Rohanó hullámok nyomában 4. rész

 

 

http://weheartit.com/entry/133954014

 

 

- Itt nem maradhatunk, ez csak egy pihenőhely, az utat be kell fejeznünk. A csónakot majd bevontatja a másik csoport, én pedig utána nézek, nem történt-e sérülés. Maguk pihenjenek addig a parton, vízre szállni tilos! –azzal Robert elindult felfelé a kanyargós, alig látszó köves ösvényen, amely a sziklafal tetején lévő kilátóhoz vezetett fel. Ott most is néhány fényképezőgépes turista álldogált és nézte a folyó rohanó hullámait és ámuldozott a bátrakon, akik be mertek szállni egy-egy gumicsónakba pár darab evezővel és azt hitték, uralhatják a vadul harsogó vizeket.

Susan megpróbálta szemével nyomon követni Robertet, de csak homályos foltokat látott szemüveg nélkül. A szürke neoprén ruha beleveszett az árnyékos hegyoldalba, a fák sűrűje eltakarta és csak akkor pillantotta meg ismét a férfit, amikor már fent beszélgetett néhány bámészkodóval, akik lefelé mutogattak és fejcsóválva magyaráztak valamit. Susan torka összeszorult, hirtelen fájni kezdett a gyomra és fázott, noha a védőruha a test melegét megtartotta. Inkább a félelem jéghideg érzése volt ez. Maga mellett kellett volna tartania Natasát, hagyni, hogy Roberttel cseverésszen. Akkor most nem érezne ilyen lelkiismeret furdalást. Nem tartotta vissza a barátnőjét a baljós megérzés ellenére, mert titokban önzően csak az járt az eszében, hogy jól érezze magát a férfi mellett.

Esther megsimogatta a kezét:

- Ne aggódjon, a sisak védi a tarkót és a halántékot az ütéstől, az a legveszélyesebb. Figyeltem, hogy mindketten szabályosan felöltöztek, a mellényt is szorosra kapcsolták. Láttam rajtuk, hogy nem először vannak vízen. Zúzódással megússzák, biztos vagyok benne.

Susan felsóhajtott:

- Akkor hát jól gondoltam, hogy a kenu Natasáéké.

Próbált belekapaszkodni Esther biztató szavaiba, a hitbe, hogy nem történhetett semmi végzetes. Robertnek tudnia kellett, hogy vízre engedheti-e őket vagy sem. A folyónak ez a szakasza közepes nehézségű, odafigyelést igénylő, de kezdő túrázókat is ráengednek.  Talán ilyen magas víznél mégsem. Robert tévesen ítélte volna meg a helyzetet és azért ennyire ideges?

Az ösvényen csusszanó lépések zaja hallatszott, Robert érkezett a lejtőn lefelé. Susan és Esther nem bírták tovább, mindketten felugrottak és elébe szaladtak. Susan ösztönösen megragadta Robert kezét, mintegy sürgetve, hogy mondja már, mi történt.

- Igen, sajnos ők voltak azok, Natasa és Andreas. Néhányan éppen akkor értek ide és onnan fentről mindent láttak. Ők hívták a mentőket is. Nyugodjanak meg, mindketten élnek, de megsérültek. Bevitték őket a kórházba.

Robert hangja nyugodt volt, de mélybarna szeme és feszült arcvonásai másról árulkodtak. Aki nem ismerte, úgy gondolhatta, micsoda energia és határozottság árad ebből a férfiból, de Susan a visszafogott mozdulatokból, a rövid, tagolt beszédből inkább sérülékenységet érzett. Valami, ami a múltban történt, felkavarhatta Robertet és bármennyire is titkolta, nyugtalanná vált tőle. És mellette természetesen aggódott a rá bízott két emberért.

- Robert, mit láttak onnan fentről, pontosan mi történt? – Susan tudni akarta az igazságot.

- A borulás feljebb történt, Natasa evezett elől, Andreas kormányozott. Nézelődtek és kiestek a ritmusból, elkapta őket egy alattomos, oldalról érkező hullám és kiborultak. A csónak hatalmas sebességgel lezúgott előre. Szerencsére egyikük sem kapott akkora ütést, hogy elájult volna a vízben, sziklától szikláig próbáltak eljutni, de az utolsó szűk kanyonban már akkora volt az áramlás ereje, hogy sodorni kezdte őket, látták, hogy hol elmerülnek, hol meg látszik a sisakjuk és akkor már hívták is a mentőket. Végül Andreasnak sikerült partra másznia és kivonszolta Natasát is, mert ő már alig bírt úszni. Azt mondják a fiúk, hogy zúzódásaik vannak, a férfinak vérzett az orra, a nő a karját fogta. Vagy ficam, vagy törés. Sikerült gyalog felvezetni őket, remélem ez jó jel. Ha visszaértünk a szállásra, beviszem magát, Susan, hozzájuk a kórházba. Most azonban induljunk, mert bármi történt is, nekünk tovább kell menni, még egy óra a kikötésig.

A társaság szedelőzködni kezdett. Amint elterjedt a hír, hogy Natasáék élnek, már nem tekintgettek haragosan a folyóra, ismét kezdték szépnek látni titokzatosan smaragdzöld vizét és elfeledkezni veszélyes mivoltáról. Mindenki elhelyezkedett, néhányan helyet cseréltek, mert érezték a lábukban a fáradtságot. Susan maradt a helyén, mert jobban a kezére esett az evezés ebből az irányból.  Esther is leült vele szemben a peremen, de egyre többször nyújtotta be a kezét a vízbe és törölgette meg az arcát és a nyakát.

- Melegem van és egy kicsit gyengének érzem magam, álmosnak. - válaszolta, észrevéve Susan kérdő tekintetét.

A nap tényleg sütött, de nem volt hőség. A víz olyan borzongatóan jeges volt, hogy ez sem indokolta Esther vonzalmát az állandó mosdás iránt. Nagyon szép részeken haladtak keresztül. A folyón váltakoztak a zúgós, rohanóvizes szakaszok a szélesebb medrű sávokkal, ahol nyugodtan lehetett nézelődni, figyelhették a vízimadarakat, a felhők árnyékait, fodrait. Majd ismét megvadult a víz, pörögtek a letört ágak, örvények rángatták őket magukkal a mélybe. A sziklákon megtörtek a hullámok, visszafröcskölték a vizet a csónakban evezőkre, szivárványszínű permet szállt a levegőben. A sisakok alól kilógó hajfürtök nedvesen tapadtak a homlokokra, Susan kócos haja vizesen simult a nyakába.

Robert hallgatagon ült, csak a szükséges vezényszavakat kiabálta és az evezővel irányított, ha elfordultak. A társaság egyre jobban összeszokott, már tudták, mikor melyik oldalon kell jobban húzni. Ismét sziklák látszottak a távolban, kanyon közeledett.  Az árnyékok hosszabbak lettek, a napsütés lassan eltűnt és a falak összeborultak. A sodrás erősebb lett, a csónak ingott, de Robert még nem parancsolta le őket a fenékre, még lehetett evezni és kormányozni is kellett, nehogy keresztbe forduljanak.

- Amikor átérünk a zúgókon, figyeljenek, egy vízládán kell majd lejutnunk, ugrás lesz! Ha mondom, mindenki beveszi az evezőt, leül és kapaszkodik, zuhanni fogunk két-három métert, de alul is nagy víz van, megfog bennünket! Készüljenek!...Most!

Mindenki bekapta az evezőt, lekuporodtak és Susan gyomra fölfelé kezdett liftezni. Ebből tudta, hogy a levegőben vannak, majd egy hirtelen ütést érzett. Megérkeztek és már siklottak is tovább. Esther felállt és ki akart ülni a peremre, de a csónak megbillent és a lány zuhanni kezdett a víz felé. Susan mintha lassítva látott volna mindent: a felállást, a lány arcán a megkönnyebbült mosolyt, a combizmok feszülését, ahogy Esther leülésre készülődik, majd a víz felé hanyatló testet. Már kapott is utána, karjaival elérte a lány lábát a térde alatt, de a lendület őt is kidobta a csónakból.

Egy pillanat múlva már a jéghideg vizet érezte az arcán, csapkolódó hullámok dobálták a testét és iszonyatos félelem fogta el. Esther nevét akarta kiabálni, de a szája tele lett vízzel. Jó úszó volt normál körülmények között, de nem habzó, háborgó víztömegben küzdve. Valami megrúgta a derekát és ő ösztönösen el akarta magától taszítani, de még idejében a szemébe villant egy színes tárgy és Esther sisakját látta nem messze magától, az ő kapálódzó lábai rúgták meg. Valami azonban nem stimmelt, mert Esther nem úszott, nem is sodortatta magát, folyton elmerült. Susan elkapta a lábát és próbálta közelebb húzni magához, miközben mindkettejüket rongybabaként dobálták, pörgették a rohanó hullámok. Eszébe jutott, mire tanította apukája régebben: amikor egy nőt mentett ki a folyóból, a hátára fekve úszott és úgy vontatta ki a fuldoklót. De az egy síkvidéki folyó volt, ez pedig haragos hegyi istenek vízfolyása.

- Esther, mi van? - kiabálta a lány felé. Az éppen felbukkant a habokból, meghallotta és csak annyit sikerült kiáltania mielőtt elmerült, hogy begörcsölt a lába.

Susan ezt az érzést már ismerte tapasztalatból. Itt nem lehet játszani, hatalmasat lökött magán, elérte Esthert, megragadta a vállánál fogva és most már kettejüket sodorták együtt a hullámok, szerencsére egyre nyugodtabb, lassuló tempóban. Már nem merültek el, levegőt is tudtak venni, de Esther nem bírt úszni. Susan karja egyre fáradt, mert nem szokott ilyen terheléshez, gyakorlatlan volt. Még csak nem is olvasott soha arról, hogyan kell kihúzni valakit a vízből. Tette, amit jónak látott és remélte, hogy nem sokára felakadnak valami köves részen.

A vízláda alatti részen a folyót egy óriási fehér szikla szelte ketté. A víz lecsiszolta a peremeket, de a növényzet néhol mégis gyökeret vert rajta és megindult a vegetáció fejlődése. Susan elkapta az egyik lelógó ágat és a másik kezével megpróbálta Esthert kiemelni a szikla lapos peremére. Nehezen ment, mert a lány nagyon fáradt volt és erőtlen. De végre biztonságban tudta őt és sikerült kikapaszkodnia mellé. Masszírozni kezdte a vádliját, a fájdalom csillapult és Esther lassan megnyugodott, már nem kapkodott levegő után.

- Leesett a vércukorszintem, nem reggeliztem semmit otthon és már káprázott a szemem a fáradtságtól. Susan, ha maga nincs mellettem…- kezdte mondani.

- Még nem jutottunk ki a partra és azt hiszem, amit Roberttől kapunk, azt nem tesszük zsebre. Először Natasáék, most meg mi. Emlékezetes túra marad ez a mai a számára. Remélem, értünk jön valaki, mert én is olyan fáradt vagyok, hogy erről a szikláról csak helikopterrel visznek ki. - próbálta meg Susan elterelni Esther figyelmét egy kis bolondozással a helyzet komolyságáról. A folyó közepén ültek egy sziklán, amin több hely már nem volt. Ha most jönne egy nagyobb hullám, simán lesodorhatná őket.

- Hahó, Susan, figyeljen ide!

A túlsó partról hangok hallatszottak. Susan felemelte a fejét és ott látta a szerencsésen kikötött csónak teljes legénységét. Megtalálták őket. Robert és a kollégája valami lapos dobozfélét készített elő, azt tekergette, próbálgatta.

- Kapja el a dobókötél végét, de nehogy a csuklójára tekerje, mert roncsolhat, amikor húzzuk!

- Még egyszer vízbe, no ne! – gondolta Susan, de Esther kedvéért inkább nem kommentálta a dolgot. – Majd segítek, ha megint úszni kell, rendben? – mondta inkább.

A kötél nagy csattanással érkezett a sziklára, dobás közben tekeredett ki a zsákból. Susan gyorsan elkapta a végét.

- Hova a fenébe kössem? Nem vagyok én matróz, kötni sem tudok, horgolni sem! Milyen csomót kössek és hova? – mérgelődött Susan, végül áthurkolta a kötelet Esther karjai alatt, többszörösen csomóra kötötte, majd óvatosan a vízbe ereszkedtek. A fiúk elkezdték a part felé vontatni az összekapaszkodott párost. A hullámok néha az arcukba csaptak, de ez már a megpróbáltatások végét jelentette, egy hatalmas rántás és már a parton is voltak.

Segítő kezek ragadták meg őket, állították talpra, de Susan egyre csak Esther felé terelte őket. A lányt féltette nagyon. Megjött az orvosi segítség is és Esthert azonnal kórházba vitték. A lány nem is ellenkezett, annyira kimerült volt. Susan azonban nem hagyta magát, nem volt őneki semmi baja néhány horzsolást és zúzódást leszámítva. Egy picit fájt a térde, ahogy a hullámok neki csapták a szikláknak, de nem tartotta magát ápolásra szoruló betegnek. Nagy küzdelmébe került meggyőzni az orvost, hogy nem megy vele a kórházba. Éjjelre megfigyelésre bent akarták tartani. Végül Robert avatkozott közbe, megígérte, hogy egész éjjel megfigyelés alatt tartják majd Susant, nehogy utólag is bármi baj történjen. Susan elképedve hallgatta a megállapodás eredményét, de Robert egy pillanat alatt lezárta a vitát: vagy bemegy a kórházba, vagy éjjel ők fogják megfigyelni.

Susan gyorsan döntött:

- Nem akarok kórházba menni, majd kérek a portástól kétóránként ébresztőt.

Robertnek elege lett a vitából, már nem tudta, miért is kedveli ezt a makrancos, vöröshajú, kócos boszorkányt, akinek a hajából csöpög a sáros víz, de szikrázó szemmel vitatkozik. De türelmet erőltetett magára, megfogta a karját, a szemébe nézett és azt mondta: 

- A társainak is pihenőre van szükségük. Ma éjjel máshol lesz a szállása és én fogom felügyelni, hogy betartsa az orvos minden utasítását.

Susan immár másodszor érezte azt, hogy a Föld kifordul a tengelyéből…

(Folytatás következik…)