Hagyományok őre - Gremlin

Városi létemre sajnos a kutyátlan évek alaposan rányomták a bélyeget.  Nagyon szerettem volna, de a még gyerekkoromban történt eset után Anyuék hajthatatlanok voltak. Pedig én most teljesen ártatlan szemlélő voltam, a történet főszereplője Cuki volt, a drótszőrű tacskó és az Öcsém, az akkor meg csak totyogó kisbaba, akire a Nagyapa vigyázott. És sajnos egy óvatlan pillanatban észrevette, hogy az Öcsém bedugja Cuki szájába a cumit, majd utána visszateszi a saját szájába. A Nagyapa nem ismerte a viccet a három gyerekről és a modern nevelési elvekről így meghozták a döntést minden sírásom ellenére, a kutyának mennie kellett.

Már ifjú házasokként elköltöztünk a Szüleimtől, de eleinte nem volt kutyánk, noha kertes házban laktunk. Aztán keményebb idők jöttek, megszületett az első kisbabánk, a Férjemet hetekre gyárindításra küldték. Szélső ház volt a mienk, mellettünk mezők, a szomszédok távolabb laktak. Noha mindenki figyelt ránk, féltem. Gondolt egyet a szomszéd, sok láncon tartott kutyája volt, egyet áthozott hozzánk, persze láncon és kikötötte a bejárathoz, hogy mindenki lássa, itt harapós kutya lakik.  A lánc olyan hosszú volt, hogy a járdáig nem ért el, be tudtam menni a házba, de a garázst csak belülről nyitottam és zártam, a kutyát pedig lapáttal etettem és itattam eleinte, olyan vad volt. Aztán engem elfogadott, de mást nem.

Nagyfiam lassan két éves lett, komoly fiatalember, akinek már pár hónapos kishúga is volt.  Egy délelőtt a ruhákat teregettem az udvaron, amikor feltűnt a csend. Valami nem stimmelt. Nem csörgött a lánc, amit a kutya vonszolt a földön.  És a kiskapu nyitva volt. És az én kis Nagyfiam nem volt sehol. És a kutya is eltűnt a lánccal együtt.  Az ájulás kerülgetett. A szomszédok meghallották a sikoltozásomat és gyorsan szétfutottak megkeresni a lókötőket.  Botot mindenki vitt magával, nem a Fiamnak, a kutya ellen. Aztán nemsokára hatalmas üdvrivalgás hallatszott és a díszfalat álló szomszédok között feltűnt a Fiam, mindössze elvitte sétálni a harapós dögöt. Egy kétéves. Így kezdődött a kutyás karrierje.

És természetesen folytatódott. Úgy hozta a Sors, hogy eladtuk a házunkat és egy rövidebb időre visszaköltöztünk a Szüleimhez, a régi szuterén lakásba. Időközben az Öcsém hozott a házhoz egy fekete fehér pöttyös madarász kutyát, Dzsenit. És a Szüleim legnagyobb bosszúságára a két macska mellé lett egy csomó kiskutya is, bájos fekete gombolyagok, de sajnos egy kiscicának könnyebb gazdit találni, így a kutyusok egyenlőre velünk együtt gazdagították az ott lakók névsorát. Ha jól számolom az állatokkal együtt tizenöten voltunk, öt család. Akkor már Anyu beteg volt, Apu is egyre nehezebben járt, igyekeztem legalább reggel halkabbra fogni az ébredést, had pihenjenek egy kicsit. A Picilány eszén egy cumisüveg tejjel túljártam, de a Nagyfiam egyszerűen eltűnt. Nem reggelizett, nem is öltözött fel, sehol sem volt. Izgatott keresések után végre megtaláltuk a bejárati ajtó előtt a szélfogóban üldögélt pizsamában és az ölében ott aludtak a kiskutyák. Dzseni őt elfogadta, de engem, akinek otthona volt valamikor az a ház, sosem. Távolról tiszteltük egymást, de a söprű mindig a kezem ügyében volt, Picilányt féltettem, aki még csak tipegett akkoriban.

Utána emeletes házba költöztünk és Nagyfiam kutyamentes életet élt, de tudtam, ha egy nap kertes házunk lesz, biztosan hozok majd kutyát. Lett is. Két husky, majd egy tündéri aprólék, palotapincsi apuka és törpespicc anyuka kisfia, Gizmo, a gremlin. Ő a csodakutya, aki átélte velünk a költözéseinket, aki elviszi magát sétálni majd bolhával megrakodva hazaér, aki imádja a macskákat, főleg Magellánt, tud olvasni vagy legalábbis úgy tesz, amikor mellém ül a teraszon a székébe és lesi a könyvemet, aki alpinistaként mászik kerítést és építőmunkásként bontja azt ki, szóval nagymester. A nevelését már feladtam. Picilány fél kiló tepertőt feláldozott és megtanította arra, hogy ül. Tőlem simán tudja, hogy fekszik, csak egy söprű kellett hozzá. Nagyfiam pedig folyton tanítja. Az eredmény frenetikus: csak akkor ugat, ha hazaérek, de akkor üvölt a boldogságtól és sorolja az eseményeket, ki mindenki járt a tűzoltóúton. Én csak bólogatok meg hümmögök, de a Fiam kutyája ezt is érti, nyüszög és szűköl egy sort, aztán elmeséli a sündisznós sztorit is, meg a siklósat is.

Azt mondják, a kutya a barátod. Kezdem megérteni, főleg az egyedül töltött szilveszter éjjel után. Mintha érezte volna a szomorúságomat, odajött hozzám, az ölembe helyezte a fejét és nyüsszentett párat, aztán lefeküdt aludni. De mintha Ő lenne a felnőtt és én a gyerek, akire vigyázni kell, rajtam tartotta a szemét, érezte a belőlem áradó nyugtalanságot. És amikor az éjfél közeledett, érkezett egy pársoros üzenet, amit többször is elolvastam, mert annyira váratlanul ért, nem hittem el, hogy annyira fontos vagyok a gyerekeimen kívül másnak is, hogy az év utolsó óráiban eszébe jutottam. Örültem, majd lassan elfogott a csendes, boldog nyugalom. A kutya odajött hozzám és lefeküdt a lábaim elé, mintha várna valamire. Aggódott értem? Vagy csak nem értette, hogy mitől mosolygok. És akkor ismét elővettem a levelet és felolvastam neki. Hatalmas barna szemeivel csak nézett rám és szerintem velem örült, mert elkezdte a farkát is csóválni. Hát ilyen az igazi barát, meghallgat és nem árulja el senkinek, hogy mi állt abban a rövidke üzenetben.

Az írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg.

http://hosnok.hu/minerva/minerva2015marc.pdf

Hagyományok őre - Dinasztia

 Amire nem emlékszem abban a kedves öreg falusi házban, ahol apró gyerekkoromat töltöttem, azok a macskák. Pedig kellett lenniük, rémlik valami, hogy dédmamám, Öreganyuka eteti őket, de ez olyan homályos kép, nem látom tisztán. Viszont a régi albumban van fényképem egy lavórról, homokozóról, három darab sárosan maszatos kölyökről és egy gravitáló macskáról a kezemben, akit nem éppen dajkálási üzemmódban fogok. Nagyjából ennyi és így a macskák kimaradtak az életemből. De csak egy darabig.

A városi egyetemista lány unalmas élete egy csapásra kalandokkal telivé vált, amikor megjelent az életében a Fiú, aki hat évvel később a Férje lett.

A Férjem gyakori látogató volt a nagynénjeinél, akik a környező falvakban éltek. Gyümölcsös, hűtőház, állatok, kutyák és macskák. Miután szép csöndben belopakodtunk egymás életébe, egyre többször vitt magával ezekre a látogatásokra, én pedig élveztem, hogy kiszabadulhatok a kertvárosi szabályozott környezetből és ismét falun vagyok. A kutyák hidegen hagytak, de a macskákat imádtam. Jöttek a kis álnokok, hízelegtek, hemperegtek, játszottak. Otthon semmilyen állatom nem lehetett, anyuék nem engedték. Itt élte hát ki a hiányzó részem magát.

Aztán egy alkalommal a Férjem nagy titokzatosan belopakodott a szobámba. Meglepett, vizsgára készültem, nem vártam és az is furcsa volt, hogy nem tette le a kabátját.  Az akkori fiatalság öltözete, zöld, zsebekkel teli dzseki, mindenki ilyet viselt, farmer, pulóver. Hideg volt az arca, keze, nem borotválkozott. Láttam, hogy onnan érkezhetett, a nagynéniéktől. A zsebe furcsán kidudorodott. És egyszer csak kidugta a fejét egy tündéri cicuska és elnyávogta magát.  Atyavilág, mi lesz itt!?  Nem elég, hogy a szüleim világát porrá romboltam azzal, hogy első éves egyetemistaként fiúm van, de behozott a házba egy macskát!  Csak néztem és máig sem értem a Csodát, a Férjem kitalálta a gondolataimat és megtette az induló lépést bízva abban, hogy a folytatást már tudni fogom.

Igen, a szürke-fehér csíkos macskaúr lett Princi, a család hercege és persze, hogy meghódított mindenkit, végül a szüleim is elfogadták.  Hatalmas kort ért meg és amikor már ifjú házasokként elköltöztünk a szüleimtől, két másik macskát bízhattam rájuk.

Miután Princi herceg rengeteg boldog pillanatot okozva, egy reggel nem tért haza és soha többé nem jött, belenyugodtam, hogy megtért az Örök Vadászmezőkre. Sok egeret kívántam neki, hiányzott, keseregtem, de akkoriban már indult a pocaklakó projekt, mással voltam elfoglalva. A szüleimnél laktunk, kétszintes házban, az élhető szuterénben.

Meleg nyári este volt. Kinyitottam az ablakokat, elalvás előtt szellőztetek. A Férjem a másik szobában tévézett, átlagos este, csend, béke, unalmas nyugalom. De csak rövid ideig. A ház előtt kert volt, 2-3 méter széles. Valami halk nyöszörgést hallottam és a zaj forrása mozgott, több helyről is hallatszott. Nagyon megijedtem. Sarokház, nem örülök neki, ha két oldalról is támogatja valaki a kerítést és leskelődik. A motozás elhallgatott, aztán átment halk nyivákolásba. Sötét volt, anyuék már aludtak az emeleten. Nem bírtam tovább, áthívtam a Férjemet. Eloltottuk a lámpát és vártunk. És egyszer csak előjött egy pici fekete macska, sárga szeme világított, támolygott, látszott, hogy nagyon éhes lehet. A kerítés felől újabb csörtögés hallatszott. Már nagyon fáztam, emlékszem, ahogy a Férjem átölelt hátulról, hozzásimultam és néztük a két apró állatot: egy másik pici cicus is érkezett, fekete szintén, de a nyaka alatt fehér kis folt. Összesimultak, dideregtek, féltek. Valaki bedobta őket a kertünkbe.  Most mi legyen?  Ha megmozdulok, elijednek és nem tudjuk megfogni őket. A Férjem mindig tudta a megoldást, kis tányérban tejet hozott, kinyúlt az ablakon és kitette a betonra, majd vártunk.  A kiscicák odalopakodtak és lefetyelni kezdtek. Édesen tejes volt a szájuk. Nagyon éhesek voltak. A feketét utána azonnal meg tudtuk fogni és beemeltük a szobába, de a fehér foltos félt. Komolyabb kaját kellett bevetnünk, de végre sikerült, őt is behoztuk az ablakon keresztül és reggel a szüleimet két alvó szépség várta a konyhában.

Fiú és lány cica voltak és igen komoly macska dinasztia megalapítói lettek nálunk. Olyan komolyan gyarapodtak és olyan szépek voltak az utódok, hogy mindig elvitték tőlünk a kiscicákat. És itt lépett be a képbe a nagybácsim, aki már unta a dolgot és azt mondta anyunak, hogy ha már olyan radikális beavatkozást nem engedélyezek, ami végleg megoldaná a problémát, akkor tessék a macskának fogamzásgátlót adni! Majd kinyúltam a meglepetéstől, mert az eszembe sem jutott, hogy állatoknak is lehet ilyesmit venni. A nagybácsim hozott is egy csomót. A fehér foltos Micike lett a próbának alávetve. Az eredmény katasztrofális volt! A szaporulat nem szűnt meg, hanem gyarapodott. A kísérlet nem hozott eredményt. Hurrá!

Így kerültem kapcsolatba a macskatársadalom kiváló példányaival. Azóta tudom, hogy megfelelő korlátok között bármilyen állat tartható a házban és sajnos e szokásnak a gyerekeim alaposan hódoltak is.

Telt-múlt az idő, a pocaklakó projekt eredményes lett és a család kertes házra vágyott. Az álom egy sorházban teljesedett be. Amikor végre beköltöztünk, megígértük a gyerekeknek, hogy hozhatnak egy-egy macskát a kutya mellé, úgyis összeszoktatom őket. A baj sajnos a macskatársadalomban is jelen van. A két kiválasztott, már elnevezett aprólékot az apukájuk elpusztította, így elhoztuk az alom megmaradt cicáját Picilánynak. 

Egyik délután nagy somolygás, titokzatoskodás várt, mikor munka után hazaértem. Doboz-doboz hátán, még tartott a költözködés utáni rumli. Azt reméltem, a társaságot nyakig munkába vagy legalábbis alibi tevékenykedésbe merülve találom. Meglepett az izgatott csend. Mi történt már megint?! Előző nap a konyhafalra feltett porcelán óra leugrott a szögről és darabokra törte magát. Nem haragudtam érte, nem ő volt a kedvenc. De mi ez a nagy csend? Meleg van, napsütés, minimum a teraszon kellene pancsolniuk és üvöltözniük és a Férjem üldözné Őket hol a törülközővel, hol meg a naptejjel!

Halk nyávogás és… Anyuuu, meg ne ijeszd!... Egy pici fekete cica lapult a nappali ülőgarnitúráján, Férjem éppen a hasát vakargatta, Fiam meg a kis kapálózó mancsokkal játszott. Erről nem volt szó! Azt hittem, egymacskások maradunk. ...Apu hozta a munkahelyéről, Anya, képzeld, oda vitték be Neki!... Ezek után egy szavam sem lehet. Ha ezt a Férjem hozta, akkor ez már nyerő pozíció, Apa-Fia összefogás, anyu kimaradt. Dehogyis haragszom, de két fiú macskát külön alomból összeszoktatni kemény lesz és küzdelmes.

Az volt. Amíg elegem nem lett az összekarmolt kezekből, ...az én macskám, a te macskád, a macskák…, feldöntött virágcserepekből, folyton verekedő, guruló, láb alatt levő, fújó, prüszkölő, összekapaszkodott kölyökmacskákból. Bevágtam őket a garázsba. Egy napig bent tartottam, kiveszekedték magukat, az új macska, Magellán lett a főnök és attól kezdve összebújva aludtak. Gizmo kutya már nehezebb eset volt, napokig hárommacskás karmolásokkal volt tele a karom, a dekoltázsom és a nyakam, kábé százszor mondtam el, hogy a mi macskánk, jó kutya, nem bántod, itt a jutalomfalat. Aztán eljött a pillanat, hogy a három állat egymás után gurult ki egy reggel az összkomfortos kutyaházból és ettől kezdve már csak a szomszédasszony kocsonyája volt veszélyben. Minek rakta ki az ablakba? Különben is, az egy másik macska volt, az enyémek illedelmesek, csak egeret esznek, meg rigót.

Utána már csak egy alkalommal voltak kétségeim az épeszűségemet illetően, mert (kis)állatokat engedtem a házba. Mára már belenyugodtam, hogy egy állatkert vesz körül és én vagyok az idomár. Nézőpont kérdése csupán. A többiekkel azért ezt még nem közöltem. Akkoriban mindössze annyi történt, hogy az egyik macskánk felmászott a ház előtt a hét méter magas fára és a Picilány sírása miatt a Férjem utána mászott. Ahogy kikaptak mindhárman, hát azt hiszem, nem tették zsebre.

Tanulság? Állatok nélkül unalmas az élet, velük meg veszélyes. Ha még a Kölykök és a Férj is besegít, csak humorral lehet átvergődni a nehéz pillanatokon. Íme, egy átlagos család hétköznapjai. Unalom minden mennyiségben!

Az írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg.

http://hosnok.hu/minerva/minerva2015marc.pdf

Hagyományok őre - Genetika

- Mit hoztál? Miért olyan nehéz a hátizsákod, mintha kövekkel lenne tele? – a Mama kicsit félve nézett fáradt, borostás arcú fia szemébe. Sötét este van, nem iskolából jön, az a pár félig üres bolt is zárva van már ilyenkor. Csak az mászkál kint a sötét utcán, aki valami rosszban sántikál.

- Fel akarják gyújtani a Kastélyt! Törnek, zúznak, rombolnak… A könyveket máglyába hordják és eltüzelik… Megpróbáltuk megmenteni, amit lehet.

Azzal a fiatalember kinyitotta a hátizsákját és elkezdte kipakolni belőle a könyveket. Mindegyik darabot a kezébe vette, nézegette, mintha először látná. Olvasta őket, persze, filléres kiadásban, de ilyen díszes, cikornyákkal meg kacskaringókkal telerajzolt díszpéldányokat még sosem fogott a kezébe.

- Fiam, ezek a gróf könyvei, mi lesz, ha megtalálják itt nálunk? – a Mamát nem hatották meg a könyvsorsok, papírral nem lehet jól lakni, inkább valami ennivalót hozott volna ez a gyerek.

- De Mama, hát képesek lettek volna elégetni ezt a sok gyönyörűséget! Nem engedhettük. Szétosztottuk egymás között, mindenki hazavitt tíz könyvet. Eltesszük, megőrizzük, majd csak vége lesz a háborúnak és akkor a falusi iskolának adjuk a könyveket…

Régmúlt idők könyvei… és egy kislány, aki még csak óvodás, de gyűjti a könyveket. Még nem tud olvasni, de elbűvölik  a betűkkel teleírt oldalak, addig lapoz, amíg képre nem lel és akkor lefekszik a szőnyegre, bámulja a képet és azt képzeli, ő is ott van a kalandok színterén. A könyveit nem polcon tartja, de nem ám. Az övé az ágyneműtartó fiók a nappaliban. Reggeli után, ha nem lehet az udvaron játszani a szomszédgyerekekkel, jöhet a könyvek rámolása.  Balról jobbra, szín szerint, méret szerint, mesék, vastagok, vékonyak, sokat olvasottak, nem érdekesek, újak, régiek, amiket a Nagyapától kapott…   Itt van a nagy kedvenc is, a Világszép Nádszál Kisasszony és egy csomó Marikás könyv és néhány pöttyös is van már, a Heidi és a Lottik. Anyu olvas belőlük esténként, de sosem eleget. És mindig azt mondja, hogy: majzolta… Pedig az: rajzolta… Meg kéne már tanulni olvasni…

Így kezdődött az olvasói karrierem és megfertőztem vele a környezetemet. Ha könyvet kértem, többnyire megkaptam.  Hogy kitől örököltem az olvasás szenvedélyét? Apai nagyapámtól.  Ők mindig a közelünkben laktak, napi kapcsolatban velünk. Mikor már nem kellett vigyázni ránk, unatkozni kezdtek, főleg télen, ha már a kertbe sem lehetett kimenni és beszorultak a konyhába. Elkezdték hát olvasni a könyveimet: Nagy Indiánkönyv, Medveölő, a Verne-sorozat… Ez lett a favorit. A sok olvasástól a lapok és a könyvek megduzzadtak, dupla akkorának látszottak és alaposan leamortizálódtak. De nem érdekelt, örültem, hogy ennyire élvezik a dolgot. Nagyapa hangosan olvasott a Mamának, akinek a szemét műteni kellett. Aztán egy nap a Mama félrehívott, nehogy a Nagyapa meghallja, mit akar kérdezni. Kicsit zavarban volt, mint aki nem tudja, mit tegyen. Végül megkérdezte tőlem, középiskolástól, hogy elmesélném-e neki, hogy mi történt az egyik szereplővel. Mint kiderült, a Nagyapa a szerelmes jeleneteknél elhallgatott és cenzúrázta a könyvet, így a Mama az érdekes részletekből kimaradt. Természetesen eleget tettem a kérésének, némileg szabadon és felvilágosultan, de azért nem térve ki minden apró részletre, elmeséltem a két főhős között lezajlott ágyjelenetet.

Öröklődés? Nem tudom. Döntsd el Te. Nagyon kedvelem a pihentető, könnyű, de azért némi tartalommal ellátott könyveket. Ami azt illeti, ezek is bővelkednek hasonló leírásokkal. Egyik vasárnap délután a Férjem nézte a tévét. Mellékuporodtam az ágyra és mintha egy párna lenne, nekidőltem és olvastam. Egyszer csak gondolt egyet és megkért, hogy olvassak fel a könyvből. Elkezdtem. A dolog csak addig ment, amíg el nem kezdődött a szereplők között a romantikázás. De amint a lényegre tértek és megkezdődtek az akciók, leblokkoltam és ezeket a részeket nem tudtam hangosan felolvasni. A Férjem tudta, miről lehet szó és várt. Kíváncsi volt, ebből hogy vágom ki magam. Végül az örök megoldáshoz folyamodtam, olvasás helyett inkább gyakorlati oktatást tartottam. Ugye mondanom sem kell, mekkora sikert arattam?

Az írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg.

http://hosnok.hu/minerva/minerva2015marc.pdf