 | |
| http://weheartit.com/entry/52896727/ |
-
Melyiket választod Natasa? Mondj egy színt. – Andreas a gumikenuk mellett
várakozott, kezében a két evezővel, fején már beszíjazva, megigazítva a bukósisak.
-
A lilát, az megy a sisakomhoz! - és Natasa már vette is át az evezőt
magabiztosan, tele öntudattal. Egy játékos napsugár megcsillant kikandikáló
hajfürtjein, megsimogatta az arcát, majd kihunyt a fény, felhő takarta el a
napot.
Susanon
rossz érzés suhant keresztül, egy megérzés, valahogy túl vidám és hetyke volt
ez a tüneményes nő, mintha egyáltalán nem akarna odafigyelni arra, hogy ez egy
rohanó folyó, az ő teste pedig egy törékeny, karcsú női test. Aztán Susan
megrázta a fejét és elhessegette a negatív gondolatokat:
–
Biztos az izgalom és a félelem teszi, hiszen egyedül maradtam az ismeretlen
társaságban. Oda se neki, majd élvezem a tájat, meg evezni tanulok. És igen,
megengedem magamnak, hogy a pillanatnak éljek, ezt a pár órát egy kedves férfi
mellett töltöm. Majd beszélgetek vele.
Olyanok vagyunk, mint két idegen, aki egy szigeten összetalálkozik, váltanak
pár szót, együtt elköltik az ebédjüket, majd elköszönnek és az egyik megy
jobbra, a másik meg balra. Egy hét múlva Robert már nem is fog emlékezni a
szemüveges nőre, aki öreg újságokat vett tőle egy mosolygós vasárnap délelőtt…
Tízen
vállalkoztak a páros akcióra. Robert mindenkinek a felszerelését, öltözékét
átnézte, a sisakokat megigazította, a mentőmellényeket szigorúan felvetette a
bátrakkal is, nincs játék a sziklákkal. Az önkéntes kamikázék, ahogy Susan nevezte
őket magában, felemelték a kenukat és leballagtak velük a víz széléhez, majd
szépen sorban beszálltak. Fogták az evezőket és a lassú parti zónából
bevetették magukat a sodrásba. Azonnal kiderült mindenkiről, hogy kamuzott-e,
mert aki nem kapta el a ritmust, annak a kenuját azonnal el akarta fordítani az
áramlat. Szerencsére mindenki tudta, mire vállalkozott és a csoport hamarosan
eltűnt Susan szeme elől. Imitt-amott még látni lehetett a hullámokból
fel-felbukkanó színes sisakokat, néhol egy-egy sárga szín villant, ahogy a
sodrás irányának megfelelően az evezőt a másik oldalra tették és ott húztak.
Robert
megnyugodva fordult vissza a várakozó csoport felé:
– Beszállás!
– Beszállás!
A
maradék társaságból három hatos csoportot alakítottak, a másik kettőnek a
vezetői Robert kollégái voltak. Susant Robert a saját gumicsónakjába parancsolta,
ő maga a csónak végébe ült kormányozni. Susan kicsit furcsának találta a
helyzetet, bénázott is alaposan a beszállásnál, a csónak ingott alatta. Először
azt hitte, le kell kuporodni a csónak fenekére, de aztán követte a többiek
példáját, szépen kiült a peremre, kezét belecsavarta a fogódzkodóknál lévő
kötélbe és kezébe vette az evezőt. De hogy a fenébe kell evezni ezzel? De kár,
hogy soha az életben nem volt szüksége ilyesmire. A másik csónak utasai
segítettek ellökni a gumicsónakot és ők már rohantak is a kenuk
nyomában.
-
Susan, két kézbe fogja az evezőt, nézze, így kell helyesen evezni! Mire figyelt
a buszon? Mondtam, hogy majd a meredek részeknél kell bevonni a lapátot és
kapaszkodni a kötélbe! - Robert nem tudta, hogy haragudjon vagy mosolyogjon.
Kezdte megkedvelni a nőt, de azt nem tűrhette, hogy a figyelmetlenségével mások
épségét veszélyeztesse.
-
Jól van, ügyesen csinálja! Nyugodtan üljön, nem fog kiesni.
Susan
az első pillanatban megharagudott és valami gorombát akart visszafelelni, de
szerencsére elszámolt tízig és eszébe jutott, hogy ő itt kisinas, a tudása
nulla, tehát inkább lapul. Elhelyezkedett a gumicsónak párkányán, keményen
megmarkolta az evezőt, belemártotta a hullámokba és azonnal kapott is egy adag
hideg vizet az arcába, de a legnagyobb meglepetésére, kezdte élvezni a dolgot.
A
folyó vize smaragdzöld volt, hihetetlen színű, jéghideg szépség. Azt, hogy
heves természetű, már a bölcsőben megkapta a jó tündérek ajándékaként. Az
indulási szakasz olyan tíz méter széles lehetett, itt még tényleg csak folyócska
volt. A sziklák, amikről Susan hallott, nem látszottak, a víz ellepte őket,
csak a megtörő hullámok mutatták, hol vannak a helyek, ahol a felszín alatt
valami megbújik. Örvények sem látszottak, egy zöld széles szalag kanyargott a
hegyek között.
Susannel
szemben egy egyetemista lány ült, a felvételihez kellett neki nyelvvizsga, így
került ő is a csoportba. Esther indulás előtt kikérdezte a csónakházban lévőket
az adatokról és most Robertnek mesélte éppen, amit hallott, hogy a vízállás
magasabb a vártnál, ez veszélyes, mert a víz alatti örvények nem látszanak a
felszínen és a víz 12 fokos.
-
Brr, abba nem kéne beleesni! – Susan élvezte a néha kivillanó nap sugarait, a
hideg vízpermetet az arcán és elfogta a szabadság határtalan érzése. Az
evezéstől kimelegedett, kényelmetlen volt ugyan az egy irányba fordult üléspóz,
de hát menet közben nem lehetett cserélni. Néha kinyújtotta a lábát, aztán a súlyát
a másikra helyezte, de itt, a rohanó hullámokon nem lehetett kényeskedni.
-
Nemsokára beérünk a szűkületbe, mindenki figyeljen az evezőjére, nehogy a víz
sodrása kikapja a kezéből! És ha borulunk, az evezőt senki se engedje el, mert
a csónakot ki lehet vontatni, de az evező könnyű, pillanatok alatt elviszi a
víz és akkor nincs hogyan tovább evezni! – Robert igyekezett megnyugtató hangon beszélni, de
Susan észrevette, hogy benne is kezd az adrenalin szint emelkedni, kezdődik az
igazi kaland.
Az
arcokon koncentrált figyelem látszódott. Eddig nézelődhettek, figyelhették a
folyót követő sziklák szeszélyes alakzatait. A távolban a napsugarak megvilágították
a hóborította a csúcsokat. Lassan eltűntek az utolsó felhőfoszlányok is és
kisütött végre a nap, a víz smaragdzöldje világosabb színárnyalatra váltott. A
partot fenyőerdő kísérte, az ágak belógtak a víz fölé. Némelyiken fehéres,
habos, iszapos nyom látszódott, addig ért fel a nemrégen levonult árvíz. Susan
meglepve vette észre, hogy a táj részleteit szemüveg nélkül is felismeri, a
kontúrvonalak nem voltak élesek és a mélységet érzékelte döbbenetesen másnak,
de a fejfájása nem jelentkezett. Érdekes látvány volt, ahogy egymásba olvadt a
szürke szikla a kristályosan permetező vízzel és a méregzöld fenyőerdővel.
A
sziklák még közelebb nyomultak, a csónak mindkét irányba forgott és Susan
gyomra egy pillanatra felkavarodott. Szerencsére a tabletta még éreztette a hatását,
így nyelt egyet és igyekezett nem a sodrást bámulni, hanem keményen az evezésre
koncentrálni. Húztak erősen mindkét oldalon. Robert már hangosan diktálta az
ütemet és irányította a társaságot, hogy mikor melyik oldal evezzen erősebben.
A csónak oldala érintette az egyik sziklafalat, Susan orrát megcsapta a víz és
a kőre ragadt moszat illata. Robert taszított egy nagyot az evezővel és ismét a
sodorvonalban voltak, a csónak orra kissé felemelkedett, mert egy kisebb víz
alatti szikla akadt az útjukba. Közös erővel addig irányították a csónakot,
hogy kikerülték a veszélyes részeket, ha egyáltalán lehetett ilyesmiről beszélni
abban a helyzetben. Ez már kaland volt a javából, ismerte fel Susan.
A
kanyon beszűkült két méterre, a fejük fölött mintha összeölelkeztek volna a
sziklák, a napot nem lehetett látni, félhomályos volt minden. A víz harsogott
körülöttük, egymás hangját alig lehetett érteni, pedig kiabálva beszélt, akinek
valami mondanivalója volt. Mindenki érezte a helyzet komolyságát és csak a
legfontosabb szavakra korlátozták a beszédet:
-…vigyázz, szikla, le a fejet, fogd meg, húzd,
másik oldal, most ti jöttök… - és következett egy gyors, vad rohanás, mint
amikor kiengedi az ember a féket a bringán és száguld lefelé a lejtőn. A víz vitte
a gumicsónakot és Robert utasítására itt már mindenki belecsavarta a kezét a
fogónál levő kötélbe, a másikkal az evezőt szorongatta. Ő maga pedig irányította,
taszította, lökte hol egyik, hol másik oldalon a csónakot, mert nemcsak hagyni
kellett, hogy sodorja a víz amerre akarja, hanem irányítani a sziklák és zúgók
között. Körülöttük hófehéren tajtékzottak a hullámok, a víz minden irányban
habzott, fortyogott, a csónak pedig rohant előre. Néha oldalra fordult, aztán
egyensúlyát visszanyerve siklott tovább. Már nem a peremen ültek, a csónak
fenekén kuporogtak mindannyian Robert kivételével.
Susan
az ugrásoktól, lökésektől nagyon kellemetlenül érezte magát és nagyon félt. Most
értette csak meg igazán, miért is volt szükség a biztonsági intézkedésekre:
mentőmellény, bukósisak… Ha itt kiesik, csak remélheti, hogy nincs szikla,
aminek nekivágja a víz. Ekkora sebességnél úszni nem lehet, sodortatni kell magát,
de a víz alatt örvények vannak, visszafelé forgó részek, aki tapasztalatlan,
könnyen maradandó emléket szerezhet magának, ha egyáltalán megússza.
-
Susan, ne féljen, mindjárt vége, még egy kis rázós szakasz és kiállunk a
limányban! - Robert odahajolt hozzá, megérezve Susan nyugtalanságát
megsimogatta a vállát. - Gyönyörködjön, ilyet úgysem láthat mindennap.
-
Inkább majd a szárazföldön állva gondolkodom a gyönyörködésen, most inkább a
túlélésen jár az eszem! - vágott vissza Susan, de megjegyzésének élét
tompította bocsánatkérő mosolya. Oldalra hajtotta a fejét és arca egy
pillanatig megpihent Robert simogató kézfején. Olyan jó érzés volt, mintha
megállt volna egy pillanatra az idő, ketten voltak a csónakban és csak ez a pillanat létezett…
-Robert,
egy evező az ágakon, kié lehet? – Esther hangja tértette Susant magához.
Túljutottak
a zúgós, zuhatagos részen és kiértek egy nyugodtabb limányos részre a part
mellett. Itt ki lehetett kötni pihenni. Ez ugyan nem volt a tervben, mert már
nem sok volt hátra, de Robert egy csónakot is fölfedezett, amely féloldalra borulva
fönn akadt egy sziklán. Azonnal döntött, a csoportot biztonságba helyezi a
parton, ő pedig megnézi, kin kell segíteni.
A
távolból mentőautó szirénázása hallatszódott, már távozóban. Susan olyan
gyengének érezte magát, hogy nem tudott felállni a csónakban. Eszébe jutott
megérzése az indulás pillanatában és tudta, hogy itt valami nagy baj történt.
Natasáék
pont ilyen színű kenuval indultak el pár órával ezelőtt…
Folytatás
következik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése