Virtuális erőpróba 2. rész

Michael beállt a rajtzónába. Egymás mellett, mögött sorakoztak fel a versenyzők, mindenkin fekete térdig érő bringásnaci, felül egyszínű, csíkos vagy színes felső, még tisztán, bukósisak, kezükön bringáskesztyű, a szokásos szerelés. Még nem sejtették, micsoda rémálom veszi hamarosan a kezdetét. Beszélgettek, volt, aki már felszállt a bringára, mások csak álltak mellette és toporogtak. A pocsolyákban, vagy a sárban, kinek hol jutott hely. A hajnali eső feláztatta a földet, de itt, a rajtnál még csak tócsák voltak a kemény altalajon és a csomóban növő fű között. Az eső végre elállt és mintha a felhők is elmozdultak volna a helyükről. Felszakadt az addig összefüggő szürke takaró és a felhők lomhán úszni kezdtek, lassan távolodva szétszóródtak. A társaság kicsit megkönnyebbült.  A mutató közeledett a tízeshez. Mindenki nyeregbe szállt, már nem volt több igazítanivaló senkin és semmin. Az adrenalin kezdte elárasztani a testüket, eljött az indulás pillanata. Hajrá! Tíz óra volt. A jelre meglódult a bringások tömege. Tiszteletben tartva egymást, a szabályokat, és noha gyilkos iramnak néztek elébe, nem volt senki, aki lökdösődve akart volna az élre jutni. Úgyis kialakulnak a pozíciók. 

Michael nem izgult, örült a javuló időnek, tekert és igyekezett nem törődni a kellemetlen körülményekkel. Az első pár száz méter után azonban kezdett benne tudatosulni a gondolat, hogy ez nem lesz sima menet. Itt nem hajszolhatja az időeredményt, teljes egészében koncentrálnia kell majd, hogy egyáltalán teljesítse a hosszt.

A terep egyre durvább lett. Egy olyan szakasz következett, amelyen előző nap valószínűleg motorosok is járhattak, mindenütt nyomok voltak a vizes-sáros terepen, és Michael alatt a gép annyira csúszkált, hogy minden pedálfordulatnál azt hitte, kifordul alóla. Szerencsére a terep nyílt volt, rét, legelő, gyep váltotta egymást. Nem kellett még attól is tartania, hogy fának ütközik.  Végre túljutott ezen a szakaszon, gratulált magának, hogy túlélte és örült a következő rövid aszfaltos résznek. Tudta, hogy lepotyog majd a sár a gumikról és aztán könnyebb lesz tekerni.

De az öröm felesleges volt, mert az igazi harc a természettel csak ezután kezdődött. Lassan szétszóródott a társaság, már nem lehetett egymás nyomában haladni, tempót tartva. Mindenki egyedül küzdött. A mezőket átszelő földút járhatatlanná puhult, itt már nem volt kemény altalaj, a tapadós felső réteg undok, ragadós sárrá változott, hol sárga, hol barna színekben váltakozva. Néhányan leszálltak és futva tolták a bringákat. Michael csak tekert és kereste a füvesebb részeket, ahol némi csúszkálás árán lehetett haladni. A buckák között váltakozó méretű, néhol akár méteres tócsák voltak. Az igazi veszélyt ezek az alattomos képződmények jelentették.  Róluk nem lehetett előre tudni, hogy milyen mélyek, vajon kemény-e az aljuk és simán át lehet-e hajtani rajtuk. Michael régóta versenyzett, tapasztalt öreg róka volt, ösztönösen kikerülte ezeket a helyeket. Még nem tartottak a táv első negyedénél sem. Volt, aki leesett, és úgy döntött, feladja. Michael csak markolta a kormányt, a kesztyűje csupa sár volt, ujjai fáztak.

Az alattomos részen átjutva újabb ördögi szakasz következett, ahol a fű magas volt és elrejtette a buckákat. Néha egy – egy kiáltás hallatszott, néha káromkodás, Michael ebből sejtette, hogy volt esés is. Kezdett szomjas lenni, de megállásról szó sem lehetett, nyomta tovább. Tocsogott a cipőjében a víz, a felcsapódó sártól már átázott a felsője. Az arca tele volt petyegtetve sárral és iszappal, mintha szeplős lenne, még az őszes barna haja is inkább őszes szürkének nézett ki. A kulacsot vastag rétegben lepte be a sár, egyenlőre rá sem akart gondolni. Egyre csak az járt a fejében, hogy folytatni kell, nem lehet feladni. Ha a gép bírja, neki is ki kell tartania. Minden fejben dől el. Michael számára ez az első tíz kilométer a bringával és a terepi viszonyokkal való ismerkedéssel telt, sokan le is előzték, mert nem merte túlságosan hevesen tolni.

Aztán végre eljött az a pillanat, amikor olyan érzése van az embernek, hogy egy kattintás, és megfordul a kulcs a zárban, összehangolódtak és egyre jobb tempót tudott diktálni a kicsit javuló útviszonyok közepette. Visszaszerezte az elvesztett pozíciókat. Lassan megközelítette az első hat – hét főt.  Elérte a tizenötös kilométert, és kezdett megnyugodni, hogy nem a legjobb ugyan, de azért halad. A szervezete már nagyon kérte a vizet és az energia utánpótlást, de Michael nem állt meg.

És ismét jött a megpróbáltatás, elfogyott a fű, eltűntek a kiemelkedő buckák és sehol semmi más, csak a szürke, vizes, tocsogós sár, amin már rengetegen keresztülhajtottak. Csúszott minden irányban. Biztonságosan csak azok tudtak átvergődni rajta, akik sárra való spéci gumival felszerelt géppel jöttek. És Michael nem tartozott közéjük. Ezerszer elátkozta most azt az őrült pillanatot, amikor visszatette otthon a polcra a másik gumit. Bringája csak gyűjtötte szorgalmasan a vizes, nyálkás földet. És eljött a pillanat, amikor már nem tudta elforgatni a pedált, meg kellett állni és kiturkálni a sarat. És ez így ment tovább majdnem fél órán keresztül: tekerés, csikorgó ropogás, leszállás, káromkodás, tisztogatás. Nem sokára már nagyobb gond is akadt: a fogaskerekek közé beragadt valami a fűben és csak 2-2 fokozat volt használható elöl és hátul. Kezdett eldurvulni a dolog. Aki szereti és tiszteli a sportot, az szereti magát az eszközt is, és karbantartja, hiszen együtt élnek, mozognak. Fizikai fájdalmat okoz ilyenkor hallani a gép keservesen küzdő hangját, fém alkatrészeinek fájdalmas csikorgását, súrlódását. Michael már nem tudott mosolyogni, nagyon szomjas volt és érezte, hogy fogy az erőnléte, inni kellene és enni. Muszáj egy perce leállni. Magára parancsolt, leszállt, elővette a becsomagolt energiaszeleteket és csokikat, türelmetlenül kapkodva letépte a csomagolást, összegyűrve a tartójába tette, gyorsan magába tömött párat belőlük. Mindjárt jobb. Megtörölgette a kulacs száját a sártól, és megpróbált inni. Először kiöblítette kiszáradt száját. Majd ivott és csak most érezte, mennyire kiszáradt. Néhány homokszemet is lenyelt, ropogni kezdtek a foga alatt.  Lassan visszatért az ereje. Felszállt a bringára és indulás előtt körültekintett. Most nézte meg először jobban a tájat, ahol jártak. Körülötte mindenhol bringások küszködtek, futva, gépet tolva, sárosan, vizesen. Fák nem látszottak semerre sem, csak széles, tágas mező, amelyen birkák legeltek a messzeségben, egy szénás pajta, egy kút, itatóvályú. Egy kutya ugatása hallatszott a távolból. A felhők lassan tünedeztek, és derengeni kezdett a nap.

- Jó is lesz, ha melegít egy kicsit, tiszta víz mindenem - gondolta Michael. - És a táv fele már megvan.

Tizenkét óra volt.

- Gyertek már lányok! - szólt hátra Peter. – Nem kell minden tücsköt és bogarat lefényképezni!

Susan meggyorsította a lépteit, noha az emelkedőn így elég gyorsan kifulladt. Felvett hát egy egyenletes ritmust és a kitaposott füves ösvényen nézelődve gyalogolt felfelé. A lányok rá sem hederítettek a fiúk beszólásaira, valószínűleg megszokták már, hogy folyton teljesítmény túrázni akartak. Végre volt itt közöttük valaki, aki nézelődni is szeretett. Kihasználták hát a lehetőséget és végre mertek gyönyörködni is a tájban. Lonának gyakran csak vagy a szőke feje búbja, vagy a farmeros popsija látszott ki a magas fűből. Amikor csak lehetett, letért az ösvényről, mert ő már tudta, hogy az igazi vadvirágok kissé beljebb találhatók, ahol még a kíváncsi bámészkodók és tapogató kezek nem zavarták meg természetes életterüket. Mániákusan fényképezett, és gyakran lehetett hallani álmélkodó kiáltását vagy elismerő csettintését, amikor valami különlegességre akadt.

Susan is sok növényt felismert, és egyre többször került elő a kis teló a zsebéből. Gyűltek a fotók: narancssárgán lángoló tűzliliom elölről, felülről, alulról, egyedül, társaságban. Rózsaszín lilás szirmú turbánliliom még nyíló, már elnyílt, és jééé... amott még teljesen bimbózó állapotban. Fehér harangvirág, de mekkora, majdnem fél méteres, ezt is le kell… Te jó ég! Mi volt ez a hang? Mintha madarak raja repült volna egyre közelebb, surrogó hang hallatszódott, erősödött, de sehol árnyék, vagy madárrikoltás, csak a szárnyak susogása. A fenyők szólaltak meg: a hirtelen feltámadt szél átsuhant a fenyőerdőn, megcibálta a lecsüngő ágakat és gyönyörű, suttogó dallamot játszott el a kékes tűlevelek között. Suhogó hangok hallatszottak minden irányból, majd ahogy feltámadt a szél, oly hirtelen le is csillapodott. A fűszálak már nem hajladoztak minden irányba és Susan most teljes egészében pillantotta meg a domboldal lankájában fekvő mezőt, amelyet beragyogott a késő délelőtti nap. A zöld fű valódi zöld volt, és nem csak sápatagon szenvedő utánzat, élt és közte millió mezei virág bólogatott, fehérek és sárgák, kékek és lilák. Egy igazi alpesi rét tárult a szeme elé.

A kolompszó egyre közelebb jött, majd hirtelen egy barna tehén bukkant fel az ösvény mentén, füleiben sárga lemezkén azonosító jelzés és egy fekete fehér foltos, hosszú szőrű kutya szaladgált körülötte.  Susan megpillantotta a többi állatot is, elszórtan legeltek a hegyi legelőn, néha megbillentve farkukat, ahogy el-elhessegettek egy-egy pimasz legyet.

- Nahát, nahát…- Susan csak kapkodta a levegőt. - Itt biztos nem betegek a lelkek.

Annyira egyszerű volt az egész, és mégis, micsoda nyugalom áradt a környező hegyekből, a dombokból! Minden olyan rendben volt.

- Nézd, ott a gerincen a kis kápolna, ahová majd megyünk- szólította meg Peter.

Susan felnézett a magasba, és elakadt a lélegzete. A hegy lábánál álltak, a lankás oldalon fenyvesek és lombhullatók nőttek felváltva, csak a foltok színéből lehetett következtetni, hogy hol mi lehet. A színek árnyalatai pedig folyamatosan változtak, attól függően, hogy felhő takarta-e el a napot és az árnyékok milyen szögből estek. Folyamatos fényjáték volt ez, megunhatatlan. Az erdőket szalagként szelték át a szerpentinek és kígyózó ösvények, néhol lankásan és szélesebben, néhol meredeken és nagyon-nagyon keskenyen. Az erdők között egy sáv teljesen szabad volt.

- A felvonó helye - eszmélt fel Susan.

 A tábla ezt is mászó ösvénynek jelölte. Még feljebb emelte tekintetét. Itt már ritkultak a fák, és a hegyoldal meredekebb lett, kopárabb, apró törpecserjékkel borított foltok látszottak, közöttük szélesebb, üres sávokkal. Némelyek kövesek, sziklásak voltak, de olyan sávok is látszottak, amelyeket csúszós, apró szemű kőzettörmelék borított.

- Nahát, morénák! Isteni! Azta! Hová kerültem? A kőzetmennyországba? - gondolta Susan, akit mindig érdekeltek a sziklák és ásványok, a geológia és morfológia.  A gerincen azonban csak sejteni lehetett a kis emlékhelyet, mert a felhők makacsul megültek, mintha egy katlanba fészkelték volna be magukat, fehér, sűrű, párás párnát alkottak és eltakarták szeme elől a célt.

– Induljunk! - noszogatták a többiek a lemaradó, álmélkodó lányokat.

– Nem arra! Azon az enyhe szerpentines sétaúton majd lefelé fogunk jönni, most előbb mászunk! - terelték a fiúk a másik irányba, el a biztonságosnak tűnő ösvénytől a lányokat.

– Mi van? Mászunk? Ettől féltem. No, csak bátran!- gondolta Susan.

Az ösvény kezdeténél ott állt a sárga irányjelző tábla, legalább hat lehetséges irányt mutatva, így nehezítve meg a tétovázónak a döntést. És több piros jelű ösvény is indult.

- Félkörben kapaszkodunk fel, átkelünk ezen az oldalon a gerincen, és hátulról érünk fel a csúcsra, majd végigmegyünk a másik csupasz gerincen, amit láttál, és kábé négy óra múlva elérjük a kápolnát. Van elég vized, ugye? - Peter civilben tornatanár volt, jó erőnlétű, ötvenen túli, szakállas férfi. 

- Mi van? Négy óra? Mibe vágtam bele, húúú! - Susan semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy egy kicsit fél a magasságtól és létrafóbiája van. Azért is megcsinálja.

- Biztos nem lesz létra, a sziklákon meg lehet lépegetni, meg kapaszkodni - gondolta.

A keskeny út fenyőerdőbe vezette a társaságot. Az öreg fák ágai vízszintesen nyúltak ki a kavicsos, majd később sziklás ösvény fölé. A sziklák lépcsőket alkottak, amelyek bizony fél méteresek voltak és csúszósak az előző napi esőtől. Ahol a fák gyökerei kiálltak a földből, könnyebb volt a mászás, mert a botokat be lehetett szúrni a földbe, de a sziklás részeken Susan sokszor keresgélte a biztonságos megtámasztás lehetőségét. Nagyon gyorsan rájött a bot szakszerű használatára és már nagyon örült az új beszerzésének, könnyebb volt így a mászás. A sziklalépcsők néhol sok apró fellépővé alakultak, amiken nehéz volt a bakancsos lábakat megvetni, néhol pedig ferdén beékelődött nagy, sima felületű, csúszós, fehér sziklákká formálta őket a természet. Ilyenkor bizony le kellett tennie a botot, megkapaszkodni két oldalt a lecsüngő ágakba és fűcsomókba és feltornázni magát. De egyre jobban ment és Susan nagyon jól érezte magát. Arca kipirult az izgalomtól és az sem zavarta, hogy a pólója teljesen nedves lett a hátizsákja alatt, az új nacin pedig átütött az izzadtság.

- Majd megszárad - gondolta.

Egyre magasabbra jutottak. A levegő tiszta volt, éles, gyanta és nedves föld illatú. A fáradtság kezdett megjelenni. Susan vádlija és combja bejelzett, nem tetszett nekik a szokatlan terhelés. Egy hirtelen kanyar és egy meredekebb kapaszkodó után szétváltak a fák mindent eltakaró karjai, és Susan előtt ott tornyosult az első meghódításra váró csúcs, tetején egy magas cső, fémzászlóval. A szikla tetejét korláttal körbekerítve kis lapos platót alakítottak ki a bátrak számára, akik innen akartak letekinteni a hegyoldalra. Susan közelebb lépkedett, letette a hátizsákot és ekkor megpillantotta a létrát. Kopott zöld színű volt, egyszerű, mindennapi, jó négy méter magas, meredek szögben a sziklához rögzített acéllétra. Peter és Lona már fentről integettek, a társaságból néhányan pedig folytatták az utat, nem volt ez olyan jelentős célpont, többször is megnézték már.

A létra, az akadály, le kell győzni, irány! Susan megmarkolta a fejéhez közeli lépcsőfokot, és elkezdett mászni felfelé. Keze izzadni kezdett és egyre nehezebben emelgette a lábait. Az elején még nem látta a tájat, eltakarták a bokrok. Ahogy elért a létra feléig, lába nem akart engedelmeskedni. Kétoldalt eltűnt a biztonságot jelentő növényzet. Agya rendszerezett, emlékképeket szortírozott és tudatta, hogy ha innen leesik, az már fájni fog. Susan erőt vett magán, nem nézett lefelé, oldalra sem, csak felfelé. Még egy kapaszkodás, majd még egy, a feje már a legfelső fok felett volt. Négy méter. És ekkor jött a legnehezebb, a létra tetején nem volt korlát, láncokba kellett volna kapaszkodni, feltérdelni és valahogy átcsusszanni a sziklára. Nagy volt a távolság. Susan ekkor már remegett, gyomrában szorongató görcsöt érzett és megállt. Belekapaszkodott a láncba, hogy akkor is átmászik arra a nyavalyás sziklára, de a lábai nem engedelmeskedtek neki.

– Maradj csak nyugodtan ott, nem kell hősködni, ez az első túrád. Lesz még alkalom ilyenre. Mássz szépen óvatosan vissza! - Peter gyakorlott szeme észrevette, hogy gond van, és kedvesen átsegítette Susant a szégyenkező érzésen, ami elöntötte a tehetetlensége miatt.

Susan óvatosan lépegetve visszamászott. Kezei csúsztak és a lába remegett, alig várta, hogy a biztonságos sziklatalajon érezze ismét magát. Leért. Vett egy mély levegőt. Nem sikerült.

Tizenkét óra volt.

(Folytatás következik)