Rohanó hullámok nyomában 2. rész

http://weheartit.com/entry/104410618

Az utasok beszélgettek, a busz rázkódott az autópálya egyenetlensége miatt. Majd Marché-s megállás következett, fésülködés, az üzletben a szokott biléta visszaváltása egy aprócska csokira és folytatódott a monoton, egyhangú, hosszúnak ígérkező utazás. Az autóút mindkét oldalán szélerőművek erdeje álldogált. A hatalmas lapátkerekeket forgatta a felerősödő szél. Mellettük acéloszlopok őrködtek, rajtuk vezetékek rengetege futott, a melegben a huzalok ívesen hajoltak a föld felé. Majd nemsokára dombok következtek, legelő...

- Hé, figyelj már, kérdezett tőled valamit! - Natasa hegyes könyöke alaposan oldalba bökte Susant. – Ne bámuld már azokat a teheneket, mintha először látnál ilyet, minden képeslapra ezt az idillikus tájképet pakolják, hegyek és legelő bocik, kolomp és havasi gyopár…

Natasa tovább folytatta az elmélkedést a turistáknak készült fotókról, de Susan már magához tért, nem is figyelt rá. Robertet nézte, aki választ várt. Csak éppen a kérdést nem hallotta.

- …Nos, azt kérdeztem, a szemüvegeseknek nem lesz-e probléma, ha le kell majd azt tenniük.

Susan a mondat elejét nem hallotta, de teljesen mindegy is volt, a buszon ültek, robogtak az ismeretlen kaland felé. Most már nincs visszaút. Tulajdonképpen foltokat látni fog és közelre meg nem kell szemüveg, hiszen olvasni is tud. Nem lép vissza. Majd az övtáskába csempészi a szemüvegét.

- Nem lesz gond, csak autót vezetnem nem lehet szemüveg nélkül… - felelte, kikerülve minden olyan szót, ami esetleg Robertet újabb kérdésre ösztönözte volna.

- Rendben. Még egy óra és megérkezünk. Ez a folyóvölgy nem kezdőknek való pálya. Kérem, hogy válasszanak párt és aki már tapasztalt evezős, az mehet a kétszemélyes kenuval. A többiek hatos csoportokban vezetővel szállnak vízre.

- Nagyszerű, akkor öten biztosan tudnak evezni, nekem elég lesz úgy tenni, mintha eveznék. Aztán figyelem a többieket és majd belejövök. Nem is lesz olyan rossz ez a mai nap. – Susan tökéletesnek találta a megoldást.

Az autópálya most völgyben haladt, kétoldalt magas hegyek sötétlettek, igazán magasak, az Alpok. Komor hegyormok, havas hegycsúcsok jöttek egyre közelebb, látszottak a szakadékok, a szurdokok hasadékai, az omlások és morénák. Majd másfelé a zöld hegyoldalakban lévő apró házak, a legelő tehenekkel teli alpesi rétek.

- Igen Natasa, akkor is szépek, ha bántják a kényes francia ízlésedet. Csónakázni fogunk, meg evezni, csúcs lesz ez a mai nap!- és Susan megnyugodva dőlt hátra.

De csak egy pillanatig tartott a nyugalma. Robert valami ruhákról beszélt, meg orvosi ellátásról. Mi van már megint?!

- Rafting lesz Susan. Szuper! - Andreas úgy lelkesedett, mint egy gyerek. – Natasa, jössz velem a párosba? Mondtad, hogy otthon is szoktál evezni, na?

Natasát váratlanul érte a felkérés, mert alapból Susannal akart tartani, hiszen ott az a szimpatikus pasi is, a közelében kéne maradni…, de Andreas is aranyos volt a vörös hajával, szeplőivel, világító kék szemével. Döntött, jöjjön a biztos.

– Persze, megyek. Susan, téged rábízunk Robertre, ugye nem gond?

Susan nem akart elefánt lenni, látta ő, mi készül. Többen is lesznek körülötte, tud ő beszélgetni mindenkivel. Kicsit fura lesz, hiszen mindenki más nyelvet beszél, de itt a közöset kell használni, majd csak megértik egymást valahogy. Mire vége a kalandnak, összekovácsolódik a csapat. De mi van azzal a ruhával? Neovalamicsoda. Ki sem tudta mondani a nevét ezen az idegen nyelven. De már értette.

Vadvízi evezésre viszi őket Robert egy gyors folyású hegyi folyócskára, aminek a vízállása jelenleg pont megfelelő. Mihez is? Te jó ég? Sziklák? Kiállhatnak a vízből? És mi a frászkarika az a limány? Ismét elfogta a gyengeség, biztos nem kellene visszalépni ettől az őrültségtől? Robert befejezte közben a magyarázatot, közelebb jött és mintha megérezte volna a nőből áradó nyugtalanságot, megszólította és lassan, tagoltan beszélni kezdett hozzá. Susant ez most idegesítette, úgy érezte, mindenki dedósnak nézi. A férfi tulajdonképpen csak annyit tett hozzá az ismertetőjéhez, hogy Susan majd az ő csoportjához csatlakozzon, a mentőmellényt úgy válassza ki, hogy kényelmesen tudjon benne evezni, a szemüvegét tegye a táskájába, mindet bezárnak az öltözőbe, ahol fel kell majd venniük a vízálló evezős ruhát. 

Kissé zavarban lehetett, mert többször is belekezdett egy utolsó mondatba, miközben Susan alakját vizsgálgatta, mosolyogva.

– A nagyobb méretű ruhákból nincs túl nagy választék, de az L-be is bele fog férni. Igaz, nehéz lesz fölhúzni meg levenni, de tágul, nem túl kényelmetlen.

Susan olyan piros lett, mint az a bizonyos alma, amibe Hófehérke beleharapott és zavarában összegyűrte a kezében tartott papír fecnit, amire írogatott, majd elejtette. Produkálta egy éretlen tinilány minden szimptómáját ötvenes létére.

Az idő borúsba hajlott. A hegyoldalakat párás köd borította be, már nem látszottak olyan élesen. A nap ugyan próbálkozott, szűrt fényétől sejtelmessé vált a környék.

Natasa közben tovább faggatta Robertet. Aranyos, kedves, állandóan csacsogó nő volt. Susan nem ismert előtte egyetlen francia származású embert sem, így nem tudta eldönteni, mennyire jellemző ez a beszélgetési kényszer általában a franciákra, de most úgy érezte, Natasa az idegeire megy. Kezdte kisajátítani Robertet. Most éppen arról faggatta, hogyan is működik ez a turistavezetős dolog. Robert azonban a válaszait nem Natasához intézte, tekintetével Susant is meg-megsimogatta beszéd közben.

– Tanár vagyok civilben és mellette edző.  Régebben versenyeztem, aztán kiöregedtem, átadtam a terepet a fiataloknak. De a hétvégéken továbbra is visszajárok, a fiatal kezdőknek tartok órákat, evezés, megfelelő ritmus, viselkedés boruláskor, hasonlók. És túrákat vezetek.

Susannak volt egy érzése, hogy Robert nem mondott el mindent. A múltkori, vasárnapi beszélgetésen nyíltabb volt és sokkal többet elárultak róla az akkori kis történetek, amiket elmesélt.  Lehetett valami fájó, valami törés a múltban, amiről nem akarhatott beszélni. De ott volt és bármilyen irányba is kanyarodott a beszélgetés, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Natasa tovább kacérkodott, mert ezt a viselkedést Susan már nem tudta másnak nevezni, domborított, színes keresztcsíkos pólója ráfeszült a testére, megmutatva a férfinak az izgalmas részekből a gömbölyödő formákat. Susan kezdte magát tohonya bálnának érezni a karcsú, pergő nyelvű, eleven teremtés mellett, aki a nyelvet is jobban beszélte, noha sokkal kevesebbet tanult. Az elmúlt hetekben Susan volt a folyton magoló, Natasa meg az élvezeteket  hajszoló bájos kis pillangó, akinek ennek ellenére  minden  házija megvolt és a vizsga is sikerülni fog.

- Mi ez? Kezdek meghülyülni? Tanulni jöttem ide, nem pasizni! – Susan egyre dühödtebb lett magára. Nem értette, miért is haragszik Natasára és az sem volt világos, hirtelen mi ez a vonzalom, amit érez egy ismeretlen férfi irányába.

A busz fékezni kezdett. Letértek az autópályáról, beértek a hűvös hegyek közé, áthaladtak egy bájos, alpesi tetős, fehérre festett házakkal teli falun és már látszott is a mellettük rohanó folyó, nagyobb és szélesebb, mint ahogy azt Susan elképzelte. És a parton ott állt a csónakház. Mellette étterem, a teraszon emberek üldögéltek reggelizve, kávézva. Családok, akik a gyerekeiket hozták edzésre és idősebbek, akik a közeli hegyekbe készültek túrázni. A parton sorakoztak a gumicsónakok és a sárga, zöld, lila kétszemélyes kenuk.

- Készülődjünk, indulunk átöltözni! Utána, kérem, a csoportok gyülekezzenek a parton! Bukósisak, mentőmellény, neoprén ruha, cipő mindenkinek kötelező. A túra jó négy órás lesz, közben kisebb vízlépcsőkön megyünk keresztül, a csónakokban csak az evezők lesznek, semmi mást nem lehet hozni! A szemüveget tessék letenni, Susan! – fordult feléje Robert, mintha megérezte volna, hogy a nő miféle turpisságra készül.

- Gyere, segítek felöltözni! – Natasa már rángatta is Susan karját, így biztatva őt minél gyorsabb indulásra.

Robertet már elfeledte, most Andreasszal foglalkozott. Már ott tartottak, hogy melyikük ül elől, ki irányít, kinek hány éves gyakorlata van, ki merrefelé evezett eddig…

Susannak ez már sok volt. Hogy képes egy nő egyszerre ennyi pasival ilyen szinten kommunikálni? Natasa itt is alkalmazta a testbeszédet, csak úgy sugározta a jeleket Andreas felé. Karcsún nyújtózkodott, kényeskedve igazgatta a haját, nem mintha szükség lett volna rá, beszélgetés közben meg-megsimogatta a férfi karját. Hát ebből lehet tanulni, kész repertoárja van a csábítás művészetéből! Ennek ellenére Susan továbbra sem tudott haragudni Natasára, egy simogatásra váró hízelkedő cicára emlékeztette. Akinek még esze is van. Mi lesz ebből?

- Susan, ne álmodozzon, magára várok! - Robert nyersen rádörrent Susanra, aki mindjárt magához tért.

- Nocsak, az ábrándos szemű pasas helyrerakott. Tökély! Nem kell hát nekem sem udvariaskodnom tovább! - elindult az öltözőbe.

Mikor meglátta az egybe öltözéket, meghűlt benne a vér. De hát ez búvárruha, vagy mi a fene! És egyben van! És elől cipzáros és marhára nehéz belebújni!

- Te lökött, a nadrágot és a pólót le kell venned! Hozhattunk volna fürdőruhát!- gonoszkodott Natasa. - Na, az alsónemű marad, csini vagy így bugyiban és melltartóban és ne aggódj, talán nem nyílik szét a cipzár evezés közben!

- Hagyd abba, vagy megfojtalak! – már Susan is úgy nevetett, hogy le kellett vennie a szemüvegét megtörölgetni a párától. – Inkább segíts a hurkáimat belegyömöszölni a nadrágba!

Felöltöztek mindketten, belebújtak a vízálló cipőkbe és megnézték magukat a tükörben. – Már csak uszonyok kellenének meg szigony és mehetek Poszeidónhoz! – Susan nagyon elégedett volt a külsejével, a szűk ruha rásimult a testére és kellemesen kiemelte karcsú derekát, leszorította pociját és formássá alakította a popsiját.

Robert kritikusan végignézte őket, amikor leértek hozzá a partra, majd kezébe fogott egy bukósisakot.

– Engedje meg, felteszem és megigazgatom... – félresimította a nő haját és közben kezével megsimogatta Susan arcát.

Érintésre Susanban csodálatos érzések kezdtek hullámzásba.

(Folytatás következik)