-Késtél, drágám. – a reggelinél elhangzó csöndes
megjegyzésre a szőkés hajú kislány
morcosan felrántotta a vállát, amolyan mit érdekel ez engem mozdulattal.
– Tudod, miben állapodtunk meg, éjfélre tessék hazaérni. És te jócskán utána
érkeztél…
-Hazakísértek, mondtam, hogy ne aggódj és különben is,
honnan tudod, hány órakor jöttem meg? – látva, hogy inkább aggódó az anyu és
kevésbé mérges, Maszatka elterelő
hadműveletbe kezdett a kérdésekkel. Még be sem fejezte, amikor mély kondulás
zengett végig a házon, majd még egy, még egy… A hetedik ütés után a kislány
kiment az előszobába és felnézett a napsárga falra. – Anyu, az óra ismét jár…
Az előszoba falán egy réges-régi falióra függ. Most
kicsit poros a teteje, mert létra kell a megtisztításához, de egyébként
működőképes, csodálatos, szúrágta, igazi, öreg falióra. A nagymamám konyhájában
volt régen a helye, egy igazi falusi konyhában, ahová a gangról léptél be és
onnan mentél tovább a tiszta szobába. Emlékszem a hangjára, ahogy egyet ütött a
félnél, az egésznél pedig mély, zengő hangon kongott. Gyermekkori emlékem, el
sem tudom képzelni nélküle a régi konyhát, ahova nyugodtan beszaladhattam, ha
akartam valamit, nem kellett cipőt cserélnem, ahol belefúrhattam az arcomat a
mama kötényébe, aminek olyan falusi illata volt, állatok, kert, virágok,
napfény, gyümölcsök...
Aki ezt mindennap érezhette, nem értette, hogy nekem,
városi kislánynak mi ebben az érdekes. De a mamáék tudták. Már akkor sem bírtam az utazást, akkoriban
nem léteztek ilyen csodagyógyszerek, mint a Cocculine, folyamatosan kavargott a
gyomrom és émelyegtem. De ettől még minden hétvégére hazautaztunk. Amikor
kiléptem az autóból, betámolyogtam a konyhába és elég volt öt percre
lefeküdnöm, megéreztem a régi illatokat és már ettől jobban lettem. Mindenki
tudta a családból, hogy mennyire szeretek ott lenni.
Hogy mi igaz a genetika ide vonatkozó részéből, nem
tudom, de állítólag a nagymamám nézett ki úgy fiatalkorában, mint én, amikor
kontyba tűztem a hajam. Így lettem én a családban a hagyományok őre. Anélkül,
hogy kértem volna, a nagybátyám eljuttatta hozzám a mama óráját. Az óra
elhallgatott. Kint lapult a garázsban egy polcon, pokrócba csavarva.
Középiskolás voltam akkoriban. Néha kimentem, megsimogattam, az óra ingája
fektében zendült egyet-egyet, majd visszatettem a pokrócot és bementem a
szobába. A gyerekkor véget ért, már nem volt miért hazautaznom, az öreg házat
eladták. Csak a temetőbe jártunk többször és az unokatesókhoz.
Aztán megjelent egy cikk a barkácsújságban arról,
hogyan lehet az öreg faliórákat felújítani. Otthon senki sem akart segíteni. Nem
értették, miért olyan fontos ez nekem. Olvastam, boltokba jártam, spóroltam,
mert vegyszer kellett a szú ellen, glett a lyukak miatt, ecset, festék... és
nálunk ilyen nem volt otthon. Senki sem segített, de kész lett. A szúkat
kiirtottam, a lyukakat nem tömtem be, mert nem tudtam glettelni és végül
lefestettem fényes barnára, mert matt festéket nem kaptam. A csúcsdíszt
megragasztottam, de a tetejéről a kis kupola eltűnt. Elvittem egy öreg óráshoz,
hónapokig jártam a nyakára, de végül is átnézte és hazavihettem. Elővettem az
egyetlen kalapácsot, kerestem egy hatalmas szöget, kopácsoltam, és kész lett, a
szobám falára felkerült az óra. Elindítottam és járt, működött. Mintha a mama
szívverését hallottam volna. Az egész házban hallani lehetett a csengő hangot,
amikor az egészeket verte.
Volt is később gondom belőle, anyu mindig tudta,
hánykor értem haza a randiról és ha éjfél után, hát másnap volt nemulass. A
Férjem, akkor még a Fiúm, mert ezekről a késői találkákról mindig tőle lopóztam
haza, többször át akarta festeni az órát, de végül is nem tettük. Abban
maradtunk, hogy legyen ez az óra annak emléke, hogy egy műszaki érzéktől mentes
diáklány mit valósított meg, csakhogy újraélhesse a gyerekkori álmait.
Az óra velünk költözött mindenhova és a család minden
tagja tudta, milyen fontos ereklye is ő. Aztán egy napon észrevettem, hogy
eltűnt az alsó sarokról a kupola alakú dísz. Hol lehet? Levette valaki és
eljátszották a gyerekek? Most mi legyen? Hogy szimmetrikus legyen, a Férjem
levette a másikat is.
Telt-múlt az idő, eljött a szülinapom. Nagy volt kint
a sutyorgás, az óra körül toporogtak a Gyerekeim, a Férjem. Azt hittem,
felhúzzák csak, vagy igazítanak az inga hosszán, hogy mélyebb legyen a hangja.
És amikor végre arrébb mentek, félreálltak, hogy láthassam, min dolgoztak
eddig, kiderült, hogy egy csodálatos ajándékkal lepett meg a Férjem. Ő vette le
a sarki díszeket az óráról és esztergáltatott hozzá egy ugyanolyan csúcsdíszt
és mindkét sarokra egyet-egyet. De arra már nem jutott idejük, hogy befessék,
így a barna órán három fehéres kis kupola található. Azóta sem festettem be.
Az óra ma is az enyém. Leállítottam egy szomorú
éjjelen. Néha-néha elindítom. A hangja ugyanolyan merészen zúg, mint régen,
pedig már több, mint száz éves. Mennyi mindenről tudna mesélni...
Az írás a Minerva Capitoliuma júliusi számában jelent meg.
http://hosnok.hu/minerva/minerva2015julius.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése