- Már megint olyan
szomorú vagy! Mit mondanak a felhők? – egy puha kéz simogatta meg Lily arcát és
a vállaihoz hozzásimult egy vékony, magas lány, akinek szőkés barna haja
eltakarta pólója vállpántjait.
Az
ismerős virágillatra a nőt elöntötték az emlékek, de a szokásnak rabjaként
arcára mosolyt kényszerített, igyekezett természetesnek látszani, nem túl
vidámnak és nem teljesen eltakarni az előbbi bánat maradékát. Visszafordult,
átölelte a kislányt majd kiegyenesedve immár teljesen józan hangon válaszolt.
-
Minden rendben Édesem, csak tudod, indulás előtt mindig olyan ideges vagyok.
Mindent rendben hagyok itthon, de azért mégis… Nyugtalan vagyok.
-
De anyu, annyira örültél ennek a lehetőségnek, most mitől parázol? – a kérdés
türelmetlen hangszínű volt.
Hát
igen, a mai gyerekeknek minden olyan egyszerű. Mindent azonnal meg kell
kapniuk, nincsenek kétségeik, az önbizalmuk az eget veri, vagy még afölött van
egy szinttel. Ha valami nem sikerül, ejtenek pár könnyet és másnap mennek tovább,
ez így van jól. De Lilyben még éltek a régi emlékek, a hagyományok, amelyek
néha gúzsba kötötték, vagy legalábbis próbálták. Nem mindig sikerült, meg a
kornak megfelelően, ő is szakított sok elavultnak tartott dologgal, aztán kis
lelkiismeret furdalással gondolt vissza a szétosztogatott holmikra. Vajon mit
szólnának ehhez a szülei? A kérdést megválaszolta saját magának: nem akar
birtokolni, ha valakinek szüksége van arra a valamire és örül neki, legyen az
övé. Lilyé pedig a jutalom, hogy jó helyre kerültek a holmik és mosolyt látott
néhány boldog arcon.
De
most másról volt szó és ezt nem akarta elmesélni a lányának. Látogatóba utazik,
vissza lánykora színhelyére. És szeretne visszaszerezni három olyan képet,
amelyet a szülei halála után a sok bútorral együtt elvittek vagy elajándékoztak,
az ő tudta nélkül. Azt már kiderítette, kihez került a három kép, de hogyan
fogja visszakérni őket, azt még nem tudta. A képek nem voltak értékesek,
tucatjával lógtak a polgári otthonok falain hasonlók. De Lily számára a
gyerekkori emlékek díszleteihez tartoztak, ereklyék voltak. A furulyázó juhász,
a tejeslány és a pásztor. A hármas mindig ott függött az ebédlő falán, bármerre
is költöztek. Az otthon szentségét testesítették meg ők hárman. Sokszor ült az
ebédlőasztalnál, könyökölve a már üres tányér felett és álmodozott. A juhászról
mindig Petőfi versek jutottak az eszébe. Elszigetelt sorok, rímek, amiket még
óvodásként hallott a nagymamától, vagy édesanyja szórakoztatta vele.
Aztán
egy időben történt a két dolog. Lily és a családja váratlanul messzire
költözött, édesanyja pedig megtudta, hogy már csak hetei vannak hátra az
életből, felszámolta a családi házat és átköltözött egy apró kis lakásba. A dobozok
összevissza sorakoztak a pincében, az ismerősöknél és a képeknek egy időre nyoma
veszett.
A
család női ága mindig is kemény, erős akaratú nőkből állt. A betegségeikről nem
beszéltek, az érzelmeiket nem mutatták ki, így óvták meg a szeretett társakat,
gyerekeket a feleslegesnek tartott fájdalomtól. Lilyt is így nevelték, azt
tartották, minél többször mondja ki valaki azt, hogy szeretlek, annál inkább
elkopik a szó, elveszti belső tartalmát. Nem akartak elgyöngülni és szánalmat
koldulni, de így megfosztották magukat a vigasztalás és simogatás gyönyörétől
is. Lily azonban szakított ezzel a hagyománnyal és igyekezett gyerekinek
sokszor elmondani, mennyire szereti őket, mennyire örül nekik és tudatosítani
bennük, hogy bármekkora ökörséget is csináltak, mellettük áll. Nem
majomszeretettel, hanem ésszel élve, okosan, de akkor is, a szeretetet többé nem
titkolva.
És
most keresi a képeket, gyerekkora maradványait. Nem kér többet, semmi többet a
múlttól, megelégedne a három festménnyel. Könyökölne az asztalnál, rájuk nézne,
és a múltból visszaszólnának a réges-régi hangok, érezné a szikkadt fű illatát,
a távolban egy pulikutya őrjöngene és csobogna a víz a vödörből, ahogy öntenék
a vályúba itatáskor. Még a tejet is meginná, pedig ki nem állhatja, és közben
azon járna az esze, vajon mire gondolhatott a kislány, miközben festették.
Olyan csöndes, nyugodt a mosolya. És vajon nincs melege a pásztornak a suba
alatt? Ilyet viselt vajon János vitéz is?
….
-
Mekkorát nőttél, mióta utoljára láttalak! Emlékszel még rám? – Lily zavartan
üldögélt a kis szoba díványán és meglepődve tapasztalta, hogy egyáltalán nem
fogadták ellenségesen. Sőt, tudták, miért jött.
Körülnézett
a kis falusi házban. Az alacsony mennyezetű szobába nem illettek a városi,
polgári lakás modern bútorai. Ide a régi, faragott szekrények, almáriumok
kívánkoztak volna. A fiatalasszony először zavarban volt, lassan indult a
beszélgetés. Ő segített Lily édesanyjának az ápolásában. Miután éppen akkoriban
vált el és maradt egyedül a kislányával, nagy segítséget jelentett neki, hogy
elhozhatta az összes bútort és konyhafelszerelést. Lily minden apró tárgyra ráismert és
meglepődve vette észre, hogy a fiatalasszony még a dísztárgyakat is ugyanúgy
helyezte el a polcokon, mint azt régen az ő édesanyja tette.
A
kislány bizalmasan könyökölt a térdére és mesélni kezdett az óvodáról,
csacsogott, csicsergett, látszott, hogy lassan magához tér a válás okozta
traumából. Lily remélte, hogy elég kicsi még ahhoz, hogy elfeledje mindazt a
rosszat, amit eddig átélt. Megnyugodva
látta, hogy milyen jó helyre is kerültek a régi holmik. A kislány boldogan
feszített a cicás pólójában és Lily még emlékezett arra, hogy a derekán az apró
fekete pöttyöt a saját lánya ejtette, amikor filccel ügyködött és majzolt
ákombákomot papír helyett minden elérhető helyre.
-
Tudtam, hogy a képek nem lehetnek az enyémek végleg. Amikor megkaptam az
üzenetet, hogy találkozni akarsz velem, előkészítettem őket, hogy elvihesd. Ha
bármi egyebet is gondolsz… - a hang tétován elhallgatott.
Lily
ránézett a vékony, hosszú barna hajú nőre. Tudta, mennyire nehéz élete volt,
hiszen az ő édesanyja segített neki még abban is, hogy végre elindíthassa a
bírósági eljárást és magához vehesse végleg a kislányát.
-
Nem, dehogyis, örülök, hogy ilyen jó helyre kerültek a régi holmik. A régi
fényképeket keresem még, azokról nem tudsz semmit? Egy papírdobozban voltak, a
nagymamám lány korában, népviseletben, katonaképek, és hasonlók. Senki nem
látta őket, valószínűleg ki lettek dobva. – Lily örült, hogy nyugodt
lelkiismerettel mondhatta ki a szavakat, úgy érezte, semmit nem kér a múltból,
ő már új életet kezdett egy másik világban, és csak visszahúznák, bilincsbe
vernék az emlékek.
…..
-
Anyu, ez honnan jött? Volt még kicsomagolatlan ládánk? De jó, emlékszem rájuk,
a Nagyinál az ebédlőben lógtak a falon. – Lily lassan megsimogatta a három,
immár helyükre akasztott képet. Érezte az olajfesték rücskösségét, és megcsapta
orrát a réges-régi illat… száradó fű, friss víz…
…..
-
Örülök, hogy megismerhetlek. A fiam sokat mesélt rólad. – az ősz hajú asszony
hangja kedves volt és olyan ismerős melegség csengett belőle, hogy Lilynek
azonnal a saját édesanyja jutott az eszébe.
Miután
túljutott az első sokkon, mármint azon, hogy olyan ideges, mint tinilány
korában, amikor férje bemutatta az édesanyjának, körülnézett. A hőség miatt a
kis lakás redőnyei félig le voltak engedve. A falakon festmények függtek és
mindenütt rengeteg könyv, akár valamikor a szülei házában. Az ebéd maradványai
felett pihegve Lily szemei a festményekre tévedtek és azt hitte álmodik…
A
pulikutya ugatott, csaholt, majd még hangosabbra vette a hangerőt, mert közben
a nyáj nem arra indult amerre kellett volna. Lassan ballagott mögötte a juhász,
tűzött a nyári nap és a kiégett fű ropogott a talpa alatt… Lassú patakban
folydogált a friss hideg tej a tálkába, amelyet a kislány az ölében tartott.
mosolya ugyanolyan sejtelmesen ragyogott, mint valamikor régen, Lilyéknél.
-
Miről álmodozol, Kedves? Olyan szótlan lettél. – és egy biztonságot nyújtó
férfikar ölelte át Lily vállát.
Az írás a
Minerva Capitoliuma 2016. júliusi számában jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése