- Mit hoztál? Miért olyan nehéz a hátizsákod, mintha
kövekkel lenne tele? – a Mama kicsit félve nézett fáradt, borostás arcú fia
szemébe. Sötét este van, nem iskolából jön, az a pár félig üres bolt is zárva
van már ilyenkor. Csak az mászkál kint a sötét utcán, aki valami rosszban
sántikál.
- Fel akarják gyújtani a Kastélyt! Törnek, zúznak,
rombolnak… A könyveket máglyába hordják és eltüzelik… Megpróbáltuk megmenteni,
amit lehet.
Azzal a fiatalember kinyitotta a hátizsákját és
elkezdte kipakolni belőle a könyveket. Mindegyik darabot a kezébe vette,
nézegette, mintha először látná. Olvasta őket, persze, filléres kiadásban, de ilyen
díszes, cikornyákkal meg kacskaringókkal telerajzolt díszpéldányokat még sosem
fogott a kezébe.
- Fiam, ezek a gróf könyvei, mi lesz, ha megtalálják
itt nálunk? – a Mamát nem hatották meg a könyvsorsok, papírral nem lehet jól lakni,
inkább valami ennivalót hozott volna ez a gyerek.
- De Mama, hát képesek lettek volna elégetni ezt a sok
gyönyörűséget! Nem engedhettük. Szétosztottuk egymás között, mindenki hazavitt
tíz könyvet. Eltesszük, megőrizzük, majd csak vége lesz a háborúnak és akkor a
falusi iskolának adjuk a könyveket…
Régmúlt idők
könyvei… és egy kislány, aki még csak óvodás, de gyűjti a könyveket. Még nem
tud olvasni, de elbűvölik a betűkkel
teleírt oldalak, addig lapoz, amíg képre nem lel és akkor lefekszik a szőnyegre,
bámulja a képet és azt képzeli, ő is ott van a kalandok színterén. A könyveit
nem polcon tartja, de nem ám. Az övé az ágyneműtartó fiók a nappaliban. Reggeli
után, ha nem lehet az udvaron játszani a szomszédgyerekekkel, jöhet a könyvek
rámolása. Balról jobbra, szín szerint,
méret szerint, mesék, vastagok, vékonyak, sokat olvasottak, nem érdekesek, újak,
régiek, amiket a Nagyapától kapott… Itt
van a nagy kedvenc is, a Világszép Nádszál Kisasszony és egy csomó Marikás
könyv és néhány pöttyös is van már, a Heidi és a Lottik. Anyu olvas belőlük
esténként, de sosem eleget. És mindig azt mondja, hogy: majzolta… Pedig az:
rajzolta… Meg kéne már tanulni olvasni…
Így
kezdődött az olvasói karrierem és megfertőztem vele a környezetemet. Ha könyvet
kértem, többnyire megkaptam. Hogy kitől
örököltem az olvasás szenvedélyét? Apai nagyapámtól. Ők mindig a közelünkben laktak, napi
kapcsolatban velünk. Mikor már nem kellett vigyázni ránk, unatkozni kezdtek,
főleg télen, ha már a kertbe sem lehetett kimenni és beszorultak a konyhába.
Elkezdték hát olvasni a könyveimet: Nagy Indiánkönyv, Medveölő, a
Verne-sorozat… Ez lett a favorit. A sok olvasástól a lapok és a könyvek
megduzzadtak, dupla akkorának látszottak és alaposan leamortizálódtak. De nem
érdekelt, örültem, hogy ennyire élvezik a dolgot. Nagyapa hangosan olvasott a Mamának,
akinek a szemét műteni kellett. Aztán egy nap a Mama félrehívott, nehogy a Nagyapa
meghallja, mit akar kérdezni. Kicsit zavarban volt, mint aki nem tudja, mit
tegyen. Végül megkérdezte tőlem, középiskolástól, hogy elmesélném-e neki, hogy
mi történt az egyik szereplővel. Mint kiderült, a Nagyapa a szerelmes
jeleneteknél elhallgatott és cenzúrázta a könyvet, így a Mama az érdekes
részletekből kimaradt. Természetesen eleget tettem a kérésének, némileg szabadon
és felvilágosultan, de azért nem térve ki minden apró részletre, elmeséltem a
két főhős között lezajlott ágyjelenetet.
Öröklődés? Nem
tudom. Döntsd el Te. Nagyon kedvelem a pihentető, könnyű, de azért némi
tartalommal ellátott könyveket. Ami azt illeti, ezek is bővelkednek hasonló
leírásokkal. Egyik vasárnap délután a Férjem nézte a tévét. Mellékuporodtam az
ágyra és mintha egy párna lenne, nekidőltem és olvastam. Egyszer csak gondolt
egyet és megkért, hogy olvassak fel a könyvből. Elkezdtem. A dolog csak addig
ment, amíg el nem kezdődött a szereplők között a romantikázás. De amint a
lényegre tértek és megkezdődtek az akciók, leblokkoltam és ezeket a részeket
nem tudtam hangosan felolvasni. A Férjem tudta, miről lehet szó és várt.
Kíváncsi volt, ebből hogy vágom ki magam. Végül az örök megoldáshoz
folyamodtam, olvasás helyett inkább gyakorlati oktatást tartottam. Ugye
mondanom sem kell, mekkora sikert arattam?
Az
írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában
jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése