Váratlan vendégek

- Mesélte, hogy hajóútra mennek az ötvenedik szülinapján, a férje már befizette, meglepetés lett volna, de megtalálta a prospektust és így kiderült előre. – Anitán látszott, hogy a hírt nagyon fontosnak tartja, és mindenképpen látni akarja Emma reakcióját. - Mit szólsz hozzá, már nem tudnak mit kezdeni magukkal!

Emmát váratlanul érte a közlemény, de egész más szempontból mérlegelte a dolgot, mint Anita, így közönyösen vállat vont és igyekezett elterelni a beszélgetést, de barátnője nem hagyta annyiban a dolgot.

- Nem is értem, miért kell ebből akkora felhajtást csinálni! Én is elmúltam már… - és csak mondta a magáét, de Emma már nem figyelt oda, mert szeme elé beúsztak a felejthetetlen képek, a maguk rettenetével, fájdalmával, feloldozásával és megbékélésével arról az időszakról, amikor ő lett ötven éves. Már nem tudott csak egy napra gondolni, mert az akkor történtek szoros összefüggésben voltak egymással. Tíz nap vagy csak egy hét? Végtelen hosszú időnek tetszett.

Úgy tervezték, vacsorára hívják a barátokat és szomszédokat, lesznek vagy húszan. Otthon legyen vagy étteremben? Mi legyen a menü? És süti legyen vagy torta? Torta kell mindenképpen! De milyen legyen? Csokis jó lesz? És ötven gyertya? Dehogy, számokból kirakva, te mafla…! A gyerekek lázban égtek, tervezték az anyu ötvenedik szülinapját.

Emma igyekezett nem gondolni rá, ez a nap ugyanolyan legyen, mint a többi. Nem változik azon a napon sem a szeme körüli ráncok száma, sem az ősz hajszálainak mennyisége. Nem akarta elrontani a gyerekek örömét és elmondani, hogy ő valójában nagyon csöndesen és egyszerűen akarta megünnepelni a saját ötvenedik szülinapját. Nem lett volna arra hivatalos senki, csak egy férfi a múltból és Emma. Nem kért volna ajándékot, csak egy kis nyugalmat az elmúlt zűrös évek után. Végre, talán végre kimondhatja, hogy talpra álltak, már nem annyira vészes a helyzetük. És mit is kívánhatna, hiszen mindene megvan. Ház, kert, ruha, könyv és két szerető gyerek, akik csak néha veszekszenek, meg hetente, meg amikor csak lehetőség adódik a szócsatára…

- Vajon a nyugalom ajándéknak számít? – töprengett magában.

Aztán egy telefonhívás berobbantotta a rémületet az életébe. Nyugodt szombat délután volt, a lányok tanultak és a gólyatáboros egyetemi élményeiket osztották meg egymás között a nappaliban. Emma fia pedig beült a nemrég vett, nagyon erős sport autójába és elszáguldott. Jól vezetett, de anyaként Emma állandóan félt. Aki egyszer már elveszített valakit, a félelem örökké benne fog élni, nincs többé menekvése. Nagyon rövid idő múlva csipogott a mobil és attól kezdve Emma előtt összefolytak a percek, néha lomhán vánszorogtak, néha szaladtak.

Baleset történt, a fiú vétlen volt, leszorították előzés közben az útról, az autó fejre állt. Szerencsére kisebb sérüléssel megúszta, de amikor Emma a helyszínre ért és meglátta a roncsot, megtántorodott, mert nem hitte el, hogy nem történt végzetes baleset. Hogy az autó teljesen tönkrement, hogy az imént még nyugodtnak látott jövő ismét ködbe burkolózott, kit érdekel? Csak ha a fia kezét foghatja, ha a hangját hallhatja, ha holnap már hazaviheti a kórházból, ha…

És a hűtőben ott lapult egy hófehér mázas oroszkrém-torta, a teteje gyümölcsökkel kirakva, mert másnap is egy szülinap van, a lányáé. Vagy lenne? De hogyan szakadjon ketté, hiszen neki most a kórházban a helye, nem meri elengedni a fia kezét, simogatja, melengeti, mintha valami fagyott kismadár lenne és hallgatja a zűrzavaros, dadogásba fúló elbeszélést és döntenie kell. Azért hisz a fiának, mert bízik benne, vagy azért mert az édesanyja? Van ilyenkor választási lehetőség? Emma döntött, bízik benne, ahogy megbízott a férjében, amikor kimondták az igent, és érezte, tudta, hogy ez örök ígéret. A legnehezebb az volt, hogy este haza kellett mennie, és a fiát ott hagyni a kórházban. De otthon várta a másik gyerek, aki csak telefonon hallotta a történteket és remegett a félelemtől. Most őt kellett vigasztalni, nyugtatni és a percek lassan, nagyon lassan múltak. Emma előkészített már mindent a másnapi ünnepi ebédhez, mert ha kijönnek a kórházból, megtartják a kislány születésnapját.

Az elkövetkező napok tele voltak tennivalóval. Nem csak a munkahelyen kellett Emmának helyt állnia. Tárgyalt a biztosítóval és intézte a roncs sorsát, sorban válaszolt az ismerősök kérdéseire, amíg meg nem unta, hogy folyton magyarázkodnia kell, mert mindenki jobban tudta, mi történt, mint ők, akik elszenvedték a történteket. Elege lett, nem olvasott tovább újságot, a kérdésekre nem válaszolt. A napokat számolta és várta, hogy múljon a gyomrából a remegés, álljon le a keze reszketése, és a lelke mélyén nagy-nagy hálát érzett azért, mert a gyereke életben van.

A napok lassan múltak, az emlékek még nem fakultak, csak kicsit távolodtak és így tárgyilagosabban lehetett beszélni a dolgokról, de az éjjeli álmok még mindig rettenetesek voltak. Emma hajnalonként többször fölébredt. Csak feküdt az ágyban és hallgatta az alvó gyerekek lélegzését, az apró szusszanásokat, nyögéseket és ő, aki nem tudott imádkozni, végtelen párbeszédeket folytatott le magában és köszönte azt, hogy együtt vannak.

Eljött az ötvenedik születésnap és az ünneplés elmaradt. Emma nem hívott vendégeket, otthon készített maguknak egyszerű ünnepi ebédet és egy csokitorta volt mindössze a szülinapján. Ajándék? Ettől szebbet soha senki nem kaphat: életet kapott ajándékba. Gyorsan esteledett, a kislánya indult a vonatra, másnap ismét egyetem, csönd lett a házban. Emma elmosogatott és leült a nappaliban, hogy végre előhívja emlékeiből a Férjét és eltöltsenek együtt az ő ötvenedik szülinapján egy emlékezős, könnyekkel teli órát.

Kopogtattak. Emma fia kiment ajtót nyitni és megdöbbenve állt. A küszöbön ott sorakoztak a nem meghívott vendégek, a három szomszédos család tagjai, akik emlékeztek arra, hogy Emma ötven éves lett, sütöttek egy hatalmas tortát és átjöttek őt felköszönteni. Látták a nappaliban meggyújtott mécsest és azonnal tudták, kiért ég, hiszen együtt sírtak Emmával azon a szomorú napon. Emma gyorsan kiosztotta a tányérokat és apró szeleteket vágott a tortából, hogy mindenkinek jusson. A vonaton ülőnek csak egy képet küldtek a morzsákról. A konyhában ismét meggyulladt egy ötvenes számot ábrázoló gyertya és Emma kívánt.

Olyan ötvenes születésnap volt ez, amelyről nem készültek képek. De az érzések nem merülnek feledésbe. Emma úgy érezte, nem lehet szegény ember, amíg ilyen barátok veszik körül. Mindene megvan, ami kell a boldogsághoz, mert a lényeg a szeretet, és az ebből fakadó elégedettség akkor is, ha másképp alakult a sorsa, mint ahogy azt fiatalként eltervezte.

Az írás a Minerva Capitoliuma szeptemberi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015szeptember.pdf