Az előszobám falán egy réges-régi falióra függ. Most
kicsit poros a teteje, mert létra kell a megtisztításához, de egyébként
működőképes, csodálatos, szúrágta, igazi öreg falióra. A nagymamám konyhájában
volt régen a helye, egy igazi falusi konyhában, ahová a gangról léptünk be és
onnan mentünk tovább a tisztaszobába. Emlékszem a hangjára, ahogy egyet ütött a
félnél, az egésznél pedig mély, zengő hangon kongott. El sem tudom képzelni
nélküle a régi konyhát, ahova nyugodtan beszaladhattam, ha akartam valamit, nem
kellett cipőt cserélnem, ahol belefúrhattam az arcomat a Mama kötényébe, aminek
olyan falusi illata volt: állatok, kert, virágok, napfény, gyümölcsök...
Aki ezt mindennap érezhette, nem értette, hogy nekem,
városi kislánynak, mi ebben az érdekes. De a Mamáék tudták. Már akkor sem
bírtam az utazást, akkoriban nem léteztek ilyen csodagyógyszerek, mint a
Cocculine, folyamatosan kavargott a gyomrom és émelyegtem. De ettől még minden
hétvégére hazautaztunk az öreg faluba. Amikor kiléptem az autóból,
betámolyogtam a konyhába, de elég volt öt percre lefeküdnöm, megéreztem a régi
illatokat és már ettől jobban lettem. Mindenki tudta a családból, hogy mennyire
szeretek ott lenni.
Abban az
öreg falusi házban beburkolt a meleg szeretet. Amikor a gyomrom lecsillapodott
és talpra tudtam állni, két dolgom volt halaszthatatlan, benyitni a bal oldali
tisztaszobába, majd ha üres volt, indulni az udvarra. A hátsó udvart fém
kerítés választotta el az elülsőtől, ahol a virágos rész volt, innen származnak
mai kertem alapnövényei, ők a gyökereim. Innen jöttek a klemátiszok, a hófehér
virágú árnyékliliomok, eredeti falusi fajta, nem a kényes, kertészeti növény, a
kertem tele van velük most is.
Kit
kerestem?
A hátsó
udvarban egy fekete kendős, hajlott hátú néni söprögetett, körülötte csirkék,
kakasok, kacsák. Amikor látta, hogy jövök, bütykös kezeivel felemelte a
vesszősöprűt, amivel az eperfa potyogó terméseit próbálta elsöpörni az útból.
Feleslegesen, mert potyogott ott minden: levél hernyókkal, eper: sárga, piros,
fekete, az érettségi foktól függően és a kacsák azon nyomban ott teremtek és
hatalmas hangzavarral ettek. A felemelt söprű a piros kakasnak szólt, hogy hess
innen, ez a mi lányunk, nem bántod!, mert bizony, amikor egyedül mentem ki,
többször estem kakastámadás áldozatául.
És utána
megölelt… Később már magasabb voltam, mint Ő. Ahogy nőttem én, úgy fonnyadt
össze Ő, a nagyapám Anyukája. Attól kezdve el nem mozdultam mellőle. Indultunk
megnézni a kinti kemencét, ami nekem, állandóan kíváncsi városi apróságnak,
nagyon tetszett. Meg kellett nézni, sül-e benne a kenyér, kelt kalács, már nem
tudom, mi mindent készítettek a Mamával, de ha egyszer hipnózis alá
helyeznének, biztos mindent el tudnék sorolni, mert magam előtt látom a
képeket, érzem tenyerem alatt a kemence faláról málló festéket, emlékszem az
ajtó nyikorgó hangjára. Utána leültünk egy fapadra és kezdhettem a „majzolást”.
Ezek a pillanatok csak kettőnké voltak: az Öreganyukáé és a kisunokáé. A falra
egy régi, foszladozó farostlemezt szereltek, erre a falra graffitizhettem az
unokatesókkal, amennyit akartunk. Tele volt a fal rajzokkal, vízfejű babákkal,
fákkal, autókkal, attól függően, melyikünk éppen milyen korszakot élt. Mivel
festettünk? Öreg vízfestékkel, maradék ecsetekkel.
Utána Öreganyuka
kikísért a kertbe. Rituálé volt ez is, először megnéztük a ribizli bokrokat,
mellettük a sárgán virágzó mahóniákat, majd indultunk a nagy fák felé: körte,
cseresznye, meggy. És mögötte kezdődött a szőlő, ami nekem végtelennek tűnt,
mert hátul nem volt elkerítve és így a kertek leértek egészen a Kisbaráig.
Itt várt rám
a Nagyapa. Amikor észrevette, hogy a kisgömböc fut feléje, feltápászkodott a
szőlőtőkék közül, ahol metszegetett, kitárta a karjait és én repültem hozzá.
Ismerős illatok: állatok, napfény, gyümölcsök, dohány. Szeretet. Elővett a
zsebéből egy érdekes végű kést, megtapogatta a szőlőfürtöket és mindig talált
nekem valót. Amit Ő adott, az mindig finom volt. Eljött az ebédidő, lassan
indulhattunk befelé. A fák alatt megálltak, beszélgettek a termésről, a falu
dolgairól, én meg lefeküdtem a fűbe, körülöttem zümmögve szálltak a méhecskék.
Ugyanazon a
helyen bámulta az apró színes virágokat és a hangyákat a fű között egy kislány
és az évek során felnövő kamaszlány. A gondolatok változhattak, de a hely
iránti szeretet azóta is töretlen maradt.
Nem tudom,
hogy a begyakorolt vagy tanult dolgokat, a kézügyességet hogyan lehet az
öröklődés számlájára írni, de nálunk megtették. A Sors érdekes tréfát űzött
velünk. A családom egyik ágára jellemző a varró-hímző tehetség. Bizonyítják ezt
párnahuzatok, terítők, alsóruhák, slingelések, hímzések garmadával.
A háború
után, hogy segítsenek a falun élő nőknek munkát találni, varróiskolába küldték
őket. Itt tanulta meg a Mama a színek használatát, a kevesebb több elvet és
attól kezdve olyan művek kerültek ki a keze alól, hogy csodájára járt a falu.
Ünnepnapokon, mint amilyen a Karácsony, a Húsvét, előveszek pár darabot és
mesélek róla a gyerekeimnek. Kedvencem az angyalkás slingelt abrosz. Néhol a
szélein a varrás már szakad, kézzel mosom és ha megszárad, még vasalás előtt
megvarrogatom. Olyan jó érzés, hogy ilyen fantasztikus tehetséggel megáldott nő
volt a nagymamám.
Anyu
kimaradt a hímző tehetségek sorából, Ő kötni tudott, és sütiket sütni. A tréfa
a férfiakat érte, anyu bátyját és annak a fiát, az unokabátyámat. Mindketten
gobelineket hímeztek. De nem azokat a színes lenyomatokat, amikkel kiskorunkban
mindannyian próbálkozunk. Ők külföldről kapták az anyagot, a selyemfonalat, a
mintát, számolták az öltéseket és a gyár megvásárolta a kész műveket. Az
egyikre kifejezetten emlékszem, a kép a pianínó fölött függött: meleg színek,
egy középkori jelenet, mandolinon játszik egy trubadúr.
Tavasszal
nagy öröm ért. A nagynénim nekem adta az egyik képet. Igazi, hamisítatlan havas
táj. Óriás fenyők, a hó súlyától az ágak lehajlanak, a magasban a hold éppen
előbukkan a felhők közül. Amikor meghoztam, egy pillanatig tétováztam. Nálam
nincsenek kézimunkák, hová is teszem majd a kincsemet, mert drága nekem a
készítője miatt. És azonnal kínálta magát a hely, az üvegszekrény tetején,
ferdén nekitámasztva a saroknak, nem kellett fúrni, bármikor levehetem,
nézegethetem. Micsoda munka van a millió öltés mögött!
És én?
Hímzéshez nincs türelmem, kötni nem tudok, de varrni azonban igen. Abban a
számomra oly drága falusi házban, a tisztaszobában volt a Mama varrógépe, egy
Singer, lábhajtásos, olajillatú, a gép tele volt festve pici piros és sárga
virágokkal. Amikor babázni szerettem volna, elővettünk egy csomó
kukoricacsutkát, és azokat öltöztettük fel anyagokba, festettünk rá szemet, meg
szájat. Aztán később már volt babám is, Apu hozott egy ezüsthajú, pislogó
szépséget és a Mama nekiállt babaruhát varrni. A baba darabjait tavaly dobtam
ki, a műanyag megadta magát, darabokra pattogott szét, de eddig kitartott, a
lányom kézbe foghatta a gyerekkori kedvencemet.
És a
folytatás? A tehetség ismét elbújt, a négy unokatestvér kislányból egyik sem örökölt
hímző hajlamot. Ki tudja, talán megjelenik ismét majd az unokáimban. Ha
felfedezem, mesélek majd nekik a régi időkről és az akkori nőkről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése