.  Maszatka szobája többnyire olyan volt, mint amin tornádó vonult keresztül: délutánig rend, estig felfordulás, reggelig pedig, mint ahova bomba csapódott be. Mindenütt minden: játékok, babák, ruhák, ceruzák. De Ő mindig pontosan tudta, mi hol van, a kis zseni. Így egyszerű volt rendet raknom, mindent ugyanúgy ugyanoda tettem vissza minden alkalommal. A ruhákat összehajtogattam. Picilány inge, amiben az egerét dögönyözte előző nap, szintén a padlón feküdt, rajta egy csomó másik pulóver, edzőcucc.

És amikor megfogtam az inget, Muci kipottyant belőle. Maszatka illatát keresve behúzódott a biztonságos ingbe, én meg kegyetlenül kiráztam. De jó, hogy nem dobtam egyenesen a mosógépbe!  Mucika gyorsan szedte az apró lábait, nem értem utol, elmenekült. Méghozzá a szekrénysor mögé. Kész, feladom, ezeket kimozdítani nem lehet! Most mi lesz? Nem ment. Fogtam a zseblámpát, bevilágítottam a fal és a szekrény közé, hátha sikerül kiűznöm onnan. Biztos sikerült, mert egy fia egeret sem találtam. Lestem, kerestem, kutattam, de semmi. Már csak egy helyen nem néztem, de oda nem mehetett be, hozzá sem nyúlok. Az asztali számítógép a padlón állt az íróasztal alatt, áramtalanítva. Múlt az idő, dolgom volt és elegem lett, fogja meg az egeret, aki hozta!

Szépen megfőztem, kitakarítottam, majd kettő után megjött a Férjem. Kellemesen meglepődött, hogy gyerekmentesen talált… Annak már kevésbé örült, amikor megtudta, hogy van egy eltévedt egerünk. Humoromnál voltam és feltettem a kérdést, akkor hát kit választ, az egeret vagy engem. Töprengtünk, most mi legyen: a macska megfogná, de megsérülhet az egér; egérfogónk nincs; még egyszer nézzünk meg mindent!

A számítógép javítás alatt állt, otthoni csináld magad művelet, ezért áramtalanítottuk. Megérkeztek a gyerekek is az iskolából, és a Fiunk, a számítógépek nagymestere felemelte a földről a gépet.  Csönd… megrázta… csönd…  Még sincs itt az egér, nem bújt ide be. Óvatosan feltette az asztalra a gépet. Ahogy hátulról más szögben beláttunk a gép belsejébe, rajzfilmbe illő jelentben volt részünk. Ott kapaszkodott Mucika a videokártyán mind a négy mancsocskájával, fejjel lefelé, amolyan egér módra. Csak álltunk és bámultunk. A két férfi, Apa és Fia levették a gép burkolatát és óvatosan kibányászták az egeret. Mint kiderült, hátul volt akkora nyílás, hogy összehúzva magát, bizony befért a lelkem. Már csak egy gond volt, a kirágott ketrec.  Ahogy visszatette Maszatka, Mucika már indult is kifelé.

…Elég Volt!!!!!! Nem Akarok Még Egyszer Egeret Látni A Házban Futkározva, Akár Fehér, Akár Szürke!!!!!!!!!!!...

Amikor az Anyu ilyen hangot ütött meg, mindenki tudta, hogy baj lesz, jobb azonnal megoldást találni. Szerencsére volt egy akváriumunk, ami egy éjjel megrepedt, kifolyt az összes víz a gyerekszobában a szőnyegre, így a halaknak gyorsan új akvárium kellett, nekem meg idegcsillapító. A régi akváriumot a Férjem megragasztotta és kiváló üvegház lett a kaktuszültetvényem részére. Valamit valamiért, a kaktuszokat Muciért. Megkapta a régi akváriumot. De minthogy Muci a falon is tudott járni (csúcs egy egér volt!), üvegfedelet is pakoltak rá a gyerekek.

Mucit egy darabig még tanulmányozta a lánysereg és a macskánk is finomnak találta, Maszatka azonban kegyetlennek bizonyult és a szájából kikotorta a kis nyavalyást.  Mit mondjak, kalandokban dús évünk volt akkoriban! Szerencsére a gyerekek nőttek és kinőtték az egérkorszakot. Jöttek helyette sünök, gyíkok, pókok, szöcskék, sáskák és Démonka, a teknős.


Én és a Méhecském


Amikor megérkeztünk abba a kedves, öreg illatokkal teli házba és elcsitult az üdvözlések zaja, a gyomrom már nem remegett, képes voltam talpra állni, akkor Nagyapa kézen fogott, vette a bukszáját, régimódi, sötétbarna bőr, fogta a kosarat és indultunk. Hogy hová? Hát Mári nénihez. Nagyon szerettem odajárni. Magát az utat is szerettem ahogy sétáltunk, Nagyapa fogta a kezemet, érzem a keze melegét, hallgatta a csicsergésemet, hallom a dörmögését, ahogy válaszolt,  óriásnak látom őt, magamat pedig pici kis apróságnak, aki felnéz rá. Árad felém a biztonság és ismét az illatok tömkelege ölel körül…  napfény, virágok, udvar, állatok, dohány.

Az utcát kétoldalt magas jegenyefák szegélyezték, hallom a susogást, villannak az ezüstös- zöldes levelek a napfényben. Nyikorog a kiskosár, amibe vásárolni fogunk. És azért most, nem máskor, mert engem vártak vele. A mai nap érdekes lesz, megígérték, hogy méhecskéket is fogok látni. Állítólag rengeteget dolgoznak, zümmögnek és röpködnek, és nem szabad majd túl közel menni hozzájuk, nehogy megijesszem őket. Kis bögréjük van és azzal hordják a mézet a virágokról, beröpülnek vele a házukba és ott egy nagy kancsóba gyűjtik össze.
Nagyapa közben intézte a vásárlást, egy bögrével tejfölt mért neki Mári néni, én pedig addig kint ültem a tornácon. Hallottam a közelben a zümmögést, néha pici bogarak cikáztak a levegőben, valami fekete csíkokat is láttam a hátukon, de sehol egy olyan bogár, aminek kis bögre lenne a kezében. Pedig tisztán emlékszem, azt mondta a Mama is, hogy fehér bögre és kék pöttyök vannak rajta. Pont olyan, mint otthon, a konyhában, csak persze sokkal kisebb, amolyan bogár méretű.

Nyugodtan ültem és vártam, biztos dolguk van a bögrés bogaraknak, de majdcsak eljön az én időm is. Mári néni közben többször is megdicsért, hogy milyen nyugodt vagyok, hogy nem csapkodok, csak ülök, biztos ígért valamit nekem a Nagyapa… Pedig én csak a kis méhecskékre vártam, de utána megtudtam, hogy sajnos aznap nem lett elmosva a kis pöttyös bögréjük, ezért röpködtek nélküle és csak játszottak, most nem kellett dolgozniuk. Így aztán mi is dolgunk végezetlenül, Nagyapával kézen fogva hazasétáltunk. Otthon persze megvigasztalódtam, és minthogy a fantáziám már akkor is magas fokon működött, kis történeteket költöttem a méhekről, hogy melyik mit is csinál most.

Annyira élénken emlékszem a képekre, hogy amikor méhecskékről van szó, megjelenik előttem egy röpködő fekete csíkos, sárga hátú bogárka,  fullánkot nem látok rajta sehol sem, de a kis karjában ott van az iciri-piciri fehér bögre kék pöttyökkel.

Telt-múlt az idő és a kis gömböcből szemüveges, komoly egyetemista let, aki azóta sem találkozott méhkassal, kaptárral és méheket csak a virágra szállva látott, meg képen a mézesüveg címkéjén. A rokonok közben elkezdett méhészkedni és a Férjem is gyakran segített neki. Láttam a kezén a csípéseket, bekentem, megsimogattam, beborogattam, ha fájt és a mézet nagyon szerettem. Egy alkalommal meginvitáltak megnézni a méheket munka közben. Eszembe jutott a régi falusi ház, az udvar és a röpködő bogarak és nyugodtan igent mondtam.

Kiértünk a városon kívülre, a fenyőerdők tövében lapuló kis nyaralóhoz, amelynek a kertjében rengeteg színes házikó volt. Valahogy nem illett össze a régi kép és a mostani helyzet. Túl nagy volt a zaj és a röpködés és a cikázás is nagyon zavart. Addigra persze a Férjem is tudta már, hogyan is képzelem el a méheket és nagyokat derült rajtam. Ennek ellenére a bögrét nem tudtam kiiktatni a képből. Rám adtak valami hálós kalapot, és beöltöztettek úgy, hogy biztosan csípésmentes napom legyen. Aztán a Férjem megfogta a kezemet és odahúzott az egyik házikóhoz, mert akkor bizony már remegett a lábam. Megrémisztettek a hangok, az állandó zümmögés az idegeimet kezdte borzolni és szívem szerint sarkon fordultam volna és elbújok a házban. De ilyen gyáva csak nem vagyok, mit szólnak a fiúk! Óvatosan nézelődni kezdtem, de azért a Férjem kezét nem engedtem el, kapaszkodtam a karjába, mint valami gyerek. Lassan kinyitották a házikót és én rémültem láttam, hogy rengeteg keret van benne és nyüzsögnek a méhek egymás hegyén-hátán. És sehol egy nyavalyás pöttyös bögre csak mászkáló zümmögő szörnyetegek!

Arra ébredtem, hogy valaki simogatja az arcomat, már nincs rajtam se a háló, se az a szörnyű ruha. Bent vagyok a biztonságos szobában és a Férjem tart a karjai között, aggódva néz rám, vajon megvagyok még? És mit fogok csinálni, ha most meglátok egy méhecskét: elájulok vagy sikoltozni fogok?

Abban maradtunk, hogy a méhészetet mindenki űzze ahogy akarja, de az én illúziómat ne rombolja le senki. Azóta is állítom, hogy a méhecskéknek igenis van kis bögréjük, felőlem szürkepöttyös is lehet, de kék pöttyös biztosan van. Abban gyűjtik a mézet, ezért olyan finom. És nekem a Férjem csak ilyet hozhat. Megállapodtunk és soha többet nem kellett a kaptárak közelébe mennem, a méz mindig idejében megérkezett.


Én pedig csak egy héttel később árultam el Neki, hogy annak az ájulásnak más oka volt, és ez az ok ma már egy nagyszerű fiatalemberré serdült. 

Váratlan vendégek


- Mesélte, hogy hajóútra mennek az ötvenedik szülinapján, a férje már befizette, meglepetés lett volna, de megtalálta a prospektust és így kiderült előre. – Anitán látszott, hogy a hírt nagyon fontosnak tartja, és mindenképpen látni akarja Emma reakcióját. - Mit szólsz hozzá, már nem tudnak mit kezdeni magukkal!
Emmát váratlanul érte a közlemény, de egész más szempontból mérlegelte a dolgot, mint Anita, így közönyösen vállat vont és igyekezett elterelni a beszélgetést, de barátnője nem hagyta annyiban a dolgot.
- Nem is értem, miért kell ebből akkora felhajtást csinálni! Én is elmúltam már… - és csak mondta a magáét, de Emma már nem figyelt oda, mert szeme elé beúsztak a felejthetetlen képek, a maguk rettenetével, fájdalmával, feloldozásával és megbékélésével arról az időszakról, amikor ő lett ötven éves. Már nem tudott csak egy napra gondolni, mert az akkor történtek szoros összefüggésben voltak egymással. Tíz nap vagy csak egy hét? Végtelen hosszú időnek tetszett.

Úgy tervezték, vacsorára hívják a barátokat és szomszédokat, lesznek vagy húszan. Otthon legyen vagy étteremben? Mi legyen a menü? És süti legyen vagy torta? Torta kell mindenképpen! De milyen legyen? Csokis jó lesz? És ötven gyertya? Dehogy, számokból kirakva, te mafla…! A gyerekek lázban égtek, tervezték az anyu ötvenedik szülinapját.

Emma igyekezett nem gondolni rá, ez a nap ugyanolyan legyen, mint a többi. Nem változik azon a napon sem a szeme körüli ráncok száma, sem az ősz hajszálainak mennyisége. Nem akarta elrontani a gyerekek örömét és elmondani, hogy ő valójában nagyon csöndesen és egyszerűen akarta megünnepelni a saját ötvenedik szülinapját. Nem lett volna arra hivatalos senki, csak egy férfi a múltból és Emma. Nem kért volna ajándékot, csak egy kis nyugalmat az elmúlt zűrös évek után. Végre, talán végre kimondhatja, hogy talpra álltak, már nem annyira vészes a helyzetük. És mit is kívánhatna, hiszen mindene megvan. Ház, kert, ruha, könyv és két szerető gyerek, akik csak néha veszekszenek, meg hetente, meg amikor csak lehetőség adódik a szócsatára…
- Vajon a nyugalom ajándéknak számít? – töprengett magában.

Aztán egy telefonhívás berobbantotta a rémületet az életébe. Nyugodt szombat délután volt, a lányok tanultak és a gólyatáboros egyetemi élményeiket osztották meg egymás között a nappaliban. Emma fia pedig beült a nemrég vett, nagyon erős sport autójába és elszáguldott. Jól vezetett, de anyaként Emma állandóan félt. Aki egyszer már elveszített valakit, a félelem örökké benne fog élni, nincs többé menekvése. Nagyon rövid idő múlva csipogott a mobil és attól kezdve Emma előtt összefolytak a percek, néha lomhán vánszorogtak, néha szaladtak.

Baleset történt, a fiú vétlen volt, leszorították előzés közben az útról, az autó fejre állt. Szerencsére kisebb sérüléssel megúszta, de amikor Emma a helyszínre ért és meglátta a roncsot, megtántorodott, mert nem hitte el, hogy nem történt végzetes baleset. Hogy az autó teljesen tönkrement, hogy az imént még nyugodtnak látott jövő ismét ködbe burkolózott, kit érdekel? Csak ha a fia kezét foghatja, ha a hangját hallhatja, ha holnap már hazaviheti a kórházból, ha…

És a hűtőben ott lapult egy hófehér mázas oroszkrém-torta, a teteje gyümölcsökkel kirakva, mert másnap is egy szülinap van, a lányáé. Vagy lenne? De hogyan szakadjon ketté, hiszen neki most a kórházban a helye, nem meri elengedni a fia kezét, simogatja, melengeti, mintha valami fagyott kismadár lenne és hallgatja a zűrzavaros, dadogásba fúló elbeszélést és döntenie kell. Azért hisz a fiának, mert bízik benne, vagy azért mert az édesanyja? Van ilyenkor választási lehetőség? Emma döntött, bízik benne, ahogy megbízott a férjében, amikor kimondták az igent, és érezte, tudta, hogy ez örök ígéret. A legnehezebb az volt, hogy este haza kellett mennie, és a fiát ott hagyni a kórházban. De otthon várta a másik gyerek, aki csak telefonon hallotta a történteket és remegett a félelemtől. Most őt kellett vigasztalni, nyugtatni és a percek lassan, nagyon lassan múltak. Emma előkészített már mindent a másnapi ünnepi ebédhez, mert ha kijönnek a kórházból, megtartják a kislány születésnapját.

Az elkövetkező napok tele voltak tennivalóval. Nem csak a munkahelyen kellett Emmának helyt állnia. Tárgyalt a biztosítóval és intézte a roncs sorsát, sorban válaszolt az ismerősök kérdéseire, amíg meg nem unta, hogy folyton magyarázkodnia kell, mert mindenki jobban tudta, mi történt, mint ők, akik elszenvedték a történteket. Elege lett, nem olvasott tovább újságot, a kérdésekre nem válaszolt. A napokat számolta és várta, hogy múljon a gyomrából a remegés, álljon le a keze reszketése, és a lelke mélyén nagy-nagy hálát érzett azért, mert a gyereke életben van.

A napok lassan múltak, az emlékek még nem fakultak, csak kicsit távolodtak és így tárgyilagosabban lehetett beszélni a dolgokról, de az éjjeli álmok még mindig rettenetesek voltak. Emma hajnalonként többször fölébredt. Csak feküdt az ágyban és hallgatta az alvó gyerekek lélegzését, az apró szusszanásokat, nyögéseket és ő, aki nem tudott imádkozni, végtelen párbeszédeket folytatott le magában és köszönte azt, hogy együtt vannak.

Eljött az ötvenedik születésnap és az ünneplés elmaradt. Emma nem hívott vendégeket, otthon készített maguknak egyszerű ünnepi ebédet és egy csokitorta volt mindössze a szülinapján. Ajándék? Ettől szebbet soha senki nem kaphat: életet kapott ajándékba. Gyorsan esteledett, a kislánya indult a vonatra, másnap ismét egyetem, csönd lett a házban. Emma elmosogatott és leült a nappaliban, hogy végre előhívja emlékeiből a Férjét és eltöltsenek együtt az ő ötvenedik szülinapján egy emlékezős, könnyekkel teli órát.

Kopogtattak. Emma fia kiment ajtót nyitni és megdöbbenve állt. A küszöbön ott sorakoztak a nem meghívott vendégek, a három szomszédos család tagjai, akik emlékeztek arra, hogy Emma ötven éves lett, sütöttek egy hatalmas tortát és átjöttek őt felköszönteni. Látták a nappaliban meggyújtott mécsest és azonnal tudták, kiért ég, hiszen együtt sírtak Emmával azon a szomorú napon. Emma gyorsan kiosztotta a tányérokat és apró szeleteket vágott a tortából, hogy mindenkinek jusson. A vonaton ülőnek csak egy képet küldtek a morzsákról. A konyhában ismét meggyulladt egy ötvenes számot ábrázoló gyertya és Emma kívánt.


Olyan ötvenes születésnap volt ez, amelyről nem készültek képek. De az érzések nem merülnek feledésbe. Emma úgy érezte, nem lehet szegény ember, amíg ilyen barátok veszik körül. Mindene megvan, ami kell a boldogsághoz, mert a lényeg a szeretet, és az ebből fakadó elégedettség akkor is, ha másképp alakult a sorsa, mint ahogy azt fiatalként eltervezte.

Az írás a Minerva Capitoliuma szeptemberi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015szeptember.pdf

Jégvilág


- … és akkor a Vándor félresimította a nyirkos havat, amely undokul, ragacsosan tapadt a kézfejére, a hajára, hozzáért az arcához, és ő nem mozdulhatott, mert elárulta volna ottlétét. – a félhomály titokzatossá tette a tűzhely mellett üldögélő Alina arcát, a táncoló lángnyelvek megvilágították kedvesen gömbölyű alakját, majd sejtelmes félhomályba burkolták őt, miközben lecsitult lobogásuk, mintha a gyerekek mellett ők is kíváncsiak lennének a történet folytatására.
- Én nem mertem volna bemenni a barlangba… - suttogta álmodozva a kis szöszke Pame és közelebb bújt a mellette kuporgó bátyjához. 

- Ez kicsit fájni fog. –Alina bekente a péppel a sebet, majd bekötözte a kendőjével.
Tudta, hogy csípni fog egy kicsit, de erre a harsány üvöltésre egy meglett férfitól mégsem számított. A Vándor a karját rázogatta, mintha a lengetéssel csillapítható lett volna az égő érzés.
- Mit tettél rá, te boszorkány?! – förmedt mérgesen a barnahajú nőre, aki felhúzta a szemöldökét és hűvösen rendre utasította:
- Gyógynövény kivonat, összehúzza a seb széleit és fertőtlenít! Ha már pont az én barlangomban sikerült megsérülnöd… - a szavait nem tudta befejezni, mert a férfi felugrott a kőről, amin végül megpihent a kezelés után, a szemei szikrát hánytak és Alina döbbenten lépett hátra.
- Még hogy a tied? Itt a birtoklevelem, öregapám földjén állunk! Ki hát a birtokháborító? – azzal a férfi benyúlt a nyakában lógó kis bőrtarisznyába és egy megtépett papírt vett elő. A nő elé tartotta. Alina kapkodva szedte a levegőt és megpróbálta összeilleszteni az új információkat. Eszébe jutott, mit mesélt nagyanyja a földrengésről…

Egy szomorú napon megmozdult a föld. Valahol a pusztában becsapódott egy meteorit, egy másik világ követe. Nem akart ő rosszat és nem is sejtette, hogy a lökéshullám sziklákat mozdított ki a helyéből és közülük néhány hegyomlást idézett elő. Elzáródtak a barlangok, üregek bejáratai, hasadékok nyíltak meg, néhol lángnyelvek csaptak az égre és lávaözön indult meg. Akkor tűnt el a patak is a barlangból. Az üreg besötétedett és falait lassan befedte a jég. Vele együtt hűlt ki nagyanyja gyógyfüves kertje is a barlang előtt.

A fagyott kertben a virágok szirmait jég borította be, a páncél alatt halvány színek látszottak, de az illat már a múlté volt. Csend lett, a madarak fáztak, éhesek voltak és elköltöztek. Néha-néha még beröpült egy-egy kalandvágyó kismadár, aki hallotta szüleitől a csodálatos kert hírét, de a barlang falaiból taszító hideg áradt, elvéve minden élőlény kedvét a közelítéstől. Az emberek messzire költöztek az elátkozott völgyből, szétszóródtak. Csak Alina járt vissza a barlangba és a kertbe, amely tovább őrizte az öreg füvesasszony emlékét. Jómaga is örökölte a gyógyítás iránti szenvedélyt és saját kis gyógyfüves kertje volt. Megtalálták őt a környék betegei. Hasfájás vagy láz, vágott seb vagy zúzódás, ismerte mindre az orvosságot.

A barlangot most éppen a kövek miatt kereste fel. Alina tisztelte a természetet és az viszonzásul beavatta őt gyógyító titkaiba. Felfedezte, hogy egyes kristályok hatással vannak az emberekre, egészségesebbek lesznek, ha a közelükben tartják őket. Ezeket gyűjtögette szorgalmasan az üregekben. Éppen egy érdekes, rózsaszín követ próbált meg kis vésőjével kikaparni, amikor megcsúszott és a lába beszorult egy hasadékba. Átjárta a jeges rémület, tudta, hogy ha nem szabadul ki, valószínűleg itt marad örökre, eltemetve a jégvilágban. Nem tudta senki, hova indult, nem fogják keresni. Azért megpróbálkozott néhány kiáltással, majd abbahagyta a vergődést és feladta. Nekitámaszkodott a jeges falnak. Egyre jobban fázott. Amikor a barna mellényes, nagydarab férfi megjelent, azt hitte hallucinál.

A Vándor gyorsan átlátta a helyzetet, megpróbálta kiszabadítani Alina lábát, de a sziklák nem engedték el a foglyot. Vette hát a vésőt és a kalapácsot, megpróbálta tágítani a nyílást.  Az éles peremek nemcsak a nő lábát sebezték meg, ahogyan szabadulni próbált. A férfi karján éles vágásnyomot hagyott a szikla. A vércseppek egy pillanatig megültek a jeges élű köveken, majd leszivárogtak a hasadékokba és eltűntek, mintha áldozati ajándékok lennének.

Alina lába kiszabadult, egész testében rázta a hideg, de tudta, életben maradt. Elővette a zsebében lévő tégelyt, bekente sebeit és hálából segíteni akart megmentőjén is. Nem számított arra, hogy tulajdonjogi vitába fog torkollni egy egyszerű felkar seb ellátása.

- Mondta a nagyapám, hogy óvakodjak a füvesasszonytól! – mondta a Vándor csipkelődve Alinának. – Egyébként mit kerestél itt egyedül? Jól látom, hogy kis köveket gyűjtesz? – és érdeklődve nézegette a nő kupacba rakott kincsét. – Ezekkel is gyógyítasz?
- Azt a nagy kristályt szerettem volna kivenni, amikor beszorult a lábam. - mutatta Alina a bűnöst.
A Vándor fogta a kalapácsot, kocogtatni kezdte körbe a falat, vésett és kalapált, majd kiemelte a kis követ és átnyújtotta a nőnek…

…És akkor remegni kezdett alattuk a föld, mintha a kőzet testvérei visszakérnék a hiányzó darabot. Láncreakció indult be. A barlang faláról halk csörrenéssel pattogtak le a jégdarabok. Repedések jelentek meg, mint amikor melegszik az idő. Alina elkapta a Vándor kezét és húzni kezdte maga után, kifelé a barlangból a jégkert irányába, mielőtt a fejükre szakadnak a csüngő jégcsapok. Hatalmas robaj kíséretében a mennyezetről leszakadt egy óriási jégtömb. Friss fény árasztotta el a barlangot. A betemetett kürtő szabaddá vált és a napsugár beragyogta a szikrázó falakat. Olvadni kezdett a jégvilág!

- Összetörik, ha megérinted, ne nyúlj hozzá! – Alina ijedten rántotta hátra a Vándor kezét.
De hiába, már késő volt, a jéggé dermedt rózsa karcsú dereka megtört és a rózsaszín bimbó külső jégpáncél szirma lehullott a hideg fényt árasztó, jégtócsával borított ösvényre. Halk csendülés hallatszott és a jégrózsa ledobta a következő szirmot is, mintha vetkőzne, mert érzi a tavasz közeledtét. A nő hitetlenkedve bámulta a csodát, a jégkertben csilingelve vetkőztek a jégvirágok és bomlottak ki a szivárvány színei. Az eddig hideg zörgősen fújdogáló szél lágyan simuló hajlongással cirógatta meg a szirmokat, barátkozva, hízelegve, illatokért könyörögve.

A barlangban a lezuhant jégtömb olvadásnak indult, hatalmas cseppekben hullott alá az éltető víz, kis érré duzzadt, majd megtalálta a régi, kiszáradt medret, amelyben oly régóta vártak rá barátai, a sziklák, és zubogva, forogva, táncolva suhanni kezdett, tarajos hullámokat formázott, magasra pörgette a tajtékot és örömében, hogy ismét a jól ismert helyén lehet, játékos csattanással dobálta le és föl a tarajokat. A kis patak visszatért az élők közé.

- És mi lett a Vándorral? – a kis Pame türelmetlenül várta a mese befejezését.

Nyílt az ajtó és karjain egy pöttöm kislányt dajkálva egy barna mellényes férfi lépett a szobába. Átölelte Alinát és a fény összefonódott hármuk körül. Ahogy csuklóján felcsúszott a kockás ing ujja, az elámult gyereksereg láthatta egy forradás halványodó nyomát, ahol a szikla felsértette a bőrét, miközben Alinát szabadította ki a jégvilágból.

Az írás a Minerva Capitoliuma augusztusi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015augusztus.pdf

Mesél az öreg óra


-Késtél, drágám. – a reggelinél elhangzó csöndes megjegyzésre a szőkés hajú kislány  morcosan felrántotta a vállát, amolyan mit érdekel ez engem mozdulattal. – Tudod, miben állapodtunk meg, éjfélre tessék hazaérni. És te jócskán utána érkeztél…
-Hazakísértek, mondtam, hogy ne aggódj és különben is, honnan tudod, hány órakor jöttem meg? – látva, hogy inkább aggódó az anyu és kevésbé mérges,  Maszatka elterelő hadműveletbe kezdett a kérdésekkel. Még be sem fejezte, amikor mély kondulás zengett végig a házon, majd még egy, még egy… A hetedik ütés után a kislány kiment az előszobába és felnézett a napsárga falra. – Anyu, az óra ismét jár…

Az előszoba falán egy réges-régi falióra függ. Most kicsit poros a teteje, mert létra kell a megtisztításához, de egyébként működőképes, csodálatos, szúrágta, igazi, öreg falióra. A nagymamám konyhájában volt régen a helye, egy igazi falusi konyhában, ahová a gangról léptél be és onnan mentél tovább a tiszta szobába. Emlékszem a hangjára, ahogy egyet ütött a félnél, az egésznél pedig mély, zengő hangon kongott. Gyermekkori emlékem, el sem tudom képzelni nélküle a régi konyhát, ahova nyugodtan beszaladhattam, ha akartam valamit, nem kellett cipőt cserélnem, ahol belefúrhattam az arcomat a mama kötényébe, aminek olyan falusi illata volt, állatok, kert, virágok, napfény, gyümölcsök...

Aki ezt mindennap érezhette, nem értette, hogy nekem, városi kislánynak mi ebben az érdekes. De a mamáék tudták.  Már akkor sem bírtam az utazást, akkoriban nem léteztek ilyen csodagyógyszerek, mint a Cocculine, folyamatosan kavargott a gyomrom és émelyegtem. De ettől még minden hétvégére hazautaztunk. Amikor kiléptem az autóból, betámolyogtam a konyhába és elég volt öt percre lefeküdnöm, megéreztem a régi illatokat és már ettől jobban lettem. Mindenki tudta a családból, hogy mennyire szeretek ott lenni.

Hogy mi igaz a genetika ide vonatkozó részéből, nem tudom, de állítólag a nagymamám nézett ki úgy fiatalkorában, mint én, amikor kontyba tűztem a hajam. Így lettem én a családban a hagyományok őre. Anélkül, hogy kértem volna, a nagybátyám eljuttatta hozzám a mama óráját. Az óra elhallgatott. Kint lapult a garázsban egy polcon, pokrócba csavarva. Középiskolás voltam akkoriban. Néha kimentem, megsimogattam, az óra ingája fektében zendült egyet-egyet, majd visszatettem a pokrócot és bementem a szobába. A gyerekkor véget ért, már nem volt miért hazautaznom, az öreg házat eladták. Csak a temetőbe jártunk többször és az unokatesókhoz.

Aztán megjelent egy cikk a barkácsújságban arról, hogyan lehet az öreg faliórákat felújítani. Otthon senki sem akart segíteni. Nem értették, miért olyan fontos ez nekem. Olvastam, boltokba jártam, spóroltam, mert vegyszer kellett a szú ellen, glett a lyukak miatt, ecset, festék... és nálunk ilyen nem volt otthon. Senki sem segített, de kész lett. A szúkat kiirtottam, a lyukakat nem tömtem be, mert nem tudtam glettelni és végül lefestettem fényes barnára, mert matt festéket nem kaptam. A csúcsdíszt megragasztottam, de a tetejéről a kis kupola eltűnt. Elvittem egy öreg óráshoz, hónapokig jártam a nyakára, de végül is átnézte és hazavihettem. Elővettem az egyetlen kalapácsot, kerestem egy hatalmas szöget, kopácsoltam, és kész lett, a szobám falára felkerült az óra. Elindítottam és járt, működött. Mintha a mama szívverését hallottam volna. Az egész házban hallani lehetett a csengő hangot, amikor az egészeket verte.

Volt is később gondom belőle, anyu mindig tudta, hánykor értem haza a randiról és ha éjfél után, hát másnap volt nemulass. A Férjem, akkor még a Fiúm, mert ezekről a késői találkákról mindig tőle lopóztam haza, többször át akarta festeni az órát, de végül is nem tettük. Abban maradtunk, hogy legyen ez az óra annak emléke, hogy egy műszaki érzéktől mentes diáklány mit valósított meg, csakhogy újraélhesse a gyerekkori álmait.

Az óra velünk költözött mindenhova és a család minden tagja tudta, milyen fontos ereklye is ő. Aztán egy napon észrevettem, hogy eltűnt az alsó sarokról a kupola alakú dísz. Hol lehet? Levette valaki és eljátszották a gyerekek? Most mi legyen? Hogy szimmetrikus legyen, a Férjem levette a másikat is.

Telt-múlt az idő, eljött a szülinapom. Nagy volt kint a sutyorgás, az óra körül toporogtak a Gyerekeim, a Férjem. Azt hittem, felhúzzák csak, vagy igazítanak az inga hosszán, hogy mélyebb legyen a hangja. És amikor végre arrébb mentek, félreálltak, hogy láthassam, min dolgoztak eddig, kiderült, hogy egy csodálatos ajándékkal lepett meg a Férjem. Ő vette le a sarki díszeket az óráról és esztergáltatott hozzá egy ugyanolyan csúcsdíszt és mindkét sarokra egyet-egyet. De arra már nem jutott idejük, hogy befessék, így a barna órán három fehéres kis kupola található. Azóta sem festettem be.

Az óra ma is az enyém. Leállítottam egy szomorú éjjelen. Néha-néha elindítom. A hangja ugyanolyan merészen zúg, mint régen, pedig már több, mint száz éves. Mennyi mindenről tudna mesélni...

Az írás a Minerva Capitoliuma júliusi számában jelent meg.

http://hosnok.hu/minerva/minerva2015julius.pdf

A piros tenger


Van egy csodálatosan szép virág, amelyet szeretek, tisztelek, mégis vázába nagyon ritkán teszem, inkább a szabadban gyönyörködöm benne. Ez a virág a tulipán.

Abban a kedves öreg falusi házban, ahol a nagyszüleim  neveltek, minden tavasszal virágzott tulipán, sárga és apró fehér és csíkos is volt.  Anyuék nem szerették a hagymásokat, csak gond van velük, kiásni őket nyáron, ősszel újra elültetni, ki ér erre rá? Így a kertvárosi házban csak rózsa volt a kertben, de abból minden fajta és színű: törperózsa, tearózsa, bokorrózsa, futórózsa és még egy hatalmas parkrózsa is. A szemben lévő ház egy kertész birodalma volt, Anyuék csak rámutattak a tövekre és ő már szállította is a rózsahadsereget. Olyan volt a kőfal és a kert, mint a szivárvány.

A tulipán igazi szépségével a Férjem ismertetett meg. Kaptam Tőle egy tulipántengert piros virágokból.  Azt hittem, viccel, amikor azt mondta, elvisz egy helyre, ahol annyi piros tulipánt szedhetek, amennyit csak akarok. Ilyen nincs! Hát pedig volt, méghozzá a saját kertjükben. A Sógornőm, aranykezű-aranyszívű teremtés, vállalta, hogy a kert nem használt részébe, a fóliasátor mögött elülteti egy kertésznek a szaporító hagymákat cserébe a virágokért.

Amikor odaértünk a házhoz, először a friss üde illatot éreztem meg. Kora tavaszi este volt, virágoztak a gyümölcsfák is, a közeli rétről pára szállt fel. Azelőtt a tulipánnak sosem éreztem az illatát, de így, tömegben, mintha lélegeztek volna és valami könnyű, édes illat szállt felém a hajladozó, hullámzó tenger irányából. Egyszerű piros tulipánok voltak, magasak, nagyfejűek, a belső csészében a szokott fekete csík, sárga virágpor.  Az élmény leírhatatlan volt. Olyan ajándékot kaptam a Férjemtől, amit pénzen megvásárolni nem lehetett. Csak egy szálat kértem Tőle, otthon vázába tettem és tanulmányoztam. Este összecsukódtak a szirmok és aludni küldtek engem is, reggel szétnyíltak és köszöntöttek, amíg végül egyre apróbbak nem lettek és lehullottak az asztalra.

Azóta nem félek a hagymásoktól és bekerültek a kertembe a tulipánok is. Van a régi piros fajtából is, de érkezett pár darab vendég az amszterdami virágpiacról is. Sajnos, mindössze két évig voltak feketék, utána visszatért az alapszín, halványsárga piros csíkokkal, vagy a koboldok kicserélték tréfából a virágaimat. Így ismét feladtam, jöhetnek és mehetnek. Ami azonban meghódított, az a vadtulipán. Apró, alig tíz centis, de rengeteg karcsú piros virágot hoz és szaporodik a telep, évről évre dúsabb és szebb. Ők is Hollandiából érkeztek, egy rotterdami utcai árus ládikájából mentettem meg őket, ezért is ilyen hálásak. Ők lettek az előkertem királynői.

Ha eljön a tavasz, előkészítek egy vázát, mindössze pár szál virág kerül bele, de közülük is kimagaslik egy: a piros tulipán.

Az írás a Minerva Capitoliuma  júniusi számában jelent meg.

Virágvalóság


…Nem akarok felébredni, még egy kicsit nem, had maradjak beburkolózva a biztonságba. Körülvesz a sötétség, de nem az a fojtogató, leteperő, dermesztően mély feketeség, hanem az áttetszően derengő, párásan sötétkék, amiben ott van már a hajnal ígérete, a langyosan meleg, napfényes kora reggelé. A nyitott ablakon keresztül belibben az orgona illata és egy álmos rigó megkezdi az ébresztő dallamát fütyülni… Ezek a pillanatok még az enyémek, emlékezek, álmodozok, mesélek…

 Nagymama:
- Kislányom, beszélj mán Öregapáddal, megint felnyírta a fehér orgonafákat. Olyan magasan vannak a virágok, hogy azt le nem szedi emberfia, pedig micsoda “duflák”…

Nagyapa:
- Nézzed, Lányom, itten van négy szál pünkösdi rózsa, csak ennyi termett az idén. Vigyed szépen el, osztán két szál legyen a Tiéd, kettő meg az Öcsédé, de odaadd ám neki!…
- Lányom, hallom, az Öcséd nem kapta  meg a virágot? Miért nem adtad Neki oda?…
Az ebédlőasztalon a vázában ott bólogatott a négy szál bordószirmú, telt virágú pünkösdi rózsa. Nem érzékelték a feszültséget a levegőben, az öreg bácsi csalódottságát, a fiatal lány visszafojtott dühét, a fiú virágok felé érzett közönyét. Csak ontották bódító illatukat és lassan béke szállt a felbolydult lelkekre.

Mama:
- Papa, nézzétek már meg, hol van az a kislány? Mindjárt ebédelünk, jöjjön megenni a kis lepénykéjét, kisült a sparhelt szélén! Hogy hol van? Már megint vadvirágot szed a hátsó kertben, mert herbáriumot készít? Te jó ég, a hányadikat az idén? Ki mutatta meg Neki az Anyukája lepréselt növényeit? Azóta lett ilyen kelekótya! Egy ötös nem volt neki elég az iskolában? Hogy azóta újabb növények bújtak elő? Le fogja tarolni az egész virágoskertet! Hogy virághagymát akar préselni? Meg a gyöngyvirág bogyóját? Papa, csinálj valamit! Miért nem babázik inkább?...

Napjainkban…
Picilány:
- Anyu, mik ezek a lepréselt izék? Nézd, még fel is van címkézve és micsoda kriksz-kraksz betűkkel írták ki a neveket, el sem tudom olvasni!
Anyu:
- Drágám, a megsárgult lapok a Nagymamád gyógynövény herbáriuma, a neveket latinul  írta, a frissebb pedig az én gyűjteményem, amit negyedik osztályosként készítettem és hogy kriksz-kraksz? Miért, te jobban tudsz írni?
Picilány:
- Nem, de a gyűjtemény mindenkinek nagyon tetszett és kaptam rá egy ötöst. Ügyesek voltatok, Anyuci!

Sógor:
- Ángyi, itthon vagytok? Nézd, mit hoztam neked Nőnapra, tudod, mint minden évben! Mimóza, ha kiteszed a hűvös előszobába, hetekig érezni az illatát…

Apró szerény csokrocska selyempapírba csomagolva, illatával előrevetíti a virágév kezdetét, az eljövendő illatfelhők érkeztét, kezdődik a megújulás. Pár ág mindössze, de rajtuk ott csücsülnek a pici puha sárga gömbök. Örökre felejthetetlen illatfoszlányok a múltból. Jönnek még új tavaszok,  de a mimózaillat nincs többé, az egy másik világhoz tartozik…

Az írás a Minerva Capitoliuma  júniusi számában jelent meg.