2015. április 26., vasárnap

Felébredt az oroszlán és elvégezte a RitArt Academy kreatívírás tanfolyamát



Kedves Rita!

Lassan egy éve lesz, hogy elvégeztem a jobb agyféltekés kreatívírás tanfolyamot. Amikor azt írtad a hírlevélben, hogy bizony néha együtt sírunk majd a felolvasott írások hallatán, kicsit megrémültem. Sírni?  Hiszen nálam ezt szigorúan tilos.  Bezárkóztam, elrejtettem a Férjem halála miatt érzett fájdalmamat egy jégpáncél mögé.  De éreztem, hogy lassan olvad ez a mesterséges védőfal és keresni kezdtem a kitörés lehetőségét. Nem tudtam, mit kellene tennem, hova és merre tartsak?

Kilenc év szigorú magány után egyszerre csak színek kezdtek villózni. Zenefoszlányok ütötték meg a fülem és én dúdolni kezdtem őket. Önkéntelenül rajzolgattam, firkálgattam, majd egyszer csak egy üres füzet fölött görnyedve találtam magam. Írni akartam, elmesélni mindazt, amin keresztül mentünk, hátha valakin segítek ezzel. De valami visszatartott. Megmutatni magam a világnak? Hogy kinevessenek, gúnyolódjanak azon, ami fáj, de ami oly gyönyörű volt a múltban? Aki nem élte át, annak csupán poros, állott, dohos szagú emlék. És akkor érkezett meg az értesítésed, hogy Szombathelyen is indul a tanfolyamod.  Jel volt ez, igazi, sorsdöntő jel, amit ha elmulaszt az ember, örök életében bánni fogja. Tudtam, hogy ez kell nekem, itt az idő, már nem lesz sokáig üres az a füzet.

Köszönöm Neked azt a tavaly júniusi hétvégét. És igazad volt, Ti tényleg sírtatok. Én csak magamban zokogtam végig társaim történeteit. Ott és akkor megértettem, hogy nem csak nekem van bánatom, mást ugyanilyen mélyen gyötör a fájdalom, mégis feláll, mer, dacol, szembenéz a világgal és nevet, őszintén, igazán, tiszta szívből. Ezt akartam én is.

Eltelt immár tíz hónap. Az eredmény két blog. Egyik a sportban átélt tapasztalataimról szól, egy ötven éves nő bálnakorszakáról és küzdelméről, míg végül az oroszlán felfalja a mártírt. A másik blog pedig az, ahol a szívem kiöntöm, novellákba foglalom mindazt, amit érzek. Ahogy visszaolvasom, feltűnik a kezdeti sutaság, a félelem és visszafogottság. Majd ahogy szaporodnak a leírt sorok, úgy teljesednek ki a szereplők, válnak egyre szeretetre méltóbbakká és így értettem meg lassan én magam is, hogy eljött az idő. Vissza kell térnem a mindennapi életbe és újra sírnom és nevetnem kell, félelem nélkül.

Tudod, mi volt az egyik legszebb pillanatom? Amikor a Kislányom azt mondta, hogy a történeteket egy nagy csomag papírzsepi mellett olvasta, de arra kér, hogy írjak, mert élvezi a mondatok szerkezetét, a szavak sorrendjét, a fogalmazásomat. Mások szerint erő van a soraimban. Megkerestek a régi barátok és megköszönték az emlékek felelevenítését és a folytatásra biztatnak.

De ami talán a legfontosabb, az írásnak köszönhetően emberibbé váltam, megközelíthetőbb lettem, elolvadt a jégpáncél és újra megtanultam szeretni. Köszönöm.

1 megjegyzés: