Rohanó hullámok nyomában 1. rész

http://weheartit.com/entry/129424405

Susan a telefon éneklésére riadt fel. Mi van már megint? Az előbb tette le a fejét a párnára, csak pár perc telhetett el. Ránézett az órára és kipattant a szeme. Az a pár perc pár óra volt ám, hűű, kelni kell, érdekes lesz a mai nap De azt a zenét le kéne cserélni, elég volt Vangelisből és a Paradicsom meghódítása is befejeződött, valami dinamikusabb kellene. Megdörzsölte a szemeit és még kómásan kezébe vette a mobilt, ránézett a kijelzőre és a kis boríték, lám, üzit jelzett. 

Steventől érkezett sok száz kilométer távolságból. Kicsit morgós, de érezhető mögötte a támogató, baráti szándék: …Nem írtál a héten edzésnaplót vagy nem futottál? …A múltkorin jót mosolyogtam, bokrokon ugráltál át, vagy rosszul mért Mr. GPS? …

Igen, a figyelő baráti szemek minden apróságot  észrevesznek. Jó, egy tévesen felrajzolt, cikkcakkos útvonalat pedig rögtön kilőnek. Otthon illat, otthon érzés, hiányérzés, honvágy támadt az sms után. Susan felült, óvatosan letette a lábát a padlóra, reggelente nincs gyors mozdulat. Kiült az ágy szélére, orrára csúszott szemüveggel, boszorkánykócosan, kibomlott hajfonattal.  Mintha még nem látta volna, úgy nézett körül a kis szobában. Semmi különös, kollégiumi szoba, minden igényességet nélkülöző.  Négy ágy, ebből kettő a fal mellett, a másik emeletes. Íróasztalok, lámpák, polcok. Most elhagyatottan, könyvek, papírok nélkül árválkodott mindegyik, szünet volt. Csak a tanfolyamosok laktak az épületben. Susan nem kapott szobatársat, a szervezők tudták, hogy két tanfolyamot is végez egyszerre, délelőtt-délután, mert a hónap végén le akarja tenni a nyelvvizsgát. Megkönyörültek a nyáron is tanuló bolondos nőn. Ha már éppen így akarja eltölteni a nyarat, őket nem érdekli.

Susan feje valahogy nem akart stabilan ülni a helyén. Azonnal be kell nyomni egy nescafét! - gondolta és már cselekedett is. A víz hideg volt, az édesítő émelygős, az ital erős lett. Ettől aztán felébredt és kezdett a feje is kitisztulni. A szemüvege is problémásnak tűnt. Meglazult a szára és folyton lecsúszott, igazgatni kellett. De itt, távol az otthonától, nem akart optikust keresni, a rezerva a táskában lapult, gyengébb és karcoltabb ugyan, de itt van. Ha kell.

Kinézett az ablakon és ösztönösen megtapogatta a nyakát. Reggelente fájt a torka. A város egy völgykatlanban feküdt, a hegyek-dombok koszorúja a hajnali párát, ködöt nehezen engedte eltűnni, felszáradni. Még kora délelőttönként is apró pamacsok szálldostak felfelé és megakadtak, belebotlottak a hegycsúcsokba, majd szétszakadozva eltünedeztek. A kollégium a központtól nem túl messze, egy nyugodt, csendesebb részen épült, kertek, parkok, szűk utcák és öreg, földszintes házak vették körül. Az épület mögött egy mély, betonmederbe kényszerített folyócska zubogott, néha kristályosan tisztán, álmosan, lustán kajakokat úsztatva, néha zúgva, sáros, barnás-szürkés iszapos vizet hömpölygetve, hullámokkal csapkodva a beton falakat. Partját lépcsősen építették meg, kedvenc pihenőhelye lett a fiataloknak és öregeknek.

A túlsó partról a piac hangjai térítették Susant magához az álmodozásból.  Vasárnap, vásárnap. Nem hagyományos kofás-zöldséges piac volt, veszekedő, tülekedő, türelmetlen emberekkel. Ez a vásár csak vasárnaponként és csak itt, a folyó partján létezett és lüktetett. Hasonlóan, mint Párizsban és Rómában, festményektől kezdve könyveken keresztül, kézi készítésű ékszerekig mindent idehoztak a környékbeli városokból. Csupa olyan holmi, ami nélkül megvan az ember, de ha arrafelé jár, mégis késztetést érez arra, hogy vegyen valamit. Kicsit múltbeli hangulata volt az egésznek. Az árusok között fiatal egyetemisták is voltak, beszélgető, kopaszodó bácsikák és imitt-amott egy-egy fekete ruhás idős néni, kis összecsukható széken ücsörögve, ölében fehér selyemcérna gombolyag és ujjai szorgalmasan horgolták a fehér csillagmintát, csipkeszegélyt, amelyekhez hasonló sorakozott a partfalon vagy száz darab.

Susan már a harmadik hetet töltötte itt és az előző vasárnapokon kiment a városba, próbált beszélgetni. Ez volt a házi feladata vizsga előtt. Meg kellett értetnie magát a helybeliekkel. Nagyon jó kis beszélgetések alakultak ki, mert mindenki segíteni akart neki, amikor meghallotta, hogy nyelvet tanulni jött ide, egyedül. Susan csodálkozva hallgatta a bábeli hangzavart, mindenki hadarva beszélt, pergőn, gyakran a nyelvtant semmibe véve, majd végül rájött, hogy ő az irodalmi nyelvet próbálgatja a mindennapi helyett. Ami azt illeti, tizenegy nyelvjárás egy nyelven belül nem semmi, tényleg hatalmas zűrzavart okoz. Ezek után már nem lepődött meg semmin, beszédbe elegyedett  nyugodtan bárkivel és ha nem értett valamit, elmondta a csodamondatot: - Lassabban, kérem! - és már mosolygott is mindenki.  Nahát, ilyen könnyű kapcsolatot teremteni? Mindenről lehetett trécselni, sport, természet, könyvek…

Az ajtón kopogtak.

- Készen vagy? - Natasa, a franciatanárnő nyitott be, karperecei megzörrentek vékony csuklóján. Ő volt a másik önálló, ötven körüli nyelvvizsgázó jelölt. - Éhes vagyok, menjünk gyorsan reggelizni, a többiek már a kávénál tartanak az étkezőben és a busz is megérkezett!

Ezt a vasárnapot a szervezők ajándéknak szánták, csoport tréningnek. Vagy túlélőtúrának? Annyit mondtak, hogy sportosan kell öltözködni, és csak az jelentkezhet, aki tud úszni.

- Na nehogy már! Mint a delfin! - és Natasa az elsők között írta fel magukat a listára.

Susan inkább hallgatott, hiszen tudott úszni, de soha nem tette le a szemüvegét, mert nélküle fél óra múlva robbant a fejfájás nála. Egy kicsit megrémült az ismeretlentől, kisördöge előbújt és sugdosni kezdett:

- Már megint túl gyorsan vágtál bele, inkább itthon kellett volna maradni és tanulni, jövő héten vizsga lesz, felsőfok! Készen állsz rá? Hát…

 A busz előtt toporgók csoportja a vezetőt faggatta az útirányról. De ő csak mosolygott. Susan ebből a mosolyból valami félelmeteset következtetett ki: - Ha tudnátok, mi vár rátok…

Natasa ránézett:

- Gondolkozz már logikusan és ne agyalj feleslegesen, nem lesz veszélyes, holnap újra dogát kell íratniuk velünk.

Susan kicsit kételkedett ebben:

- De mégis, miről lehet szó? Mi az, ami a környéken elérhető egy napon belül oda-vissza plusz tartalom?

Natasa nem parázott túlságosan, életvidám egy nő volt:

- Hát gyakorlatilag plafon a csillagos ég! Hegymászás, persze, itt vannak az Alpok minden formában és néven.

Susanben a félelem magasabbra szárnyalt:

- De itt úszni kell. Talán nem valami gleccsertóra gondoltak?

Tovább ötleteltek. Most már Andreas, az olasztanár is beszállt:

- Vagy lehet barlangtúra is. Ja, ott nem kell úszni, ez kiesik. Közel a tenger, de az meg nem túlélő show. Na, mi jöhet még? Ötletelj Susan, beszéld ki magadból, látom, hogy félsz! Egyébként vannak hidak is, azok a nagy kőhidak, boltívesek, talán nem lesz ugrálás.

Susant a rosszullét kerülgette. Aztán meghallott egy ismerős hangot és felkapta a fejét. Őszes hajú, kopott farmeros, sportcipős férfi közeledett feléjük a sofőrrel beszélgetve. Kék kockás ingét nem tűrte be a naciba, bal kezét lazán zsebre vágta. Megcsörrent a mobilja, felvette, elnézést kérően rámosolygott Susanra, gyorsan elintézte a hívást és már lépett is vissza hozzájuk:

- Robert vagyok, a túra vezetője. Felkészültek? Akkor induljunk és menet közben elmondom a tudnivalókat. Azért nem most, nehogy valakik…- Susanra nézett és szája szögletében mosoly bujkált - …visszaforduljanak!

Miii? Susan olyan zavarba jött, hogy majdnem elejtette a kis ebédcsomagot, amit reggelinél nyomtak a kezükbe. Natasa, igazi francia kíváncsisággal azonnal rávetette magát Susanra, amint lezöttyentek az ülésekre:

- Honnan ismered, ki ez, nem is mondtad, hogy jártál a városban, naaaa….Susan, gyerünk, mesélj!

Susannak kezdett elege lenni a túlzott figyelemből. Nem volt itt semmi mesélnivaló. Előző hétvégén futottak össze a vasárnapi folyóparti sétáláskor. Susan éppen öreg magazinokat keresgélt, hogy legyen valami olvasnivalója és ráfutott egy Adrenalin címűre, ami az extrém sportokkal foglalkozott. Tandem ugrás, hegyi bringázás, hegyi futás és hasonló fincsiségek, amiket ő ötven évesen sohasem óhajtott kipróbálni, de már az olvasás is olyan borzongatóan jó érzés volt. Tudni, hogy az ember feszegetheti és kitolhatja a határait. És mindez közérthetően, nem tudományoskodva, élvezhetően leírva. Az, hogy a magazin gyűrött volt és már alaposan kiolvasott, csak emelte értékét Susan szemében. Az árus egy napbarnított bőrű, barna szemű férfi volt, aki kedves mosolyával, egyszerűen formált pár szavas mondataival és kérdéseivel felbátorította őt a beszélgetésre. Az időjárásról, a tájról, a környékről, és a sportról. Főleg az evezős sportról mesélt a férfi sokat.

Innen származott az ismeretség. Miért kellett volna ezzel dicsekedni? Hiszen nem cseréltek telefonszámot, címet, két ismeretlen véletlen találkozása volt pár szó erejéig.

Hoppá! Susannál bekattant valami. Víz. Evezés. Úszni tudni kell. Te jó ég! Ezt ne! Evezőt eddig csak képeken látott. Mi lesz, ha kiborulnak? Mi lesz, ha…ha… ha…

(Folytatás következik)