A
férfi pólója vizes volt az előbbi eséstől, futócipője beázott és nem nézett túl
kedvesen Lilyre. Mint amikor olyasvalaki kerül az ember szeme elé, akit jobb
kerülni, mert folyton balesetet okoz. Legalábbis Lily ezt olvasta ki a
szeméből. Nem akart magyarázkodni, csak legyintett, rövid tőmondatban
bocsánatot kért, leült a homokra és visszahúzta lábaira a futócipőt. Kezébe fogta a bűnöst, a rózsaszín kagylót,
majd lassan futni kezdett. A férfi gyorsabb volt, megelőzte és hamarosan eltűnt
a part kanyarulataiban. Lily nem teljesítmény túrázni akart, az egészsége
érdekében edzett és, mert imádta a sütit, kellett a kompenzáció. Elért a
kiépített strand végéig, pár perces sétára váltott, hogy a pulzusa
csillapuljon, majd rátért a sziklák között kanyargó betonos sétányra, amely a
másik halászfalu felé kanyargott az öböl partján.
A
távolban csónakok úsztak a nyílt víz felé, némelyik halászbárka a kikötő felé
közeledett. Lily úgy döntött, megnézi a kikötőt. Mindig is érdekelték a tengeri
halak és ilyenkor hajnalban más hangulata volt az egésznek, mint amikor a
piacon egy ládából bámulnak a pikkelyes szörnyetegek. Már javában pakolták ki az árut. Noha a nap még csak kelt és
hűvös volt, fekete kendős asszonyok siettek le a partra és egyenesen a hajókról
vásárolták a friss árut. Lily óvatosan kerülgette a nedves halászhálókat és a
vastag kígyóként tekergőző köteleket. Sokféle érdekességet látott, borzadállyal
nézegette a szívókorongokat a most már erőtlenül lógó polipkarokon,
kisebb-nagyobb szardellákat, rája formájú halakat. Különböző méretű tintahalak
is sorakoztak egy jéggel megpakolt ládában és kagylók minden mennyiségben.
Egy
hálóból éppen akkor szabadították ki a beleakadt koralldarabokat és tengeri
csillagokat. Kiszárítják majd őket és elviszik az árusok. Lily továbbra is
óvatosan emelgette a lábát, nézelődött és amikor valaminek nem tudta a nevét,
megkérdezte. A halászok barátságosak voltak, beszélgettek vele pár szót és az
egyikük egy pici fehér koralldarabkát nyújtott át neki. A nő végigsimogatta a
rücskös ágacskákat, megköszönte, majd megfordult, hogy visszainduljon. Nézegette
a kezében lévő kagylót, majd futónadrágjának a zsebébe rejtette, a kis
korallkincset pedig markában szorongatva megpróbálta kikerülni az időközben
kiteregetett hálókat. Lába beleakadt az
egyikbe és ő egyensúlyát veszítve, bukdácsolva próbálta elkerülni, hogy
belezuhanjon a mólóról a kikötő olajos vizébe. Hátulról durván megragadta
valaki és visszarántotta biztonságos távolba a víztől.
-
Mit csinál? Maga mindig ilyen két ballábas? – ismét az ismeretlen sietett a
segítségére. A kezében egy
műanyagtáskában pár darab hal látszott, bevásárolt és egy nőt is
megmentett, mozgalmas reggel volt. Lily vett egy mély levegőt és úgy érezte,
ennek a zűrös helyzetnek jobb minél előbb véget vetni.
-
Köszönöm a segítségét, Lily vagyok és többnyire nem ballábas, de maga
egyszerűen ilyen hatással van rám. – mondta viccelődve és kezét nyújtotta az
idegen felé. Három találkozás elég indok a bemutatkozásra.
-
Nagyon örülök, Frank vagyok. Jobb lesz, ha visszakísérem a szállodájukig,
mielőtt romhalmazzá változtatja az egész falut! – erős kézfogása volt, barna
szeme csillogott a visszafojtott nevetéstől, ez még a szemüveg besötétedett
lencséi mögül is jól látszott.
Lily
kissé zavarba jött, amikor megértette, hogy a férfi az ő csetlésén-botlásán
szórakozik, de aztán gondolatban megrántotta a vállát, kit érdekel…A férfi tőle
erősebb volt, magasabb is és szélesebb vállú, kicsit mackós testalkatú. Göndör
barna haja már őszült a halántékán, vajon hány éves lehet? Kit érdekel…
válaszolta meg ismét Lily a saját kérdését.
Lassan
sétálva elindultak a kiépített szállodaövezet felé. A nap már melegen sütött, a
futásból eredő vizes esést a pólók már kiheverték. Megjelentek az első
strandolók is, volt aki rögtön bemerészkedett a tengerbe, de sokan csak a
törülközőket tették le a parton helyfoglalás céljából, majd sétálgatni kezdtek, kagylókat, apró
színes kavicsokat gyűjtögettek. Egymás
után nyíltak ki a nyugágyak és a napernyők is. Frank hosszúkat lépett, majd
észrevette, hogy Lily lemaradt, lassított az iramon.
A beszélgetés akadozott, miután ejtettek pár
szót az időjárásról, esetleg a helyi nevezetességek jöhettek még szóba, de
Lilynek nem sok kedve volt társalogni. Kezdett éhes lenni és nagyon zavarta,
hogy immár három alkalommal mutatkozott be ügyetlennek, noha nem volt ilyen,
egyszerűen a körülmények áldozata lett. Megtárgyalták már a környék természeti
szépségeit is, egyetértettek abban, hogy a környező part nem sok
búvárkodni valót kínál. Végül is kikötöttek
a sportnál és a nő elkezdte kérdezgetni Franket arról, hogy rendszeresen fut-e,
milyen távot, milyen pályán és ez a téma már veszélytelenebbnek ígérkezett. A
férfi megfontoltan válaszolgatott, néha visszakérdezett, láthatóan érdekelte Lily
véleménye a témáról. Mint kiderült, ő is csak hobbi szinten futkározott,
komolyabb céljai a súlyemeléshez kapcsolódtak
Végre
beértek a szálloda épületei közé, a pálmafás, leanderes sétányokon már komoly
élet folyt. A boltok kinyitottak, a nyaralók kirajzottak. Lily szembe fordult a
férfival, kicsit sután kezet nyújtott. Frank azonban még nem akart elköszönni.
-
Végig a csoporttal fog tartani? Esetleg egy úszás estefelé, ha megjöttek? Ott,
ahol reggel belökött a vízbe!- Lily elpirult, aztán, hogy mielőbb szabaduljon,
bólintott.
-
Ha nem lesz túl késő, lejövök. – Azzal indult is, mert volt egy olyan érzése,
hogy késésben van.
A
váratlan séta nem volt a tervben, valószínűleg reggelire már nem lesz ideje. A
szobában gyorsan ledobálta magáról az edzőcuccot, a balkonra kitette száradni a
futónacit meg a pólót. Kicsit koszos lett, kicsit nedves, de nem hozott nagyobb
készletet magával. Meleg időre készült, vénasszonyok nyarát ígérték, és
tényleg, igazi indián nyár ígérete lebegett a levegőben.
A
két bűnöst, a kagylót és a korallt kitette a balkonon lévő asztalra. Megsimogatta
őket és eszébe jutott, hogy John mennyit nevetett az ő kagylóvadász
szenvedélyén. És ennek ellenére, ha elutazott nélküle és tengerparton járt,
biztosan hozott egy aprócska csillagot vagy kagylót emlékül. Otthon a nappali
könyvespolcán egy egész kis kosárnyi kagylócsoda ücsörög. John egy alkalommal az
Északi-tenger környékén járt csapatépítő tréningen, onnan hozta őket.
Hideg tél volt, Lily kivitte őt autóval az állomásra, de a lakótömb elé visszaérve
már csak nagy nehézségek árán tudott parkolni, akkora volt a hó. Egy egész héten
át nem hallott többet a férjéről, csak egy – egy apró, pár szavas sms érkezett,
hogy megérkeztek, jól vannak, de Lilynek ennyi elég volt. Ismerte már annyira Johnt,
hogy a pár szóból is megértette az üzenetet… megvagyok, ne aggódj… és nem várt
tőle romantikus szerelmes levélkéket. Nem is illett volna ez Johnhoz, az ő őszinte
és gyakorlatias jelleméhez. Élete a család körül forgott, mindene volt a két
kis törpe és a barnás-vörös hajú, mindenütt gömbölyű szemüveges boszorkány. Eljött
a hét vége, hatalmas hó borította be az utcákat és a gyerekek már lemondtak
arról, hogy az apu lefekvésidőre hazaérkezik, de Lily minden autózúgásra
felkapta fejét, félrehúzta a függönyt és kinézett a havas utcára. A vacsorát
melegen tartotta, a két kis törpének elmesélte a jóéjszakát mesét, meg a
százvalahány ráadás versikét, lekapcsolta a lámpákat és a félhomályban a
fotelba kuporodott és csak várt. Őrizte a gyerekek álmát és várta a férjét, egy
teljesen normális, hétköznapi család voltak. Éjfél körül megzörrent a kulcs a
zárban, halkan nyílt a bejárati ajtó és hideg levegővel, hópihéktől csillogó hajjal,
havas dzsekiben belopakodott John, lábujjhegyen, nehogy bárkit is felébresszen.
Lily azonnal magához tért, kidörzsölte az álmot a szeméből és már repült is
férje ölelő karjaiba, nem érdekelte, hogy John keze hideg, arca borostás, szemüvege
bepárásodott, a lényeg ebbe az egy pillanatba koncentrálódott, John hazaért,
itt van, minden rendben van. Boldog volt.
Lily
megrázta a fejét, mintha az emlékeket akarta volna elhessegetni. Most most van, ma csak ma van és
nem szabad csak a múltból építkezni. Gyors
tusolás következett, megigazította a vörös loboncos hajtömeget, a reggeli
tengeri permettől a tincsek ismét begöndörödtek és önálló életet élve
röpködtek, hiába tűzte fel hátul egy csíptetővel a haját. Letörölgette a
szemüvegét is, a sós cseppek sok-sok fehér pettyel tarkították a lencsét. Ehhez
víz kellett, egy gyors törlés, az orrára biggyesztette a szemüveget és végre
ismét élesen látott mindent. Helyükre kerültek a körvonalak és a mélység is.
Kikevert magának egy nescafét, felhörpintette úgy hidegen, félig feloldódva, elrágott
mellé egy gyümölcsszeletet, majd felkapta a táskáját és már indult is, mert a
busz előtt már ott toporgott az ismerős kis csapat.
-
Merre járt, hogy nem jött reggelizni? Evett valamit a faluban, remélem. – Ivan,
az idegenvezető igyekezett mindenkire egyformán odafigyelni, de nem tehetett
róla, ez a nő a visszafogott viselkedésével és az ügyetlenkedésével felhívta
magára a figyelmét.
Beszálltak a buszba és már indultak is az
egész napos túrára. Szokásos turista program volt, templomok, múzeumok, várak.
A sok látnivalóból Lilyt csak egyvalami érdekelte, egy síremlék, ahol Johnnal
együtt jártak még egyetemista éveik vége felé, amikor már tudták, hogy együtt
akarnak tovább menni és együtt megöregedni sok-sok unokával körbevéve. A sors
azonban gyakran átírja a forgatókönyvet, bebizonyítva, milyen apró porszemek is
az emberek.
Az
út egy darabig kanyargott fölfelé a hegyoldalban, a szerpentineken egy-egy
sorszám volt kifestve a forduló kő mellvédjére. Egyre magasabbra emelkedtek,
végül a hágóról tekintettek le a csipkés tengerpartra, a megbúvó öblökre, a
parányi házakra, a kőfallal körbevett városokra, a tengeren a látóhatár felé
igyekvő hajókra. A hegyoldal néhol felhőkbe burkolózott. Érdekes érzés volt a
felhők fölött lenni. A hágón átkelve megváltozott a táj, komorabb lett, a
színes turistaáradat helyett a sziklás kopár hegyoldal, a szűk utak, a kőből
épült házak mind-mind a kemény életről árulkodtak. Lily mindig is szerette a
műemlékeket nézegetni, nem érdekelte ugyan túlságosan a történelem, de
elvarázsolták azok az ifjúsági regények, amelyekben gályákról, rabokról,
kenézekről, tengeri csatákról volt szó és sok történet ehhez a tengerparthoz és
a hegyek közötti kis falvakhoz kötődött.
A
sok látnivaló kifárasztotta a busz utasait. Az eleinte lázasan nézelődő csoport
délutánra hallgataggá vált. Hátravolt még a híres szobrász alkotása, egy költő
sírja fölé emelt, kőből épült emlékhely, egy bástyaszerű építmény, ahol régen
Johnnal már járt egyszer. Akkor ragyogóan sütött a nap és a magasban úgy
érezték magukat, mintha a világ tetején járnának. Sok lépcsőt kellett
megmászni, kétoldalt meredek hegyoldal, szürke sziklák apró törpecserjékkel
tarkítva és egy lépcsősor, amely az ég felé vezet. A távolban egy sötét torok ásítozott, az út
felénél alagútban folytatódott a lépcsősor. A biztonság miatt építették így, a
váratlan szélrohamok lesodorhatták a felfelé kapaszkodókat. Aki tiszteletét
akarta tenni a sírnál, megküzdött a feljutással.
Akkor,
John kezébe kapaszkodva, a ragyogó jövő fényében Lilynek ez fel sem tűnt. Most
egyedül tette meg az utat, előtte és mögötte jöttek ugyan a többiek, de senki
sem tudta, mi játszódik le a nő lelkében, hogy udvarias mosolya csak maszk az
arcán. Ahogy kiértek a szabadba, mindenki összehúzta magán a pulóvert, kabátot.
Felhőbe burkolta magát a hegytető, homályosan látszottak az építmény
körvonalai. Félelmetes érzés volt, ahogy kétoldalt tejfehér ködpára terült el,
sem alja, sem teteje, az útról nem volt letérés. A sírnál a pincében csak egy
gyertya világított és a költő hatalmas márványszobra uralta a teret. Lily nem
tudott imádkozni, de fejet hajtott, tiszteletet érzett a régmúlt idő nagyja
iránt, majd elindult a kilátó felé, ahol most csak néhány fiatal bámészkodott. Nem
akart hallgatózni, de óhatatlanul is meghallotta, miről beszélget egy
szimpatikus fiatal pár. A lány középiskolás lehetett, a fiú valamivel idősebb.
Nem volt rajtuk semmi kirívó, átlagos mai fiataloknak néztek ki, farmer, póló,
bőrdzseki, vászon sportcipő és természetesen az elmaradhatatlan fekete
napszemüveg. Legnagyobb meglepetésére a költő ismert művéről vitatkoztak, a
szállóigékről, amelyek bekerültek a köznyelvbe és a jellemábrázolások
hitelességéről. Lily megdöbbent és magában bocsánatot kért úgy általánosságban
a fiatalságtól, mert eddig az volt a véleménye, hogy a mai ifjúság csak hírből
ismeri a könyveket, többnyire a facebookon lógnak. Örült, hogy azért van
kivétel.
A
két fiatal lefelé indult a lépcsőkön a busz irányába és Lily csak most vette
észre, hogy testvérekről van szó. A kislány vékony termetű volt, keskeny arcából
a meleg barna szemek szomorúan ragyogtak a világra, hosszú egyenes szálú haja befonva
is a derekáig ért. Bátyja zömök testalkatú volt, látszott, hogy dolgoznak a
súlyzók. Lily mögöttük haladt, senkinek sem merte bevallani, hogy tériszonya
van a ködben és a végtelennek tűnő lépcsősor is feneketlen mélységet idézett.
Így éppen jó volt, hogy előtte lépkedett valaki. Igyekezett elterelni a
figyelmét, a lépéseire koncentrált, de annyira kedves volt a két fiatal, hogy
kíváncsisága győzött, végighallgatta őket.
-
Nem akarom, hogy apát elvigye az a nő, nem akarok mostohát.
-
Eve, értsd meg, már régóta egyedül van, társat kell találnia. Nem leszünk
mindig mellette. – a fiú érvelése nem hatotta meg a kislányt, látszott, hogy ebben
a vitában nem fog engedni. Teste megfeszült, két kezét ökölbe szorította. – Hogy
felejthette el anyát? És különben is, én ott vagyok mellette!
-
De ez nem lesz mindig így. Vagy lemondtál a tervedről, hogy…
Lily
nem akarta tovább hallgatni őket, lassan lemaradt, miközben gondolatai
visszavitték pár évvel a múltba. Egy másik hely, egy másik időpont, két másik
fiatal, de közülük a fiú az, aki ugyanilyen hevesen tiltakozik, noha nem volt
rá oka. John emléke olyan elevenen élt Lily lelkében, hogy nem érezte szükségét
annak, hogy egy ismeretlent beengedjen maguk közé. Attól tartott, széthullana a
család, ha egy olyan idegen kerülne be közéjük, aki semmit sem tud a múltban
lezajlottakról, akivel nincs semmi közös.
Nagyon
megsajnálta a kislányt. Azt már tudta, mekkora fájdalom elveszíteni a szeretett
társat, a lelkének kiegészítő részét, és milyen érzés az, amikor belül fojtogatja
a magány, amikor elraktározza a fejében a történeteket, hogy megossza a szeretett
férfival, majd rádöbben, hogy már késő, ő elment, nincs kinek elmesélni. De Lilynek
itt maradtak a gyerekek. És micsoda fergeteges érzés volt anya-lánya napot tartani,
amikor csak ők ketten beszélgettek, csavarogtak, vásároltak, összenéztek,
összenevettek, kis titkokat osztottak meg egymással. Igen, ez annak az
ismeretlen fiúnak sikerült, neki megmaradt az édesapja, de hogy Eve vesztesége
mekkora, azt Lily csak most érezte át igazán, a saját lányára-kincsére
gondolva.
Ismét
bejutottak az alagútba, de a lépcsősor közepénél kialudtak a lámpák és semmit
nem lehetett látni. Először félhomály lett. Lily tétován tapogatta lábával a
lépcsőfokot, egészen a falhoz simult, egyik kezével támaszkodott és lassan
engedte lefelé a lábát, de jött a sötétség. Másik lábbal tapogatott, majd
óvatosan lelépett és akkor fojtogatni kezdte a félelem. Nem merte elővenni
táskájából a mobilt, hogy világítson vele, mert attól tartott, elveszíti az
egyensúlyát. Nagyon félt, nem hallott hangokat, már mindenki előre ment, ő pedig
itt ragadt. Tenyerét ellepte az izzadtság és a háta is nyirkos lett. Vett egy
mély levegőt, ismét kinyújtotta oldalra a kezét, kitapogatta a falat és lassan
lefelé indult egy fokot. Megállt és megdermedt, csoszogó lépések hallatszottak.
Valaki tapogatózva lépkedett felfelé. Hirtelen kigyulladt egy zseblámpa fénye
és Lilyre világított vele a tulajdonosa.
-
Várjon, visszajöttem segíteni. Lemaradt mögöttünk az előbb. - azzal az ismeretlen
fiatalember, a testvérpár fiú része Lily lábai elé világított, mutatva, hova
lépjen. A nő fellélegzett és óvatosan megindult a szabadságot jelentő kijárat
felé.
-
Már megint maga az? Gondolhattam volna. – Lily éppen meg akarta köszönni a
fiúnak a segítséget, mikor a goromba kérdést nekiszögezte egy ismerős hang. Eve
vállát átölelve Frank állt a parkolóban egy autó mellett.
Folytatás
következik…
