http://weheartit.com/entry/133954014 |
-
Itt nem maradhatunk, ez csak egy pihenőhely, az utat be kell fejeznünk. A
csónakot majd bevontatja a másik csoport, én pedig utána nézek, nem történt-e
sérülés. Maguk pihenjenek addig a parton, vízre szállni tilos! –azzal Robert
elindult felfelé a kanyargós, alig látszó köves ösvényen, amely a sziklafal
tetején lévő kilátóhoz vezetett fel. Ott most is néhány fényképezőgépes turista
álldogált és nézte a folyó rohanó hullámait és ámuldozott a bátrakon, akik be
mertek szállni egy-egy gumicsónakba pár darab evezővel és azt hitték,
uralhatják a vadul harsogó vizeket.
Susan
megpróbálta szemével nyomon követni Robertet, de csak homályos foltokat látott
szemüveg nélkül. A szürke neoprén ruha beleveszett az árnyékos hegyoldalba, a
fák sűrűje eltakarta és csak akkor pillantotta meg ismét a férfit, amikor már
fent beszélgetett néhány bámészkodóval, akik lefelé mutogattak és fejcsóválva
magyaráztak valamit. Susan torka összeszorult, hirtelen fájni kezdett a gyomra
és fázott, noha a védőruha a test melegét megtartotta. Inkább a félelem
jéghideg érzése volt ez. Maga mellett kellett volna tartania Natasát, hagyni,
hogy Roberttel cseverésszen. Akkor most nem érezne ilyen lelkiismeret furdalást.
Nem tartotta vissza a barátnőjét a baljós megérzés ellenére, mert titokban
önzően csak az járt az eszében, hogy jól érezze magát a férfi mellett.
Esther
megsimogatta a kezét:
-
Ne aggódjon, a sisak védi a tarkót és a halántékot az ütéstől, az a
legveszélyesebb. Figyeltem, hogy mindketten szabályosan felöltöztek, a mellényt
is szorosra kapcsolták. Láttam rajtuk, hogy nem először vannak vízen.
Zúzódással megússzák, biztos vagyok benne.
Susan
felsóhajtott:
-
Akkor hát jól gondoltam, hogy a kenu Natasáéké.
Próbált
belekapaszkodni Esther biztató szavaiba, a hitbe, hogy nem történhetett semmi
végzetes. Robertnek tudnia kellett, hogy vízre engedheti-e őket vagy sem. A
folyónak ez a szakasza közepes nehézségű, odafigyelést igénylő, de kezdő
túrázókat is ráengednek. Talán ilyen
magas víznél mégsem. Robert tévesen ítélte volna meg a helyzetet és azért
ennyire ideges?
Az
ösvényen csusszanó lépések zaja hallatszott, Robert érkezett a lejtőn lefelé.
Susan és Esther nem bírták tovább, mindketten felugrottak és elébe szaladtak.
Susan ösztönösen megragadta Robert kezét, mintegy sürgetve, hogy mondja már, mi
történt.
-
Igen, sajnos ők voltak azok, Natasa és Andreas. Néhányan éppen akkor értek ide
és onnan fentről mindent láttak. Ők hívták a mentőket is. Nyugodjanak meg,
mindketten élnek, de megsérültek. Bevitték őket a kórházba.
Robert
hangja nyugodt volt, de mélybarna szeme és feszült arcvonásai másról
árulkodtak. Aki nem ismerte, úgy gondolhatta, micsoda energia és határozottság
árad ebből a férfiból, de Susan a visszafogott mozdulatokból, a rövid, tagolt
beszédből inkább sérülékenységet érzett. Valami, ami a múltban történt,
felkavarhatta Robertet és bármennyire is titkolta, nyugtalanná vált tőle. És
mellette természetesen aggódott a rá bízott két emberért.
-
Robert, mit láttak onnan fentről, pontosan mi történt? – Susan tudni akarta az
igazságot.
-
A borulás feljebb történt, Natasa evezett elől, Andreas kormányozott. Nézelődtek
és kiestek a ritmusból, elkapta őket egy alattomos, oldalról érkező hullám és
kiborultak. A csónak hatalmas sebességgel lezúgott előre. Szerencsére egyikük
sem kapott akkora ütést, hogy elájult volna a vízben, sziklától szikláig
próbáltak eljutni, de az utolsó szűk kanyonban már akkora volt az áramlás
ereje, hogy sodorni kezdte őket, látták, hogy hol elmerülnek, hol meg látszik a
sisakjuk és akkor már hívták is a mentőket. Végül Andreasnak sikerült partra
másznia és kivonszolta Natasát is, mert ő már alig bírt úszni. Azt mondják a
fiúk, hogy zúzódásaik vannak, a férfinak vérzett az orra, a nő a karját fogta. Vagy
ficam, vagy törés. Sikerült gyalog felvezetni őket, remélem ez jó jel. Ha
visszaértünk a szállásra, beviszem magát, Susan, hozzájuk a kórházba. Most
azonban induljunk, mert bármi történt is, nekünk tovább kell menni, még egy óra
a kikötésig.
A
társaság szedelőzködni kezdett. Amint elterjedt a hír, hogy Natasáék élnek, már
nem tekintgettek haragosan a folyóra, ismét kezdték szépnek látni titokzatosan
smaragdzöld vizét és elfeledkezni veszélyes mivoltáról. Mindenki
elhelyezkedett, néhányan helyet cseréltek, mert érezték a lábukban a
fáradtságot. Susan maradt a helyén, mert jobban a kezére esett az evezés ebből
az irányból. Esther is leült vele
szemben a peremen, de egyre többször nyújtotta be a kezét a vízbe és törölgette
meg az arcát és a nyakát.
-
Melegem van és egy kicsit gyengének érzem magam, álmosnak. - válaszolta,
észrevéve Susan kérdő tekintetét.
A
nap tényleg sütött, de nem volt hőség. A víz olyan borzongatóan jeges volt,
hogy ez sem indokolta Esther vonzalmát az állandó mosdás iránt. Nagyon szép
részeken haladtak keresztül. A folyón váltakoztak a zúgós, rohanóvizes
szakaszok a szélesebb medrű sávokkal, ahol nyugodtan lehetett nézelődni,
figyelhették a vízimadarakat, a felhők árnyékait, fodrait. Majd ismét megvadult
a víz, pörögtek a letört ágak, örvények rángatták őket magukkal a mélybe. A
sziklákon megtörtek a hullámok, visszafröcskölték a vizet a csónakban evezőkre,
szivárványszínű permet szállt a levegőben. A sisakok alól kilógó hajfürtök
nedvesen tapadtak a homlokokra, Susan kócos haja vizesen simult a nyakába.
Robert
hallgatagon ült, csak a szükséges vezényszavakat kiabálta és az evezővel
irányított, ha elfordultak. A társaság egyre jobban összeszokott, már tudták,
mikor melyik oldalon kell jobban húzni. Ismét sziklák látszottak a távolban,
kanyon közeledett. Az árnyékok
hosszabbak lettek, a napsütés lassan eltűnt és a falak összeborultak. A sodrás
erősebb lett, a csónak ingott, de Robert még nem parancsolta le őket a fenékre,
még lehetett evezni és kormányozni is kellett, nehogy keresztbe forduljanak.
-
Amikor átérünk a zúgókon, figyeljenek, egy vízládán kell majd lejutnunk, ugrás
lesz! Ha mondom, mindenki beveszi az evezőt, leül és kapaszkodik, zuhanni
fogunk két-három métert, de alul is nagy víz van, megfog bennünket! Készüljenek!...Most!
Mindenki
bekapta az evezőt, lekuporodtak és Susan gyomra fölfelé kezdett liftezni. Ebből
tudta, hogy a levegőben vannak, majd egy hirtelen ütést érzett. Megérkeztek és
már siklottak is tovább. Esther felállt és ki akart ülni a peremre, de a csónak
megbillent és a lány zuhanni kezdett a víz felé. Susan mintha lassítva látott volna
mindent: a felállást, a lány arcán a megkönnyebbült mosolyt, a combizmok
feszülését, ahogy Esther leülésre készülődik, majd a víz felé hanyatló testet.
Már kapott is utána, karjaival elérte a lány lábát a térde alatt, de a lendület
őt is kidobta a csónakból.
Egy
pillanat múlva már a jéghideg vizet érezte az arcán, csapkolódó hullámok dobálták
a testét és iszonyatos félelem fogta el. Esther nevét akarta kiabálni, de a
szája tele lett vízzel. Jó úszó volt normál körülmények között, de nem habzó,
háborgó víztömegben küzdve. Valami megrúgta a derekát és ő ösztönösen el akarta
magától taszítani, de még idejében a szemébe villant egy színes tárgy és Esther
sisakját látta nem messze magától, az ő kapálódzó lábai rúgták meg. Valami
azonban nem stimmelt, mert Esther nem úszott, nem is sodortatta magát, folyton
elmerült. Susan elkapta a lábát és próbálta közelebb húzni magához, miközben
mindkettejüket rongybabaként dobálták, pörgették a rohanó hullámok. Eszébe
jutott, mire tanította apukája régebben: amikor egy nőt mentett ki a folyóból,
a hátára fekve úszott és úgy vontatta ki a fuldoklót. De az egy síkvidéki folyó
volt, ez pedig haragos hegyi istenek vízfolyása.
-
Esther, mi van? - kiabálta a lány felé. Az éppen felbukkant a habokból, meghallotta
és csak annyit sikerült kiáltania mielőtt elmerült, hogy begörcsölt a lába.
Susan
ezt az érzést már ismerte tapasztalatból. Itt nem lehet játszani, hatalmasat
lökött magán, elérte Esthert, megragadta a vállánál fogva és most már
kettejüket sodorták együtt a hullámok, szerencsére egyre nyugodtabb, lassuló
tempóban. Már nem merültek el, levegőt is tudtak venni, de Esther nem bírt
úszni. Susan karja egyre fáradt, mert nem szokott ilyen terheléshez, gyakorlatlan
volt. Még csak nem is olvasott soha arról, hogyan kell kihúzni valakit a vízből.
Tette, amit jónak látott és remélte, hogy nem sokára felakadnak valami köves
részen.
A
vízláda alatti részen a folyót egy óriási fehér szikla szelte ketté. A víz
lecsiszolta a peremeket, de a növényzet néhol mégis gyökeret vert rajta és
megindult a vegetáció fejlődése. Susan elkapta az egyik lelógó ágat és a másik
kezével megpróbálta Esthert kiemelni a szikla lapos peremére. Nehezen ment, mert
a lány nagyon fáradt volt és erőtlen. De végre biztonságban tudta őt és sikerült
kikapaszkodnia mellé. Masszírozni kezdte a vádliját, a fájdalom csillapult és
Esther lassan megnyugodott, már nem kapkodott levegő után.
-
Leesett a vércukorszintem, nem reggeliztem semmit otthon és már káprázott a
szemem a fáradtságtól. Susan, ha maga nincs mellettem…- kezdte mondani.
-
Még nem jutottunk ki a partra és azt hiszem, amit Roberttől kapunk, azt nem
tesszük zsebre. Először Natasáék, most meg mi. Emlékezetes túra marad ez a mai
a számára. Remélem, értünk jön valaki, mert én is olyan fáradt vagyok, hogy
erről a szikláról csak helikopterrel visznek ki. - próbálta meg Susan elterelni
Esther figyelmét egy kis bolondozással a helyzet komolyságáról. A folyó közepén
ültek egy sziklán, amin több hely már nem volt. Ha most jönne egy nagyobb
hullám, simán lesodorhatná őket.
-
Hahó, Susan, figyeljen ide!
A
túlsó partról hangok hallatszottak. Susan felemelte a fejét és ott látta a
szerencsésen kikötött csónak teljes legénységét. Megtalálták őket. Robert és a
kollégája valami lapos dobozfélét készített elő, azt tekergette, próbálgatta.
-
Kapja el a dobókötél végét, de nehogy a csuklójára tekerje, mert roncsolhat,
amikor húzzuk!
-
Még egyszer vízbe, no ne! – gondolta Susan, de Esther kedvéért inkább nem
kommentálta a dolgot. – Majd segítek, ha megint úszni kell, rendben? – mondta
inkább.
A
kötél nagy csattanással érkezett a sziklára, dobás közben tekeredett ki a
zsákból. Susan gyorsan elkapta a végét.
-
Hova a fenébe kössem? Nem vagyok én matróz, kötni sem tudok, horgolni sem! Milyen
csomót kössek és hova? – mérgelődött Susan, végül áthurkolta a kötelet Esther
karjai alatt, többszörösen csomóra kötötte, majd óvatosan a vízbe ereszkedtek. A
fiúk elkezdték a part felé vontatni az összekapaszkodott párost. A hullámok
néha az arcukba csaptak, de ez már a megpróbáltatások végét jelentette, egy
hatalmas rántás és már a parton is voltak.
Segítő
kezek ragadták meg őket, állították talpra, de Susan egyre csak Esther felé
terelte őket. A lányt féltette nagyon. Megjött az orvosi segítség is és Esthert
azonnal kórházba vitték. A lány nem is ellenkezett, annyira kimerült volt.
Susan azonban nem hagyta magát, nem volt őneki semmi baja néhány horzsolást és
zúzódást leszámítva. Egy picit fájt a térde, ahogy a hullámok neki csapták a
szikláknak, de nem tartotta magát ápolásra szoruló betegnek. Nagy küzdelmébe
került meggyőzni az orvost, hogy nem megy vele a kórházba. Éjjelre megfigyelésre
bent akarták tartani. Végül Robert avatkozott közbe, megígérte, hogy egész
éjjel megfigyelés alatt tartják majd Susant, nehogy utólag is bármi baj
történjen. Susan elképedve hallgatta a megállapodás eredményét, de Robert egy
pillanat alatt lezárta a vitát: vagy bemegy a kórházba, vagy éjjel ők fogják
megfigyelni.
Susan
gyorsan döntött:
-
Nem akarok kórházba menni, majd kérek a portástól kétóránként ébresztőt.
Robertnek
elege lett a vitából, már nem tudta, miért is kedveli ezt a makrancos,
vöröshajú, kócos boszorkányt, akinek a hajából csöpög a sáros víz, de szikrázó
szemmel vitatkozik. De türelmet erőltetett magára, megfogta a karját, a szemébe
nézett és azt mondta:
-
A társainak is pihenőre van szükségük. Ma éjjel máshol lesz a szállása és én
fogom felügyelni, hogy betartsa az orvos minden utasítását.
Susan
immár másodszor érezte azt, hogy a Föld kifordul a tengelyéből…
(Folytatás
következik…)