Virtuális erőpróba 3. rész

Michael ereje visszatért. Rápillantott az órájára és mérgelődve látta, hogy alapos csúszásban van. Úgy tervezte, hogy a délutáni futás előtt még lesz ideje regenerálódni, de most már ebben sem bízott túlságosan. Ilyen embert próbáló körülményekre nem számított. Eszébe jutott a sok lájk, amit az este küldtek a barátai és a biztatások. Most jól jöttek, már az emlék is motiválta a tovább haladásra. 

Hirtelen felvillant egy kép, valaki más is küszködik most. Susan kommentelt valamit arról, hogy életében először elmegy hegyet mászni a barátaival. Remélte, hogy jól múlik a túrázás és nem csinál semmi kockázatosat a nő. Több gondolatot nem is pazarolt erre, hiszen csak edzőtársak voltak, akik a neten keresztül tartották egymással a kapcsolatot. Rátette a lábát a pedálra és már vissza is tért a versenybe. A megpróbáltatások még csak ezután kezdődtek.

A következő mezőt a tulajdonos elkerítette, vagy a motorosok ellen, vagy a vadaktól akarta óvni a füves részeket. Így azonban csak egy szűk sáros sáv maradt járható a bringások számára, mert bal oldalon egy mély vízmosás kezdődött. Néhol patak jellege volt, vízzel teli mederrel, néhol nád és sás nőtt benne, néhol meg beszakadt part jellemezte és becsúszott fatörzsek tarkították. És ez volt Michael szerencséje. Egy sárosabb szakaszon hirtelen kicsúszott alóla a bringa és nekiütközött a parton levő fatörzsnek. Ott megakadt és nem csúszott bele a patakba. Michael pedig a sárban kötött ki. Szerencsésen esett, sem kő, sem éles tárgy nem volt a nyúlós, iszapos masszában. Inkább falevelek, gyökér maradványok, fűcsomók tették sikamlóssá a terepet. Feltápászkodott, megpróbálta elfogadhatóvá tenni magát, de ez az adott körülmények között lehetetlen volt. Felemelte a bringáját, átnézte, sehol semmi nem görbült el, küllők a helyükön, a maradék sebességfokozatok változatlanok, minden sáros. A helyzet ettől már nem lehet rosszabb. A kesztyűjét kicsit megtörölgette a sártól, felszállt és indult tovább. Ezen a szakaszon lassabban haladt, nem akart még egy esést kockáztatni.

Az már kiderült számára, hogy valószínűleg beér majd a célba, de nem lesz ideje pihenni. Tekert hát tovább egyre fáradtabban. Eszébe jutott, említették az induláskor, hogy lesz majd az út két harmada tájékán egy lehetőség, ahol ki lehet szállni, azok számára, akik sérülés vagy kimerültség miatt feladják. És nemsokára meg is pillantotta, már elég sokan várakoztak a kisvasútnál, bringákat törölgetve és szomorkodva a nem teljesített cél miatt. Michael nagyon fáradt volt, kimerült, minden izma sajgott és tiltakozott a további kínzás ellen. 

- Nem adom fel, megcsinálom. Ezért jöttem. - Egyszerűen tudta, hogy nem teheti ezt magával, soha sem bocsátaná meg, ha most kiszállna a versenyből. – Miden fejben dől el, az erőnlét megvan hozzá, az akarat is. Tovább ment. Nincs több lehetőség, most már be kell fejezni.

Lassan ismét csönd lett körülötte. Nem tudta, hányan lehetnek előtte, úgy saccolta öten vagy hatan. Már megvolt a harminc kilométer is.  Azt hitte, végre sima ügy lesz a befejezés, mert a kisvasút környéke füves volt, kiépítve a forgalom miatt. De később ismét jött a háborítatlan természet, lápos, ingoványos, mocsaras részekkel. Nyílt vízfelület sehol sem volt, csak éppen minden lépésnél hullámzott a föld. Érdekes érzés volt. A sártól a gép lassan már 25 kilót nyomott. Nem lehetett tekerni, nem lehetett róla a sarat leverni. Először úgy gondolta, felemeli és viszi. Látta, hogy néhányan ezzel próbálkoztak. Vagy könnyített szerkezet lehetett, vagy a fiúk voltak szuper erőnlétben. Michaelnak nem ment. Nekigyürkőzött és tolni kezdte a gépet. Csorgott róla az izzadtság, mert most már keményen sütött a nap. A sár rászáradt a hajára, az arcára, a sisakjára.

A kulacsból kifogyott az utolsó csepp víz is és kaja sem volt több, hiszen nem négy órás túrára készült. Összeszedte maradék erejét és azzal biztatta magát, már csak öt kilométer lehet hátra, arra a szakaszra aszfaltos utat ígért a térkép. Meg kell tenni, ki kell bírni, csak addig kell most már eljutni. Visszagondolt a csábító lehetőségre, amit kihagyott és most nagyon-nagyon kellett az akaraterő, hogy folytatni tudja. És végre jött egy szép füves szakasz megváltásként, amelyen lehetett menni rendesen. A gumi tisztult, a sár potyogott lefelé és csökkent a gép súlya.

 Végre ott volt az utolsó aszfaltos szakasz, Michael fellélegzett, nekidőlt, és megtolta a gépet, végig a célig. Megvan, beért, megcsinálta. Negyedik lett.

Maradt még egy órája, hogy felkészüljön a futásra. Letette a bringát és indult az öltözőbe.  Ott hallotta, hogy addigra már az indulók fele feladta, voltak sérültek is.

Délután egy óra negyvenöt perc volt.

- Induljunk, messze még a gerinc. – Lona is lemászott, csatlakozott hozzájuk és hármasban próbálták utolérni az elöl haladókat.

A növényzet változott körülöttük. Elmaradtak a magas fenyők, törpecserjésen keresztül vezetett az ösvény, amely olyan keskeny volt, hogy Susan gyakran oldalt fordult, botjait maga elé emelte és nagyon parázott, mert bizony lepillantva azt látta, hogy a cserjék meredek hegyoldalból nőnek. 

- De jó, hogy ezt az ösvényt lentről nem lehetett látni! - jutott többször az eszébe. 

Ennek ellenére nagyon jól érezte magát, élvezte, ahogy a puha fenyőágak simogatták a karjait, jól esett az egyre melegebben sütő nap cirógatása, és az egyre magasabb fellépéseket követelő mászás sem okozott túlságosan nagy gondot neki. Szervezete alkalmazkodott és izmai beletörődtek a megváltozott körülményekbe. Végtelen hosszú időnek tetszett, mire kiértek egy fennsíkra, amely kopár volt, apró fűcsomókkal és kilátszó sziklákkal borítva, a sziklákon zuzmók, mohák és apró alpesi virágok nőttek békés szimbiózisban, fehér virágú kötőrőfű, picurka törpeszegfű, és megjelent egy-egy szál kék encián is. Lona egy igazi kincset, egy sárga ibolyát talált a törpecserjék hűvös, mohás tövében, annak a fényképét mutogatta nagyon büszkén. Susan letelepedett egy lapos sziklára, ivott pár korty magnéziumos vizet és kibontott egy szendvicset. Behunyta a szemét, élvezte a gyönyörű időt. Nagy-nagy nyugalom töltötte el. Érdekesnek találta, hogy egyáltalán nem bánkódott az előző sikertelenség miatt, mintha érezte volna, hogy lesz még alkalom.

Pihentek. A kis kőből összerakott piramis itt is növögetett a hozzáadott kövektől. A fennsík a gerinc alatt félúton lehetett. Mindkét irányba kitárult a világ a szemük előtt. Egyik oldalon, mélyen alattuk, a völgyek hevertek lusta zölden, amelyeken idefelé jövet keresztül autóztak, látszottak a falvak, a színes épületek és még a templom apró ablakai is kivehetőek voltak. Köröskörül hegyvonulatok kéklettek a messzeségben. Lona elővette a térképet és megpróbálta beazonosítani a csúcsokat. Utána áttért a túraösvényekre és azon töprengett, ha egy rövidebbet választanának, nem kerülnének-e közelebb a morénás részhez. Nagyon kíváncsi volt arra, hogy vajon miféle növényzet élheti túl a kövek állandó csúszó, súrlódó mozgását.

Susan is érdeklődve nézegetett abba az irányba, de őt nem a növények érdekelték. A gleccserekre gondolt, a régen mindent elborító hó és jégtakaróra és arra, milyen furcsa, hogy most itt áll, a csúcs közelében. Valamikor ez a hegység négy vagy ötezer méter magas lehetett, de a folytonos tektonikai mozgások, a hó, a szél, az eső átalakították, csiszolták, és most alig a fele áll ki a feltöltődött völgyekből.

Összepakoltak, mindenki felvette a hátizsákját, a botosok ellenőrizték a rögzítő csavarokat és a társaság elindult a piros jelzésű ösvényen, amely eleinte kapaszkodva fehérlett a gerinc irányába, majd beleveszett hatalmas kiálló szikláival a törpefenyők foltjaiba és eltűnt. Susan rátámaszkodott a botjára, de érezte, hogy ez a magasság nem jó, kicsit állítani kellene rajta, kényelmesebb lenne az alacsonyabb fogás. Intett a többieknek, hogy azonnal megy, nekidőlt egy sziklának és elkezdte kicsavarni a rögzítő gyűrűket, majd beállította mindkét bot alsó részét  a megfelelő rovátkához, kipróbálta, rátámaszkodott, tett néhány lépést, megfelelőnek találta és gyorsan a többiek után indult. Ismét bejutott a cserjék sűrűjébe, folytatódott a kapaszkodás, apró kövek csúsztak a bot alatt, de Susan most már biztonságosabban lépkedett. Lábai kikeresték a szilárdabban álló köveket, belejött a ritmusba, mindjárt beéri majd a többiek közül az utolsót. Lona úgyis megáll majd fényképezni valamilyen alpesi szépséget.

Az út egyszer csak kétfelé vált. Merrefelé is mentek? Ott a piros jelzés az ösvény menti fán. Nem, amott is egy piros jelzés a sziklán. Susant elöntötte a hideg veríték. Mit csinált? Úristen, egyedül maradt és most merre tovább? Próbálta kideríteni, mi lehet a különbség, visszaemlékezni, miről is beszélgettek a többiek…, hogy sziklás, emelkedős, rövidebb, gyorsabban át lehet kelni a gerincen…, de azt nem említették, milyen a másik ösvény. És melyik a jó? Susan állt pár percig, hátha történik valami, aztán vett egy mély levegőt és elindult a jobb oldali ösvényen, amely barátságosan hívogatta, nem sok sziklát mutatva, kanyarogva a hegyoldalban. Óvatosabban lépegetett, önbizalma növekedni kezdett, minthogy akadály nem került az útjába. Nézelődött, bal oldalán a hegyoldal nyújtózkodott az áhított gerinc felé, jobbra a morénás rész, melynek csipkés szegélyén apró mozgó alakokat fedezett fel, a csúcson pedig a távolban homályos keresztet látott.

Ágak reccsentek és egy fiatal, bakancsos, hátizsákos lány jött szembe vele az ösvényen, térde és kezei sárosak voltak, ráköszönt Susanra, majd továbbsietett.

– Nehéz útja lehetett - sajnálkozott Susan. - Biztos a másik gerincről jön. Legalább tudom, nem vagyok egyedül és járható az út. Csak tudnám, hol lehetnek a többiek.

Tovább indult, az ösvény azonban egyre keskenyebb lett. Vagy a cserjék nőttek szélesebbre és takarták el felét, de Susan már csak oldalra fordulva tudott elmenni. Két kézzel már nem is lehetett kapaszkodni, mert a jobb oldali bokrok is kezdtek egyre alacsonyabbak lenni, az alatta levő lankás rész egyre meredekebb képet mutatott. A botok már nem sokat segítették, inkább akadályozták, folyton beleakadtak az ágakba, ezért Susan óvatosabban lépkedett és lábizmai merevebbé váltak. A köves talaj imitt-amott barna földdel tarkítottá vált és a foltok csúsztak, ha rálépett. Susan egyre jobban félt. Mi legyen? Megforduljon és visszamenjen a másik ösvényhez? De lassan már fél órája jön, még egy kevés és megkerüli a domboldalt és a morénás rész a háta mögé kerül. És ezen az ösvényen az emelkedés sem olyan nehéz és kimerítő, mint a sziklákon való mászás!

Tett még pár lépést és akkor meghűlt benne a vér. Az előző napi esőzések elmosták az ösvényt és a törpecserjék kiborulva hevertek a valamikori ösvény alatt a hegyoldalban. A bal oldalon meg lehetett ugyan kapaszkodni és a kiálló sziklákon talán át lehetett mászni.  Úgy harminc méterrel távolabb a sziklafal oldalában ott piroslott hívogatóan a jel, ott fordult be az ösvény a hegy mögé, el a morénáktól. Olyan közel és mégis Susan úgy érezte, elérhetetlen távolságban van. Itt mászhatott hát keresztül az a lány, aki olyan sárosan haladt el mellette. Elővette a telóját, érdekes, itt volt jelzés, és megpróbálta elérni Petert, de nem volt válasz. Biztos nincs térerő ott, ahol éppen másznak. Mi legyen, mi legyen, hogyan tovább? Visszafordulni nem lehet, de most már biztos, hogy a többiek nem itt mentek keresztül. Senkit sem hagyunk hátra, ez a szabály, itt megvárták volna.

- Nem merek egyedül nekivágni, várok pár percet - a pulzusa egyre hevesebben vert, a keze izzadt, tipikus jele a tériszonynak, pedig az utóbbi időkben nem jelentkezett nála.

Susan nekitámaszkodott a bokroknak, mintha a hegytől várna támaszt és erőt a folytatáshoz.

Michel jutott az eszébe és az őrült elszántsága, hogy egy ilyen hosszú távot szintidő alatt megtesz bringán, majd még fut is utána. Vajon hol lehet most? De hiszen megnézheti…Ismét kézbe vette a telót, felment a futóprogramra, rákeresett Michael nevére és már nézhette is a műholdas felvételen, hol teker éppen. Mintha visszatért volna az élet elfáradt lábaiba, érezte, hogy a másik is küzd, nem adja fel. Azonban a megtett út és az idő nem stimmelt, már be kellett volna érnie. Mi történik ott? Ránézett a grafikonra és meghűlt benne a vér. Michael mérőórája pontosan regisztrált és küldte az adatokat, itt nem volt hazugság, magas pulzusszámmal dolgozott már órák óta. A kijelző esős, felhős, szeles időt regisztrált. Milyen embertelen körülmények közé kerülhettek? Biztos nehezebb a terep, mint várták, de így nem fogja tudni lefutni a távot. Vagy pihenés nélkül kell délután indulnia. Ezen nem lehet segíteni, csak egy kis sóhajtás, egy apró fohász, egy halk jókívánság, hogy:  

- Ne add fel Michael, menni fog! - és utána Susan visszatért a saját kemény valóságába, neki most ide kell koncentrálnia. 

- Nézzük hát. Kapaszkodni kell, sziklákon megvetni a lábat, nem lenézni és átjutni. Ennyi a feladat. Menni fog?  Nem, egyedül nem.

Hirtelen megzörrent Susan mögött a cserje és Peter érkezett sietve.

- Végre megvagy, nem tudtuk, hol lehetsz. Lona várt rád, aztán utánunk sietett szólni, hogy valami történhetett. Látom, nem veszed komolytalanul a dolgokat, gyere, majd segítek. De előbb megnézem, mi van a túlsó oldalon, várj!

 Peter megvetette lábát az első sziklán, megkapaszkodott a cserjékben és lassan mászni kezdett, egyik láb, kézcsere, másik láb, ismét kapaszkodás, láb… nemsokára már a túloldalon volt.

- Itt az út, folytatódik és már felfelé fogunk menni, nem lesz sár.  – Visszajött. - Add ide a botjaidat, ide teszed a bal lábad. Nézd, ott a másik kis szikla, oda majd a jobbat, közben kapaszkodsz, ezek a cserjék nem szúrnak és nagyon rugalmas az águk, látod, selymes tűlevelűek, segítenek neked, fogd meg nyugodtan őket.

Susan lassan megnyugodott, már nincs egyedül, így már menni fog. Elindult, nem nézett lefelé, nem érdekelte már, hogy alatta a sáros, fákkal borított sziklás hegyoldal van. Nem a lecsúszásra gondolt, hanem arra, hogy mindjárt a túlsó oldalon van, átjut és mehetnek tovább. Még egy bokor, egy újabb szikla… magasabbra emelni a lábat… ez csúszik, másikat kell keresni… jó, ez nem mozog… még egy lépés… majd még egy…a piros jelzés egyre közelebb jött, már látszott az út folytatása… és kész. Susan átjutott. Mögötte már jött Peter is, visszaadta a botokat és mintha semmi sem történt volna, indulásra sürgette Susant.

- Nézd, még egy kicsi, ott fordul az ösvény és indulunk felfelé, a gerincre.

A táj megváltozott, elmaradt a morénás rész, zöld rét és rengeteg virág tárult Susan szeme elé és egy sárga táblákkal telerakott oszlop, amely minimum hat lehetséges útvonalat javasolt a folytatásra. 

- Oda nézz, üdvözöl a csúcs gazdája! – mutatott Peter felfelé. A gerincen ott állt egy gyönyörű állat, büszkén emelve a kéklő ég felé apró fejét. Egy hatalmas hegyi kecske nézett le Susanra. Nahát! Olyan közelinek tűnt, olyan szelídnek. Tovább indultak.

Délután háromnegyed kettő volt.

(Folytatás következik)