Kívánság VII. rész

stockvault-purple-flowers116763.jpg

A koboldok völgyében

A kislány a homokos tengerparton ült. A sós, moszat és kagyló illatú langyos szél megsimogatta napbarnított arcát, játékosan megcibálta befont barna haját, imitt-amott pici tincseket szabadított ki, majd megtépkedte a pici masnikat és tovalibbent.

Bell rajzolt. A papír a térdén feküdt, kicsit meggyűrődött a sarka, ici-pici macskafülek. A színes filctollak szétszóródva hevertek mellette az aranyszínű homokban. Hozzá nem értők szemében rendetlenül, ámde ő pontosan tudta, kis kezével mikor melyik színért kell nyúlnia. A tenger fodrozódó habjain egy sirály ringatózott, a háttérben egy halászbárka siklott a nyílt tenger felé. Kora délután volt, kicsit hűvös, borongós.  Bell csak rajzolt, tökéletesen elmerülve a munkában. Megfeledkezett mindenről, nem törődött a nagybetűs Idővel, melynek homokszemei peregtek. A lapon életre kelt a türkizkék vizű tenger, a fehéres-szürkés tollazatú sirály, kicsit pirosabb a csőre, mint kellene, a sós víz marta, kopottas, bordós-pirosas árnyalatú csónak, a fehér vitorla.  Gyermekrajz volt, egyszerű, minden technikai fortélytól mentes és mégis mesélt. Egy gyermek álmairól.  A kislány lesimította széltől kócos haját, anyjától örökölt barna szemeivel a madarat fürkészte. Sehogy sem sikerült papírra vetnie azt, amit érzett. Ha lehunyta a szemét, a sirály csőrét látta, amelyből egy hal farka kandikált ki, meg a tollakon csillogó vízcseppeket és a hullámokat vető, habzó, mégis átlátszó vizet, amelyen a sirály úszott. Csak jönne már az a fotográfus bácsi, aki azokat a szép jeges képeket készítette. Annyi mindent kérdezne tőle. De anyu azt mondta, messze jár, talán majd egyszer…

- Bell, kincsem, elkésünk, hol bujkálsz? - Egy vidám hang zavarta meg Bellt tűnődésében.  Anne kék kötött pulcsival a kezében sietett felé a homokon, meg-megcsúszva magas sarkú cipőjében. - Indulnunk kell a könyvbemutatóra, kincsem, gyere! És utána a rajzaitokból kiállítást rendeztek a galériában. Nem késhetünk el!

Gyorsan összekapkodták a rajzeszközöket, betömködték Anne táskájába, a mindent elnyelőbe, de a rajzra úgy vigyáztak, mint valami kincsre. Hiszen az is volt. Kincs. Egy kislány alkotása, aki szívét-lelkét tette a filctollal készített rajzba. Óvatosan összetekerték, befőttes gumit húztak rá, így tették a táskába, hogy otthon majd méltó helyére kerüljön, a folyosó falára, ahol a padlótól a mennyezetig sorakoztak a fotók, képek és rajzok. Egy férfi természetfotói és Bell gyermekrajzai.

A galériában a könyvbemutató a szokott módon zajlott le. Az írónő felolvasott az útikönyvből, majd beszélgetett a rajongókkal. Még hátravolt az utolsó esemény, a gyermekrajz kiállítás megnyitása.  A gyerekek egy pályázatra készítettek vegyes technikával rajzokat. A kikötés csak annyi volt: a természet legyen a téma. Az iskola könyvtára könyveket kapott jutalmul a részvételért, a gyerekek pedig apróbb ajándékokat, mindenki, kivétel nélkül. Az alkotás közben pedig jókat mulattak, hiszem elmaradtak a klasszikus rajzórák, amikor lovakat kellett rajzolni akkor is, ha még sosem láttak élő lovat. Helyette mindenki élvezettel dolgozgatott, ragasztgatott, rajzolt, maszatolt, festett, színezett, ki ahogy és amivel akart és szeretett. A vendégek izgatottan toporogtak, az írónő állítólag egy híres fotográfust kért fel az eseményre.

Bell a rajzán töprengett. Vajon tetszeni fog? Azt a varázslatos völgyet próbálta megrajzolni filctollal, amiről Anne esténként mesélt, amikor összebújtak a hálószobában a jó puha paplan alatt és életre keltek körülöttük a tündérmesék legendás figurái. A mese egy képről született, amely a folyosón függött. Régi volt, nem is eredeti, csak egy másolat, melyet Anne nyomtatott ki és kereteztetett be. A völgy, ahol a koboldok laknak. És a felhők fátyolként libbenek és szállnak fel a völgyből. És érezni a gyanta illatát. Hegyek, völgyek váltakoznak, kék fenyvesekkel teli domboldalak, magasból zuhogó vízesések, szinte hallani a hangjukat, koboldok búvóhelyeivel teli mesebeli táj. Bell álmában tovább gombolyította a mese fonalát, kiszínezte a látványt, magát helyezte a középpontba, ő volt a jó, aki mindig megmentette a hosszú fülű koboldtársaságot ezernyi veszélytől, ezért befogadták maguk közé.  Egy hatalmas, vastag törzsű fa volt az otthonuk, melynek ágai vízszintesen nyújtózkodtak a föld felett. Göcsörtös törzsén apró csigalépcső tekeredett körbe a csúcs felé. Minden koboldnak kis függőágya volt pókhálóból, és levél paplanja…

-…Gratulálunk miden kis művésznek. Kérem, most pedig tekintsék meg a kiállítást! - Halk, öreges, kicsit rekedt hangon beszélő férfi nyitotta meg a kiállítást. Anne a hang hallatán megtorpant és azt hitte, kiszalad a talaj a lába alól. A lelke mélyén tudta, hogy egyszer még eljön a pillanat, amikor szembe kell néznie a férfival. Várta, akarta, remélte, hogy megtörténik majd. De most… félni kezdett. Bellért és magáért. Hosszú idő telt el azóta, hogy Martin elment a jeges világba fényképezni és az álmait megvalósítani. Ő pedig itt maradt egyedül. Egyedül? Bellel.

A paravánokra kitűzött rajzok előtt összegyűlt tömeg lassan haladt előre. Csak egy férfi maradt le. Tétovázott. Éles tekintetű kék szemével egy képet nézett. Megtörölgette fekete keretes szemüvegét a pulóverjében…Mintha ismerné a képet. Továbbindult, majd ismét visszalépett. Filctollal készített gyermekrajz volt. Nézte és lassan összeszorult a torka. Az emberek szétszéledtek, nézelődtek, csoportokba verődve beszélgettek, de ő maradt. Állt Bell rajza előtt és eszébe jutott egy barna hajú nő a múltból és egy találkozás: - Eltűnt a sejtelmes árnyék?…- Okoska…

- Tetszik a bácsinak a rajzom?  Anyukám esténként mesél nekem, Írországról is, ahol egy ismerőse sokat fényképezett. Megpróbáltam lerajzolni. - Martin  nézte a kedves kis gyermekarcot és hallgatta a szavakat, melyek nyomán egyre tisztábban látott, mintha sok évnyi vakság után végre kilépett volna a napfényre.

- Martin, jöjjön, bemutatom a könyvem fordítójának…ááá, látom, Bellel már megismerkedett. Ő Anne lánya, tudja, Anne, meséltem magának, ő fordította le a könyvemet. És a kislánya Bell, még csak hét éves, de nagyon tehetségesen rajzol és ismeri azt a rengeteg képszerkesztési trükköt a számítógépen…

Martin nem hallotta a szavakat, minden összemosódott előtte, úgy érezte, levegőre van szüksége vagy megfullad. Azonnal ki kell mennie.  Mormolt valami bocsánatkérést és az ajtó felé fordult. A hirtelen mozdulattal azonban meglökte a mögötte álló nőt, akinek a kezében megbillent pohár és az üdítő a nő bordó blúzán landolt. - Elnézést, asszonyom, akkora a… - A mondat befejezése elmaradt. Csak nézett a vele szemben álló nőre. Anne. A sors megismételte önmagát. Nézték egymást és mintha visszarepültek volna a múltba. Néha nincs szükség szavakra. A jelen azonban gyakran közbeszól.

- Anyu, a bácsinak tetszik a rajzom. Tudod, a koboldos…

- Kincsem, azt a képet ő készítette. Ő a fotográfus, akiről meséltem neked…

Anne és Bell. Anya és lánya. Martin csak nézte őket. Meghatódva, kicsit zavartan, kicsit értetlenül, mert a szívében furcsa érzések keltek életre. A kislány arca olyan ismerősnek tűnt. Fotográfus szeme felmérte a vonalak hasonlóságát, kutatott az emlékei között, összehasonlított, elvetett, másik képet vett elő emlékezete fiókjaiból, leporolta, ismét hasonlított jellegzetességeket keresve és… már tudta. Helyére került minden mozaikkocka. Bell az ő lánya. Pont így nézett ki hét évesen az édesanyja azokon a réges-régi fotókon. De miért nem mondta el Anne? Csak pillanatok teltek el, de a gondolatok száguldásuk során éveknek megfelelő hosszúságú időtávot jártak be. Kérdezni akart, de mindenütt emberek álltak.

- Anyu, éhes vagyok, menjünk már! Eljössz hozzánk megnézni a képeimet, ugye? - Bell eldöntötte a kérdést. Barátokra éhes kis lelke ráismert a rokonlélekre.

Anne tudta, hogy eljött a pillanat. Az igazság pillanata. Martinnak joga van megtudnia az igazságot. Akkor hát, itt az idő. - Menjünk haza.

A lakásban Martint egymás után érték a meglepetések. A folyosó falán nemcsak Bell rajzai függtek, hanem az expedíció során készült, borzongatóan hideg, jeges világot bemutató fotósorozatok másolatai is, amelyeket Anne letöltött a netről, kinyomtatott és sorozatokba rendezve kitette őket a falra. És ott volt legfelül a Koboldok völgye is, igen, a legelső kép, amibe Anne beleszeretett és amiről annyit vitatkoztak a neten. Lehet-e ilyen kék egy fenyőerdő, miért nincs árnyék a képen, és így tovább. Millió édes, aranyos, apró, pár szavas, semmit sem jelentő kérdés, ami csak arra szolgált, hogy ne maradjon abba kettejük között a beszélgetés. 

Bell apró tenyerét Martin kezébe csúsztatta és megkérdezte tőle: - Te készítetted ezeket a képeket? Nem féltél a jegesmedvéktől? Láttál fókákat is?  És pingvineket? Abban a völgyben tényleg élnek koboldok? Naaa, anyu, tegyél le!

 Martin mosolyogva nézte, ahogy Anne nevetve felkapta és magához ölelte a lányát, majd forogni kezdett vele, Bell pedig sikongatott és kapálózott. Végül mindketten kicsit szédelegve megálltak és Bell lába ismét a földön volt. - Irány aludni, kincsem.

Itt az idő. A ki nem mondott kérdések és elhallgatott válaszok ideje. Csak nyíltan és őszintén. Mindig van újrakezdés.

- Anyja lánya, ki nem fogy a kérdésekből…

- És ő a te lányod is, Martin. Az orvosok a korom miatt veszélyesebbnek találták a terhesség megszakítását, mint a szülést, és késő is volt már. Láttam a képeiden, milyen veszélyes helyeken jársz, nem akartam ezzel is nehezíteni az életedet. És igen, akartam ezt a gyereket.

- Anne, végleg visszatértem, az expedíciók ideje számomra lejárt, és talán elkezdődhetne végre a mi közös időnk…

- Martin, sosincs késő az újrakezdéshez. Bell örökölte a tehetségedet. És a makacsságodat. És az akaratosságodat. És rengeteget kérdez, mint én, de ő sem szeret felelni, akárcsak te! Tanítsd hát!

Martin magához húzta Anne-t, aki lerúgta magas sarkú cipőjét és így már nem érezte magát egy centivel sem magasabbnak. És az sem volt baj, hogy Anne nem tudta Martin vállára hajtani a fejét. Tökéletesen összeillettek így is. Anne új kívánságlistáján csak egy tétel szerepelt: nagyon szeresse őt a választott férfi. Tétel kipipálva!

Befejezés

Anne: Te jó ég, mit kezdek két Kossal a családban? Eddig eggyel is alig bírtam, pedig lány és még gyerekcipőben jár. Istenem, mit kutyultál már megint össze? Egy Skorpió két Kossal! Világgá megyek!