2018. május 28., hétfő

Nők a múltból





Az előszobám falán egy réges-régi falióra függ. Most kicsit poros a teteje, mert létra kell a megtisztításához, de egyébként működőképes, csodálatos, szúrágta, igazi öreg falióra. A nagymamám konyhájában volt régen a helye, egy igazi falusi konyhában, ahová a gangról léptünk be és onnan mentünk tovább a tisztaszobába. Emlékszem a hangjára, ahogy egyet ütött a félnél, az egésznél pedig mély, zengő hangon kongott. El sem tudom képzelni nélküle a régi konyhát, ahova nyugodtan beszaladhattam, ha akartam valamit, nem kellett cipőt cserélnem, ahol belefúrhattam az arcomat a Mama kötényébe, aminek olyan falusi illata volt: állatok, kert, virágok, napfény, gyümölcsök...

Aki ezt mindennap érezhette, nem értette, hogy nekem, városi kislánynak, mi ebben az érdekes. De a Mamáék tudták. Már akkor sem bírtam az utazást, akkoriban nem léteztek ilyen csodagyógyszerek, mint a Cocculine, folyamatosan kavargott a gyomrom és émelyegtem. De ettől még minden hétvégére hazautaztunk az öreg faluba. Amikor kiléptem az autóból, betámolyogtam a konyhába, de elég volt öt percre lefeküdnöm, megéreztem a régi illatokat és már ettől jobban lettem. Mindenki tudta a családból, hogy mennyire szeretek ott lenni.

Abban az öreg falusi házban beburkolt a meleg szeretet. Amikor a gyomrom lecsillapodott és talpra tudtam állni, két dolgom volt halaszthatatlan, benyitni a bal oldali tisztaszobába, majd ha üres volt, indulni az udvarra. A hátsó udvart fém kerítés választotta el az elülsőtől, ahol a virágos rész volt, innen származnak mai kertem alapnövényei, ők a gyökereim. Innen jöttek a klemátiszok, a hófehér virágú árnyékliliomok, eredeti falusi fajta, nem a kényes, kertészeti növény, a kertem tele van velük most is.

Kit kerestem?

A hátsó udvarban egy fekete kendős, hajlott hátú néni söprögetett, körülötte csirkék, kakasok, kacsák. Amikor látta, hogy jövök, bütykös kezeivel felemelte a vesszősöprűt, amivel az eperfa potyogó terméseit próbálta elsöpörni az útból. Feleslegesen, mert potyogott ott minden: levél hernyókkal, eper: sárga, piros, fekete, az érettségi foktól függően és a kacsák azon nyomban ott teremtek és hatalmas hangzavarral ettek. A felemelt söprű a piros kakasnak szólt, hogy hess innen, ez a mi lányunk, nem bántod!, mert bizony, amikor egyedül mentem ki, többször estem kakastámadás áldozatául.

És utána megölelt… Később már magasabb voltam, mint Ő. Ahogy nőttem én, úgy fonnyadt össze Ő, a nagyapám Anyukája. Attól kezdve el nem mozdultam mellőle. Indultunk megnézni a kinti kemencét, ami nekem, állandóan kíváncsi városi apróságnak, nagyon tetszett. Meg kellett nézni, sül-e benne a kenyér, kelt kalács, már nem tudom, mi mindent készítettek a Mamával, de ha egyszer hipnózis alá helyeznének, biztos mindent el tudnék sorolni, mert magam előtt látom a képeket, érzem tenyerem alatt a kemence faláról málló festéket, emlékszem az ajtó nyikorgó hangjára. Utána leültünk egy fapadra és kezdhettem a „majzolást”. Ezek a pillanatok csak kettőnké voltak: az Öreganyukáé és a kisunokáé. A falra egy régi, foszladozó farostlemezt szereltek, erre a falra graffitizhettem az unokatesókkal, amennyit akartunk. Tele volt a fal rajzokkal, vízfejű babákkal, fákkal, autókkal, attól függően, melyikünk éppen milyen korszakot élt. Mivel festettünk? Öreg vízfestékkel, maradék ecsetekkel.

Utána Öreganyuka kikísért a kertbe. Rituálé volt ez is, először megnéztük a ribizli bokrokat, mellettük a sárgán virágzó mahóniákat, majd indultunk a nagy fák felé: körte, cseresznye, meggy. És mögötte kezdődött a szőlő, ami nekem végtelennek tűnt, mert hátul nem volt elkerítve és így a kertek leértek egészen a Kisbaráig.

Itt várt rám a Nagyapa. Amikor észrevette, hogy a kisgömböc fut feléje, feltápászkodott a szőlőtőkék közül, ahol metszegetett, kitárta a karjait és én repültem hozzá. Ismerős illatok: állatok, napfény, gyümölcsök, dohány. Szeretet. Elővett a zsebéből egy érdekes végű kést, megtapogatta a szőlőfürtöket és mindig talált nekem valót. Amit Ő adott, az mindig finom volt. Eljött az ebédidő, lassan indulhattunk befelé. A fák alatt megálltak, beszélgettek a termésről, a falu dolgairól, én meg lefeküdtem a fűbe, körülöttem zümmögve szálltak a méhecskék.

Ugyanazon a helyen bámulta az apró színes virágokat és a hangyákat a fű között egy kislány és az évek során felnövő kamaszlány. A gondolatok változhattak, de a hely iránti szeretet azóta is töretlen maradt.

Nem tudom, hogy a begyakorolt vagy tanult dolgokat, a kézügyességet hogyan lehet az öröklődés számlájára írni, de nálunk megtették. A Sors érdekes tréfát űzött velünk. A családom egyik ágára jellemző a varró-hímző tehetség. Bizonyítják ezt párnahuzatok, terítők, alsóruhák, slingelések, hímzések garmadával.

A háború után, hogy segítsenek a falun élő nőknek munkát találni, varróiskolába küldték őket. Itt tanulta meg a Mama a színek használatát, a kevesebb több elvet és attól kezdve olyan művek kerültek ki a keze alól, hogy csodájára járt a falu. Ünnepnapokon, mint amilyen a Karácsony, a Húsvét, előveszek pár darabot és mesélek róla a gyerekeimnek. Kedvencem az angyalkás slingelt abrosz. Néhol a szélein a varrás már szakad, kézzel mosom és ha megszárad, még vasalás előtt megvarrogatom. Olyan jó érzés, hogy ilyen fantasztikus tehetséggel megáldott nő volt a nagymamám.

Anyu kimaradt a hímző tehetségek sorából, Ő kötni tudott, és sütiket sütni. A tréfa a férfiakat érte, anyu bátyját és annak a fiát, az unokabátyámat. Mindketten gobelineket hímeztek. De nem azokat a színes lenyomatokat, amikkel kiskorunkban mindannyian próbálkozunk. Ők külföldről kapták az anyagot, a selyemfonalat, a mintát, számolták az öltéseket és a gyár megvásárolta a kész műveket. Az egyikre kifejezetten emlékszem, a kép a pianínó fölött függött: meleg színek, egy középkori jelenet, mandolinon játszik egy trubadúr.

Tavasszal nagy öröm ért. A nagynénim nekem adta az egyik képet. Igazi, hamisítatlan havas táj. Óriás fenyők, a hó súlyától az ágak lehajlanak, a magasban a hold éppen előbukkan a felhők közül. Amikor meghoztam, egy pillanatig tétováztam. Nálam nincsenek kézimunkák, hová is teszem majd a kincsemet, mert drága nekem a készítője miatt. És azonnal kínálta magát a hely, az üvegszekrény tetején, ferdén nekitámasztva a saroknak, nem kellett fúrni, bármikor levehetem, nézegethetem. Micsoda munka van a millió öltés mögött!

És én? Hímzéshez nincs türelmem, kötni nem tudok, de varrni azonban igen. Abban a számomra oly drága falusi házban, a tisztaszobában volt a Mama varrógépe, egy Singer, lábhajtásos, olajillatú, a gép tele volt festve pici piros és sárga virágokkal. Amikor babázni szerettem volna, elővettünk egy csomó kukoricacsutkát, és azokat öltöztettük fel anyagokba, festettünk rá szemet, meg szájat. Aztán később már volt babám is, Apu hozott egy ezüsthajú, pislogó szépséget és a Mama nekiállt babaruhát varrni. A baba darabjait tavaly dobtam ki, a műanyag megadta magát, darabokra pattogott szét, de eddig kitartott, a lányom kézbe foghatta a gyerekkori kedvencemet.

És a folytatás? A tehetség ismét elbújt, a négy unokatestvér kislányból egyik sem örökölt hímző hajlamot. Ki tudja, talán megjelenik ismét majd az unokáimban. Ha felfedezem, mesélek majd nekik a régi időkről és az akkori nőkről.


2018. május 27., vasárnap

Mécsesek





Lily gyorsan végzett a bevásárlással. Még nem volt négy óra, de máris akkor tömeg tolongott a polcok között, hogy a nyugodt válogatás élménye odalett. A papír fecnit bordó táskája oldalzsebébe süllyesztette, utólag már nem akarta előkotorni. Emlékezetből megpróbálta összeadni, 3 mécses a mamáékra, három anyáékra… vagy kettő és amoda meg négy?  Itthonra is kell kettő. Talán mindent megvett. Holnap korán lesz az indulás és nem kellene még egy pótbevásárlást is beiktatni. Este még lesz egy csomó házimunka, mint minden utazás előtt, mert a két gyerek itthon marad. Ők is bevásárolhatnának éppen, de Lily már csak a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt is megtöltötte a hűtőt.

- Anyu, milyen mécseseket vettél? Őszi fák vannak rajtuk és nem angyalkák? – a hosszú hajú lány kételkedve rakosgatta sorba az asztalon a vásárolt mécseseket. – Ugye nem Tony bácsi sírjára viszel ilyet? Eliza néninek nem fog tetszeni.

A tobozkoszorúk, a mécsesek, a gyufa, a metszőolló, a kissöprű egy kartondoboz mélyére kerültek, Lily sóhajtva lezárta és kicipelte a dobozt az autóhoz.
- Édesem, már rég óta nem azt teszem, amit elvárnak tőlem. Miért állnék be éppen most a sorba?

A futónadrágba öltözött lány éppen a haját tekerte a feje búbján kontyba, olyan utánozhatatlanul ügyesen, hogy Lily csak bámulta. Megjegyzése nem maradhatott szó nélkül, minden tudó arckifejezéssel jegyezte meg:
- Azért vagy ilyen ideges, mert most mutatod majd be a barátodat?
Hát igen, a gyerekek mindent tudnak, és többnyire megmondják őszintén a véleményüket. És milyen igaza van, elmúlt ötven és nem tudja kezelni a helyzetet. Fél egy nagynéni véleményétől.

- Kedves, ez nem maradhat így! – Lily vállát átölelte egy biztonságot nyújtó férfikar. Másik kezével a családi kripta bejáratára ránőtt terülő boróka ágaira mutatott. – Mire tavasszal ismét jövünk, már a szomszéd sírok sem fognak látszani!
- Tudom Frank, de délre Eliza nénihez kellene érnünk, már alig van időnk, erre nem számítottam és csak egy kis metszőollóm van. – Lily kétségbeesve nézte a sírt, amelynek kőlapját beterítette a méregzöld, szúrós boróka ága, amely védve ölelte át a sírt.
- Te söprögetsz, nekem pedig adj egy fél órát. A mécsest majd utána gyújtjuk meg.

Azzal Frank küzdelembe szállt az öreg, vastag ágakkal, keresve a leggyengébb, még elmetszhető pontot rajtuk. Gyűltek az ágak, szállt a por, ahogy egyre mélyebbre hatolt a törzs felé, potyogtak a tűlevelek és az ágak végén gyantás nedv jelent meg. A levegő megtelt az illatával, ahogy Lily megpróbálta összegyűjteni és elvonszolni az ágakat a szemétlerakóba. Lassan kiszabadult a zöld mohás kőlap és végre levegőhöz jutottak a sír elé ültetett liliomok. A közeli kápolna órája elverte a delet, a temetőben csönd volt, csak néhány sírnál gereblyézgettek. Egy idős néni tolta a biciklit a kapu felé, halkan odaköszönt, majd továbbment. A kosarában krizantémlevelek árulkodtak arról, hogy a Mindenszentek virágját hozta ki egy sírra.

Lily haja kócosan hullott a vállára, szemüvege félrecsúszott a nagy igyekezetben, hátán megcsavarodott a sötétkék tunika. Frank kiegyenesedve állt a családi kripta előtt, derekát nyomogatta és megpróbálta lesöpörni farmerjéről az ágdarabkákat. Dús hajában apró zöld tüskék bujkáltak. Arca és őszülő szakálla porosan fénylett a meleg napsütésben. Elővette a dobozból a mécsest és a koszorút. Lily kezében remegett a gyufa és szaporodtak az eltört szálak. Frank átvette tőle és a maga nyugodt módján elrendezte a dolgokat. A mécses színes angyalkás burkolatán átvilágított egy apró, ide-oda szökdécselő lángocska.

A ragyogó, késő őszi napsütésben egymás mellett álltak Frankkel. Fáradtan, porosan, gyantás kézzel. Amíg a férfi elmondott egy imát, addig Lily bemutatta őt a családi kriptában alvó szüleinek és a nagyszülőknek.

- Hát hol a csudában jártatok eddig?  Már három órája várunk!- a kaputól az ebédlőig legalább háromszor hangzott el a kérdés. Lily mindenkinek kedvesen megválaszolta, bemutatta Franket és most figyelte, hogyan fogadják legközelebbi rokonai az ismeretlent. Más képeken látni valakit és utána találkozni vele élőben. Félt az összehasonlítástól, az emlékek felidézésétől.
- Tudod, hogy kilencven éves leszek jövőre? - gondolatait Eliza néni szakította félbe, miközben a férfiak az asztal másik végén a napi politikát vitatták meg. – Örülök, hogy eljöttetek, én már nem nagyon megyek semerre, a lábam is fáj, elestem…
Lily elszomorodva nézte a pergamenszerű, ráncos arcot, amelyben csillogtak a barna szemek. - Azt hittem, kikísér Tony bácsi sírjához.
- Akartam üzenni, hogy láttam egy nagyon szép gyertyát, felétek kapható. Itt nálunk, faluhelyen nincs ilyesféle, azt mondják, napokig világít és fák vannak rajta. – Eliza néni hangja elhalkult, a férfiakat figyelte egy darabig. – Tetszik. Anyádnak is tetszene. Kislányom, olyan sokat szenvedtél, itt az ideje, hogy újra boldog legyél. Egyetek még süteményt!

Lassan sötétedett, ahogy a nap eltűnt, fagyosan hideg lett a temetőben. A távolról érkezett famintás mécses meggyulladt Tony bácsi sírján. Lily körbevezette Franket a kis falusi temetőben és csak mesélt megállíthatatlanul, felszabadultan, mindenről. Már nem félt a közös jövőtől, ismét mert remélni és célokat kitűzni.



Nyugtalanul aludt. Másnap reggel üzentek a gyerekei, hogy akkor éjjel elpusztult a kutyája. Nem várta őt haza. Fájt, de nem sírhatott. Csöndben emlékezett vissza, hogy két évvel ezelőtt kezdő íróként mit is írt róla:

„… egy tündéri aprólék, palotapincsi apuka és törpespicc anyuka kisfia, Gizmo, a gremlin. Ő a csodakutya, aki átélte velünk a költözéseinket, aki elviszi magát sétálni majd bolhával megrakodva hazaér, aki imádja a macskákat, főleg Magellánt. Tud olvasni vagy legalábbis úgy tesz, amikor mellém ül a teraszon a székébe és lesi a könyvemet. Alpinistaként mászik kerítést és építőmunkásként bontja azt ki, szóval nagymester. A nevelését már feladtam. Picilány fél kiló tepertőt feláldozott és megtanította arra, hogy ül. Tőlem simán tudja, hogy fekszik, csak egy söprű kellett hozzá. Nagyfiam pedig folyton tanítja. Az eredmény frenetikus: csak akkor ugat, ha hazaérek, de akkor üvölt a boldogságtól és sorolja az eseményeket, ki mindenki járt a tűzoltóúton. Én csak bólogatok meg hümmögök, de a Fiam kutyája ezt is érti, nyüszög és szűköl egy sort, aztán elmeséli a sündisznós sztorit is, meg a siklósat is.

Azt mondják, a kutya a barátod. Kezdem megérteni, főleg az egyedül töltött szilveszter éjjel után. Mintha érezte volna a szomorúságomat, odajött hozzám, az ölembe helyezte a fejét és nyüsszentett párat, aztán lefeküdt aludni. De mintha Ő lenne a felnőtt és én a gyerek, akire vigyázni kell, rajtam tartotta a szemét, érezte a belőlem áradó nyugtalanságot. És amikor az éjfél közeledett, érkezett egy pársoros üzenet, amit többször is elolvastam, mert annyira váratlanul ért, nem hittem el, hogy annyira fontos vagyok a gyerekeimen kívül másnak is, hogy az év utolsó óráiban eszébe jutottam. Örültem, majd lassan elfogott a csendes, boldog nyugalom. A kutya odajött hozzám és lefeküdt a lábaim elé, mintha várna valamire. Aggódott értem? Vagy csak nem értette, hogy mitől mosolygok. És akkor ismét elővettem a levelet és felolvastam neki. Hatalmas barna szemeivel csak nézett rám és szerintem velem örült, mert elkezdte a farkát is csóválni. Hát ilyen az igazi barát, meghallgat, és nem árulja el senkinek, hogy mi állt abban a rövidke üzenetben.”

Ilyen hát az elmúlás. Része a mindennapjainknak. Nem kell tőle félni.



Az álom



- Már megint olyan szomorú vagy! Mit mondanak a felhők? – egy puha kéz simogatta meg Lily arcát és a vállaihoz hozzásimult egy vékony, magas lány, akinek szőkés barna haja eltakarta pólója vállpántjait.

Az ismerős virágillatra a nőt elöntötték az emlékek, de a szokásnak rabjaként arcára mosolyt kényszerített, igyekezett természetesnek látszani, nem túl vidámnak és nem teljesen eltakarni az előbbi bánat maradékát. Visszafordult, átölelte a kislányt majd kiegyenesedve immár teljesen józan hangon válaszolt.
- Minden rendben Édesem, csak tudod, indulás előtt mindig olyan ideges vagyok. Mindent rendben hagyok itthon, de azért mégis… Nyugtalan vagyok.
- De anyu, annyira örültél ennek a lehetőségnek, most mitől parázol? – a kérdés türelmetlen hangszínű volt.

Hát igen, a mai gyerekeknek minden olyan egyszerű. Mindent azonnal meg kell kapniuk, nincsenek kétségeik, az önbizalmuk az eget veri, vagy még afölött van egy szinttel. Ha valami nem sikerül, ejtenek pár könnyet és másnap mennek tovább, ez így van jól. De Lilyben még éltek a régi emlékek, a hagyományok, amelyek néha gúzsba kötötték, vagy legalábbis próbálták. Nem mindig sikerült, meg a kornak megfelelően, ő is szakított sok elavultnak tartott dologgal, aztán kis lelkiismeret furdalással gondolt vissza a szétosztogatott holmikra. Vajon mit szólnának ehhez a szülei? A kérdést megválaszolta saját magának: nem akar birtokolni, ha valakinek szüksége van arra a valamire és örül neki, legyen az övé. Lilyé pedig a jutalom, hogy jó helyre kerültek a holmik és mosolyt látott néhány boldog arcon.

De most másról volt szó és ezt nem akarta elmesélni a lányának. Látogatóba utazik, vissza lánykora színhelyére. És szeretne visszaszerezni három olyan képet, amelyet a szülei halála után a sok bútorral együtt elvittek vagy elajándékoztak, az ő tudta nélkül. Azt már kiderítette, kihez került a három kép, de hogyan fogja visszakérni őket, azt még nem tudta. A képek nem voltak értékesek, tucatjával lógtak a polgári otthonok falain hasonlók. De Lily számára a gyerekkori emlékek díszleteihez tartoztak, ereklyék voltak. A furulyázó juhász, a tejeslány és a pásztor. A hármas mindig ott függött az ebédlő falán, bármerre is költöztek. Az otthon szentségét testesítették meg ők hárman. Sokszor ült az ebédlőasztalnál, könyökölve a már üres tányér felett és álmodozott. A juhászról mindig Petőfi versek jutottak az eszébe. Elszigetelt sorok, rímek, amiket még óvodásként hallott a nagymamától, vagy édesanyja szórakoztatta vele.

Aztán egy időben történt a két dolog. Lily és a családja váratlanul messzire költözött, édesanyja pedig megtudta, hogy már csak hetei vannak hátra az életből, felszámolta a családi házat és átköltözött egy apró kis lakásba. A dobozok összevissza sorakoztak a pincében, az ismerősöknél és a képeknek egy időre nyoma veszett.

A család női ága mindig is kemény, erős akaratú nőkből állt. A betegségeikről nem beszéltek, az érzelmeiket nem mutatták ki, így óvták meg a szeretett társakat, gyerekeket a feleslegesnek tartott fájdalomtól. Lilyt is így nevelték, azt tartották, minél többször mondja ki valaki azt, hogy szeretlek, annál inkább elkopik a szó, elveszti belső tartalmát. Nem akartak elgyöngülni és szánalmat koldulni, de így megfosztották magukat a vigasztalás és simogatás gyönyörétől is. Lily azonban szakított ezzel a hagyománnyal és igyekezett gyerekinek sokszor elmondani, mennyire szereti őket, mennyire örül nekik és tudatosítani bennük, hogy bármekkora ökörséget is csináltak, mellettük áll. Nem majomszeretettel, hanem ésszel élve, okosan, de akkor is, a szeretetet többé nem titkolva.

És most keresi a képeket, gyerekkora maradványait. Nem kér többet, semmi többet a múlttól, megelégedne a három festménnyel. Könyökölne az asztalnál, rájuk nézne, és a múltból visszaszólnának a réges-régi hangok, érezné a szikkadt fű illatát, a távolban egy pulikutya őrjöngene és csobogna a víz a vödörből, ahogy öntenék a vályúba itatáskor. Még a tejet is meginná, pedig ki nem állhatja, és közben azon járna az esze, vajon mire gondolhatott a kislány, miközben festették. Olyan csöndes, nyugodt a mosolya. És vajon nincs melege a pásztornak a suba alatt? Ilyet viselt vajon János vitéz is?
….

- Mekkorát nőttél, mióta utoljára láttalak! Emlékszel még rám? – Lily zavartan üldögélt a kis szoba díványán és meglepődve tapasztalta, hogy egyáltalán nem fogadták ellenségesen. Sőt, tudták, miért jött.

Körülnézett a kis falusi házban. Az alacsony mennyezetű szobába nem illettek a városi, polgári lakás modern bútorai. Ide a régi, faragott szekrények, almáriumok kívánkoztak volna. A fiatalasszony először zavarban volt, lassan indult a beszélgetés. Ő segített Lily édesanyjának az ápolásában. Miután éppen akkoriban vált el és maradt egyedül a kislányával, nagy segítséget jelentett neki, hogy elhozhatta az összes bútort és konyhafelszerelést.  Lily minden apró tárgyra ráismert és meglepődve vette észre, hogy a fiatalasszony még a dísztárgyakat is ugyanúgy helyezte el a polcokon, mint azt régen az ő édesanyja tette.

A kislány bizalmasan könyökölt a térdére és mesélni kezdett az óvodáról, csacsogott, csicsergett, látszott, hogy lassan magához tér a válás okozta traumából. Lily remélte, hogy elég kicsi még ahhoz, hogy elfeledje mindazt a rosszat, amit eddig átélt.  Megnyugodva látta, hogy milyen jó helyre is kerültek a régi holmik. A kislány boldogan feszített a cicás pólójában és Lily még emlékezett arra, hogy a derekán az apró fekete pöttyöt a saját lánya ejtette, amikor filccel ügyködött és majzolt ákombákomot papír helyett minden elérhető helyre.

- Tudtam, hogy a képek nem lehetnek az enyémek végleg. Amikor megkaptam az üzenetet, hogy találkozni akarsz velem, előkészítettem őket, hogy elvihesd. Ha bármi egyebet is gondolsz… - a hang tétován elhallgatott.

Lily ránézett a vékony, hosszú barna hajú nőre. Tudta, mennyire nehéz élete volt, hiszen az ő édesanyja segített neki még abban is, hogy végre elindíthassa a bírósági eljárást és magához vehesse végleg a kislányát.

- Nem, dehogyis, örülök, hogy ilyen jó helyre kerültek a régi holmik. A régi fényképeket keresem még, azokról nem tudsz semmit? Egy papírdobozban voltak, a nagymamám lány korában, népviseletben, katonaképek, és hasonlók. Senki nem látta őket, valószínűleg ki lettek dobva. – Lily örült, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatta ki a szavakat, úgy érezte, semmit nem kér a múltból, ő már új életet kezdett egy másik világban, és csak visszahúznák, bilincsbe vernék az emlékek.
…..

- Anyu, ez honnan jött? Volt még kicsomagolatlan ládánk? De jó, emlékszem rájuk, a Nagyinál az ebédlőben lógtak a falon. – Lily lassan megsimogatta a három, immár helyükre akasztott képet. Érezte az olajfesték rücskösségét, és megcsapta orrát a réges-régi illat… száradó fű, friss víz…
…..

- Örülök, hogy megismerhetlek. A fiam sokat mesélt rólad. – az ősz hajú asszony hangja kedves volt és olyan ismerős melegség csengett belőle, hogy Lilynek azonnal a saját édesanyja jutott az eszébe.

Miután túljutott az első sokkon, mármint azon, hogy olyan ideges, mint tinilány korában, amikor férje bemutatta az édesanyjának, körülnézett. A hőség miatt a kis lakás redőnyei félig le voltak engedve. A falakon festmények függtek és mindenütt rengeteg könyv, akár valamikor a szülei házában. Az ebéd maradványai felett pihegve Lily szemei a festményekre tévedtek és azt hitte álmodik…

A pulikutya ugatott, csaholt, majd még hangosabbra vette a hangerőt, mert közben a nyáj nem arra indult amerre kellett volna. Lassan ballagott mögötte a juhász, tűzött a nyári nap és a kiégett fű ropogott a talpa alatt… Lassú patakban folydogált a friss hideg tej a tálkába, amelyet a kislány az ölében tartott. mosolya ugyanolyan sejtelmesen ragyogott, mint valamikor régen, Lilyéknél.

- Miről álmodozol, Kedves? Olyan szótlan lettél. – és egy biztonságot nyújtó férfikar ölelte át Lily vállát.

Az írás a Minerva Capitoliuma 2016. júliusi számában jelent meg.