|
http://weheartit.com/entry/129424405
|
Susan
a telefon éneklésére riadt fel. Mi van már megint? Az előbb tette le a fejét a
párnára, csak pár perc telhetett el. Ránézett az órára és kipattant a szeme. Az
a pár perc pár óra volt ám, hűű, kelni kell, érdekes lesz a mai nap De azt a
zenét le kéne cserélni, elég volt Vangelisből és a Paradicsom meghódítása is
befejeződött, valami dinamikusabb kellene. Megdörzsölte a szemeit és még
kómásan kezébe vette a mobilt, ránézett a kijelzőre és a kis boríték, lám, üzit
jelzett.
Steventől
érkezett sok száz kilométer távolságból. Kicsit morgós, de érezhető mögötte a
támogató, baráti szándék: …Nem írtál a héten edzésnaplót vagy nem futottál? …A
múltkorin jót mosolyogtam, bokrokon ugráltál át, vagy rosszul mért Mr. GPS? …
Igen,
a figyelő baráti szemek minden apróságot
észrevesznek. Jó, egy tévesen felrajzolt, cikkcakkos útvonalat pedig
rögtön kilőnek. Otthon illat, otthon érzés, hiányérzés, honvágy támadt az sms
után. Susan felült, óvatosan letette a lábát a padlóra, reggelente nincs gyors
mozdulat. Kiült az ágy szélére, orrára csúszott szemüveggel, boszorkánykócosan,
kibomlott hajfonattal. Mintha még nem
látta volna, úgy nézett körül a kis szobában. Semmi különös, kollégiumi szoba,
minden igényességet nélkülöző. Négy ágy,
ebből kettő a fal mellett, a másik emeletes. Íróasztalok, lámpák, polcok. Most
elhagyatottan, könyvek, papírok nélkül árválkodott mindegyik, szünet volt. Csak
a tanfolyamosok laktak az épületben. Susan nem kapott szobatársat, a szervezők
tudták, hogy két tanfolyamot is végez egyszerre, délelőtt-délután, mert a hónap
végén le akarja tenni a nyelvvizsgát. Megkönyörültek a nyáron is tanuló
bolondos nőn. Ha már éppen így akarja eltölteni a nyarat, őket nem érdekli.
Susan
feje valahogy nem akart stabilan ülni a helyén. Azonnal be kell nyomni egy nescafét!
- gondolta és már cselekedett is. A víz hideg volt, az édesítő émelygős, az
ital erős lett. Ettől aztán felébredt és kezdett a feje is kitisztulni. A
szemüvege is problémásnak tűnt. Meglazult a szára és folyton lecsúszott,
igazgatni kellett. De itt, távol az otthonától, nem akart optikust keresni, a
rezerva a táskában lapult, gyengébb és karcoltabb ugyan, de itt van. Ha kell.
Kinézett
az ablakon és ösztönösen megtapogatta a nyakát. Reggelente fájt a torka. A
város egy völgykatlanban feküdt, a hegyek-dombok koszorúja a hajnali párát,
ködöt nehezen engedte eltűnni, felszáradni. Még kora délelőttönként is apró
pamacsok szálldostak felfelé és megakadtak, belebotlottak a hegycsúcsokba, majd
szétszakadozva eltünedeztek. A kollégium a központtól nem túl messze, egy
nyugodt, csendesebb részen épült, kertek, parkok, szűk utcák és öreg,
földszintes házak vették körül. Az épület mögött egy mély, betonmederbe
kényszerített folyócska zubogott, néha kristályosan tisztán, álmosan, lustán
kajakokat úsztatva, néha zúgva, sáros, barnás-szürkés iszapos vizet
hömpölygetve, hullámokkal csapkodva a beton falakat. Partját lépcsősen
építették meg, kedvenc pihenőhelye lett a fiataloknak és öregeknek.
A
túlsó partról a piac hangjai térítették Susant magához az álmodozásból. Vasárnap, vásárnap. Nem hagyományos
kofás-zöldséges piac volt, veszekedő, tülekedő, türelmetlen emberekkel. Ez a
vásár csak vasárnaponként és csak itt, a folyó partján létezett és lüktetett.
Hasonlóan, mint Párizsban és Rómában, festményektől kezdve könyveken keresztül,
kézi készítésű ékszerekig mindent idehoztak a környékbeli városokból. Csupa
olyan holmi, ami nélkül megvan az ember, de ha arrafelé jár, mégis késztetést
érez arra, hogy vegyen valamit. Kicsit múltbeli hangulata volt az egésznek. Az
árusok között fiatal egyetemisták is voltak, beszélgető, kopaszodó bácsikák és
imitt-amott egy-egy fekete ruhás idős néni, kis összecsukható széken ücsörögve,
ölében fehér selyemcérna gombolyag és ujjai szorgalmasan horgolták a fehér
csillagmintát, csipkeszegélyt, amelyekhez hasonló sorakozott a partfalon vagy
száz darab.
Susan
már a harmadik hetet töltötte itt és az előző vasárnapokon kiment a városba,
próbált beszélgetni. Ez volt a házi feladata vizsga előtt. Meg kellett értetnie
magát a helybeliekkel. Nagyon jó kis beszélgetések alakultak ki, mert mindenki
segíteni akart neki, amikor meghallotta, hogy nyelvet tanulni jött ide,
egyedül. Susan csodálkozva hallgatta a bábeli hangzavart, mindenki hadarva
beszélt, pergőn, gyakran a nyelvtant semmibe véve, majd végül rájött, hogy ő az
irodalmi nyelvet próbálgatja a mindennapi helyett. Ami azt illeti, tizenegy
nyelvjárás egy nyelven belül nem semmi, tényleg hatalmas zűrzavart okoz. Ezek
után már nem lepődött meg semmin, beszédbe elegyedett nyugodtan bárkivel és ha nem értett valamit,
elmondta a csodamondatot: - Lassabban, kérem! - és már mosolygott is
mindenki. Nahát, ilyen könnyű
kapcsolatot teremteni? Mindenről lehetett trécselni, sport, természet, könyvek…
Az
ajtón kopogtak.
-
Készen vagy? - Natasa, a franciatanárnő nyitott be, karperecei megzörrentek
vékony csuklóján. Ő volt a másik önálló, ötven körüli nyelvvizsgázó jelölt. -
Éhes vagyok, menjünk gyorsan reggelizni, a többiek már a kávénál tartanak az
étkezőben és a busz is megérkezett!
Ezt
a vasárnapot a szervezők ajándéknak szánták, csoport tréningnek. Vagy
túlélőtúrának? Annyit mondtak, hogy sportosan kell öltözködni, és csak az
jelentkezhet, aki tud úszni.
-
Na nehogy már! Mint a delfin! - és Natasa az elsők között írta fel magukat a
listára.
Susan
inkább hallgatott, hiszen tudott úszni, de soha nem tette le a szemüvegét, mert
nélküle fél óra múlva robbant a fejfájás nála. Egy kicsit megrémült az
ismeretlentől, kisördöge előbújt és sugdosni kezdett:
-
Már megint túl gyorsan vágtál bele, inkább itthon kellett volna maradni és
tanulni, jövő héten vizsga lesz, felsőfok! Készen állsz rá? Hát…
A busz előtt toporgók csoportja a vezetőt
faggatta az útirányról. De ő csak mosolygott. Susan ebből a mosolyból valami
félelmeteset következtetett ki: - Ha tudnátok, mi vár rátok…
Natasa
ránézett:
-
Gondolkozz már logikusan és ne agyalj feleslegesen, nem lesz veszélyes, holnap
újra dogát kell íratniuk velünk.
Susan
kicsit kételkedett ebben:
-
De mégis, miről lehet szó? Mi az, ami a környéken elérhető egy napon belül
oda-vissza plusz tartalom?
Natasa
nem parázott túlságosan, életvidám egy nő volt:
-
Hát gyakorlatilag plafon a csillagos ég! Hegymászás, persze, itt vannak az
Alpok minden formában és néven.
Susanben
a félelem magasabbra szárnyalt:
-
De itt úszni kell. Talán nem valami gleccsertóra gondoltak?
Tovább
ötleteltek. Most már Andreas, az olasztanár is beszállt:
-
Vagy lehet barlangtúra is. Ja, ott nem kell úszni, ez kiesik. Közel a tenger,
de az meg nem túlélő show. Na, mi jöhet még? Ötletelj Susan, beszéld ki
magadból, látom, hogy félsz! Egyébként vannak hidak is, azok a nagy kőhidak,
boltívesek, talán nem lesz ugrálás.
Susant
a rosszullét kerülgette. Aztán meghallott egy ismerős hangot és felkapta a
fejét. Őszes hajú, kopott farmeros, sportcipős férfi közeledett feléjük a
sofőrrel beszélgetve. Kék kockás ingét nem tűrte be a naciba, bal kezét lazán
zsebre vágta. Megcsörrent a mobilja, felvette, elnézést kérően rámosolygott
Susanra, gyorsan elintézte a hívást és már lépett is vissza hozzájuk:
-
Robert vagyok, a túra vezetője. Felkészültek? Akkor induljunk és menet közben
elmondom a tudnivalókat. Azért nem most, nehogy valakik…- Susanra nézett és
szája szögletében mosoly bujkált - …visszaforduljanak!
Miii?
Susan olyan zavarba jött, hogy majdnem elejtette a kis ebédcsomagot, amit
reggelinél nyomtak a kezükbe. Natasa, igazi francia kíváncsisággal azonnal
rávetette magát Susanra, amint lezöttyentek az ülésekre:
-
Honnan ismered, ki ez, nem is mondtad, hogy jártál a városban, naaaa….Susan,
gyerünk, mesélj!
Susannak
kezdett elege lenni a túlzott figyelemből. Nem volt itt semmi mesélnivaló.
Előző hétvégén futottak össze a vasárnapi folyóparti sétáláskor. Susan éppen
öreg magazinokat keresgélt, hogy legyen valami olvasnivalója és ráfutott egy
Adrenalin címűre, ami az extrém sportokkal foglalkozott. Tandem ugrás, hegyi
bringázás, hegyi futás és hasonló fincsiségek, amiket ő ötven évesen sohasem
óhajtott kipróbálni, de már az olvasás is olyan borzongatóan jó érzés volt.
Tudni, hogy az ember feszegetheti és kitolhatja a határait. És mindez
közérthetően, nem tudományoskodva, élvezhetően leírva. Az, hogy a magazin
gyűrött volt és már alaposan kiolvasott, csak emelte értékét Susan szemében. Az
árus egy napbarnított bőrű, barna szemű férfi volt, aki kedves mosolyával,
egyszerűen formált pár szavas mondataival és kérdéseivel felbátorította őt a
beszélgetésre. Az időjárásról, a tájról, a környékről, és a sportról. Főleg az
evezős sportról mesélt a férfi sokat.
Innen
származott az ismeretség. Miért kellett volna ezzel dicsekedni? Hiszen nem
cseréltek telefonszámot, címet, két ismeretlen véletlen találkozása volt pár
szó erejéig.
Hoppá!
Susannál bekattant valami. Víz. Evezés. Úszni tudni kell. Te jó ég! Ezt ne!
Evezőt eddig csak képeken látott. Mi lesz, ha kiborulnak? Mi lesz, ha…ha… ha…
(Folytatás
következik)