Michael végiggondolta a
helyzetét. Alig több, mint egy órája maradt, hogy a félmaraton kezdetéig
elvégezze a teendőit. Otthon, amikor megtervezte fejben a versenyt, majdnem három órát saccolt pihenésre, ehhez képest
jóformán semmire sem jutott idő. Lemosta
a bringáját. Utána az öltözőbe sietett, rendbe tette magát és végre átöltözött
száraz ruhába, egyenesen a futómezbe. Felvette a futócipőt, rajtszám, chip,
minden a helyén és még maradt a startig negyed órája, hogy egyen valamit.
Annyira kimerültnek érezte magát, hogy néhány percig nem tudta, lesz-e ereje
folytatni.
- Azonnal enni kell! -
parancsolt magára.
Durva helyzet volt,
hiszen futás előtt ilyen rövid idővel enni finoman fogalmazva sem volt ideális.
Megette a szendvicseit, magába parancsolt egy banánt, és ivott. Rengeteget. Nagyon
ki volt száradva, mehetett a magnéziumos víz, a kóla és a sima víz. Úgy érezte,
soha ilyen finomat nem ivott. Izmai még görcsösen feszültek, megpróbálkozott
némi nyújtógyakorlattal, aztán feladta. Már késő.
Ránézett az órájára,
eljött az idő, indulnia kellett. Beállította a futóprogramot, meglátta a
lájkokat és meleget érzett a szíve tájékán. Kezdett visszatérni az önbizalma és
a lelkiereje. Nem is gondolta, hogy barátai nyomon követték a neten és
sejtették, micsoda embert próbáló futamban vesz részt. Susan lájkja szerényen
bújt meg a többieké között, Michael csak átfutott a listán, majd vett egy mély
levegőt, a kitűzött célra gondolt és a starthely felé indult, ahol már hatalmas
tömeg hullámzott.
A műsorvezető
megtapsoltatta azt a néhány indulót, aki délelőtt a bringás maratont is megcsinálta.
Michael megdöbbenve látta, hogy csak kilenc kéz emelkedett a magasba. A
félmaratonisták vastapssal köszöntötték őket, tudták, mennyire kijár az
elismerés az emberfeletti teljesítményért. Michael nem volt hiú ember, de
most nagyon jól esett a taps, új motivációt nyert belőle, erőt a továbblépésre.
Beállt a versenyzők közé.
Délután három óra volt.
Susan addig csak a könyvekben látott kőszáli
kecskét, hatalmas csavart szarvakra emlékezett, de ez az állat apró, egyenes
szarvakat viselt büszke fején. Csak állt mozdulatlanul és figyelte a mászókat.
Az ösvény emelkedett majd kiszélesedett és egy lankás réten keresztül egyenesen
a gerinc felé tartott.
- Várjatok! - hangok
hallatszottak bal oldalról és egy másik
sziklás útról Lonáék integettek Peter felé. - Nem tudtunk tovább menni. Képzeljétek,
elállták az utat a kőszáli kecskék és az egyik olyan közel jött, hogy majdnem
fellökött.
Susan körülnézett és
nagyon meglepődött a látványon. A rét körül emelkedő sziklákon hat-hét barna
testű állat állt, mintha őrök lennének és a kis beszélgető csoportot figyelték.
- Hát persze, biztos
kicsik is vannak a közelben – jutott Lona eszébe. - A bakok ilyenkor magasabban
vannak, de a nőstények óvják a picinyeiket. Akkor hát vágjunk át réten és egy
kis kerülővel megyünk majd a kápolnáig.
Az alpesi rét egyre
újabb és újabb csodával szolgált. Különböző színű virágok kombinációját
varázsolta Susan elé, aki nem győzte a képeket készíteni telójával. Az ég
kitisztult, egyre tisztábban sütött a nap, Susan szemüvege besötétedett, de még
így is érezte a sugarak erejét. A sziklák őrzői lassan mögöttük maradtak,
megnyugodva, hogy senki sem akarja bántani őket. A fű megváltozott, már nem látszottak sárgás,
elszáradt csomók, egyöntetűen zöld szőnyeggé változott és puha volt, süppedt a
lábak alatt, mintha bársonyon lépegettek volna.
- Ezért hozom el ide az
osztályomat rendszeresen kirándulni - mondta Lona. - Nem a könyvekből tanulják
meg, hogy milyen egy alpesi pázsit, hanem itt, megtapintva, leheveredve, örökre
emlékezni fognak rá.
– És a hangyacsípésekre
is, ugye? - kérdezte Peter nevetve, mert Lona éppen egy hangyaboly közepébe
térdelt bele nagy lelkesedése közepette.
A csúcsig még hátravolt
egy szakasz megmászása. Meglepetés fogadta őket, a hegyoldalt hó borította, csak
hatalmas kerülővel, és a kecskékkel párharcot vívva lehetett volna kikerülni a
havas részeket. Peter ment előre, botjával kereste az ösvényt, aprókat
lépkedett és botladozva, a nyomába lépegetve követte őt a lassan kifáradó
társaság. Csúsztak, botladoztak, néha térdre estek és ilyenkor dideregve
ugrottak fel. Éles kontraszt volt a nyár közepén hóban mászkálni. A hótakarón
átevickélve már csak az utolsó kisebb dombon kellett felkapaszkodni és Susan végre
elmondhatta magáról, hogy meghódította élete első hegycsúcsát.
Ott állt előtte büszkén
a kereszt, rajta a csúcs neve és a magasság. Letekintve beláthatta a teljes
völgyet, ahonnan indultak, a morénás rész mélyen alattuk volt és a távolban
újabb csúcsok sejlettek, néhol hótakaróval borított völgyekkel. Csodálatos
látvány volt, zöld rétek, apró, selymes cserjés foltok, a zöld szőnyegbe
belesimuló szürke felületek, kiálló sziklákkal, néhol barlangok és további
kapaszkodásra csábító ösvények.
Az oszlophoz kis
fémdobozt erősítettek, benne egy műanyag tasakban vastag, nedvességtől
megfakult füzet lapult telis-teli nevekkel és jókívánságokkal, az idelátogatók
írták. Susan belelapozott, olvasgatott és nagyon meglepődött azon, hogy milyen
messziről jöttek a túrázók. Az oldalakat lapozgatva hirtelen belenyilallt a fájdalom
egy ismerős kézírás láttán: egy név, egy régi dátum, az elveszített kedves
aláírása, érzés a múltból, amelyből remélte, hogy már felépült. Nagyon
gyöngének és sebezhetőnek érezte magát, az utolsó oldalra beírta a nevét, de
mielőtt becsukhatta volna a füzetet, Peter is meglátta és felismerte a nevet. Azonnal
megértette, miért sápadt el hirtelen Susan. Néha nem jönnek a szájakra szavak a
fájdalom enyhítésére, és fölöslegesek is lennének, hiszen vannak érzések,
amelyek nem szűnnek meg és nem tűnnek el soha.
– Menjünk, még vár ránk
a kápolna és az emlékhely. – Lona az órájára is oda-odapillantott és gyakorlatiasan
tovább terelte őket.
Délután három óra volt.
Michael számára
megkezdődött élete egyik legnehezebb versenye. Elindult a futás. Csak a fele
távot kellett megtenni, mint délelőtt, de a terep ugyanolyan felázott állapotú
volt. Már az elején látszott, hogy itt sem születnek majd egyéni csúcsok,
szintidőt senki sem fog javítani. A tömeg egyenletes tempóban, csúszva,
botladozva haladt. Lassan oszlottak szét, kereste mindenki a szárazabb
nyomokat, csapásokat.
A terep változatos volt. Néhol aszfalton futottak és
ilyenkor mindenki nyomta, beleadott mindent, hogy javítson az átlagán. Máshol
murvás felület következett, ez is jó volt, mert nem csúszott, és Michael
futócipője is erre lett kitalálva. Egyenletes tempóban futott. Pulzusa
megemelkedett, lábizmaiban azonban a merevség még nem oldódott fel. Aztán ismét
jött a sár, a pocsolyák. Eleinte mindenki kerülgette, Michael is. Utána
rájöttek, hogy értelmetlen, mert nem tudták átugrani a néhol másfél méteres
pocsolyákat. Mindenki belegázolt és már nem törődtek azzal, hogy tiszta vizesek
a futócipők, sárosak a futónacik, a pólók. Az első kör végén már egyformán
koszosak voltak, így kezdődött meg a második kör.
Michael nagyon elfáradt. Most
érte el a holtpontot, szervezete kimerült, csak rakta a lábait egyenletes
ritmusban maga elé. Bal majd jobb, tócsa, cuppanás, víz, bal majd jobb láb,
cuppanás, száraz…és így tovább. Cipője tocsogott, de már nem érdekelte. Nem
érezte a hideget, a vizes futómezt. Feltámadt a szél, egy kicsit hűsítette a
futókat. Lába már nem görcsölt, a magnézium hatása érezhetővé vált, de mereven
mozgott. És eljött nála az a pillanat, amikor
már fejben kellett lejátszani a meccset és nem volt szabad feladnia. Bevetette
a jól ismert lélektani trükköt, visszafelé számolta a kilométereket. Minden
frissítőállomásnál kihasználta a lehetőséget és etette, meg itatta magát, mert
attól tartott, hogy energia híján összeesik. Egyre jobban kimerült.
Aztán egyszer csak vége
lett. Michael célba ért. Vége. Megcsinálta. A teljesítmény felett érzett öröm hatalmasat
kiáltásban szabadult fel. A bemondótól még hallotta az eredményét, agya
feldolgozta a szöveget. Negyedik lett. Tudta, hogy ez egy olyan verseny volt,
amit sokáig, de talán soha nem fog elfelejteni. Bebizonyította, hogy az akarat
képes győzni a test felett.
Délután
öt óra volt.
A
gerincen meg-megálltak, nézelődtek és botjaikat egyre többször használva
vonultak Peter vezetésével az emlékhely irányába, ami valamivel lejjebb feküdt.
A kőből faragott apró emlékmű, egy hátizsák, egy sziklás fennsíkon állt. Csak
egy kis tábla hirdette a szomorú hírt. Körülötte
a rét kék színben pompázott, enciánok bontották ki szirmaikat és vontak
csodálatos kék virágtengert a kis emlékhely köré.
-
Ezt akartad látni, ugye? – kérdezték a többiek Susant.
-
Igen. Úgy gondoltam, kezdődjön itt szimbolikusan az új életem. Várnak a hegyek,
a vizek, a kalandok. Tovább kell mennem és nem a múlton és a meg nem tett
lépéseken merengeni.
Kicsit
még üldögéltek, pihentek. Megették a csúcs-csokikat és mindannyian érezték,
hogy a csúcsra nem csak fel kell jutni, látni is kell azt, időt kell adni, hogy
a tájat is megnézhesse az ember. Élvezhesse a jutalmat, amiért annyit
kínlódott.
-
Induljunk hát. Jövő héten újabb csúcs. – Peter a lefelé vezető ösvény
kezdeténél állt, mutatta a piros jelzést a kövön.
-
Biztos errefelé kell menni? Lentről egy szerpentint néztünk ki ereszkedésre. – De
a lányok hiába reklamáltak, Peter már elindult lefelé.
Susan
izmai kezdtek begörcsölni, egyre nehezebben lépegetett, de Lona sem ugrándozott
már olyan virgoncan és a fényképezőgépet sem kattintgatta állandóan. A lefelé menet
nagyon megerőltetőnek bizonyult a keskeny kis ösvényen, amely tele volt durva
élű, magas sziklákkal, amikre felfelé még fel lehetett kapaszkodni, de lefelé? Itt
valami nem stimmelt. Susan minden fordulónál megpróbálta a botot áttenni a
másik kezébe, de az összhang nem alakult ki.
–
Peter, amott van szemben a szerpentin, próbáljunk meg itt átvágni. – Lona
szemfülesen észrevette, hogy a két ösvény egy harmadikkal össze van kötve, meglett
a menekülési útvonal.
Kis kapaszkodás, ügyeskedés, térdremegés, csúszás, botlás
még következett, de végül Susan is sikeresen elérte a szélesebb, kitaposott,
turisták által gyakran használt lejáró utat. Megkezdték az ereszkedést. Itt már
lehetett ritmusra lépkedni, bal kéz és jobb láb, csere, nagyobb lejtő, mindkét
bot előre, támaszkodva pici tipegőléptek… és ismét hallatszott a kolompszó.
Susan meglátta a teheneket. Már futott is elébük a fekete szőrű kutyus és a
lemenő nap fényében üdvözölte a lefelé lépegető társaságot.
Délután
öt óra volt.
Este
tíz óra.
Michael
a gép előtt ült és olvasta a bejövő gratulációkat. Fáradt volt. Megírt egy
gyors összesítést és kiposztolta, mindenkinek megköszönve a virtuális támogatást.
…Ping…
Susan:…Michael,
olvasom a beszámolót, óriási teljesítmény, amit véghezvittél…és talán még
nehezebb volt így a számodra, hiszen adva volt a lehetőség a kiszállásra. Mégis
végignyomtad. Igazad van: fejben dől el minden! Még egyszer grat…
Michael:…Pontosan,
az erő megvan, de az nem elég. Láttam, te is teljesítetted a hegymenetet. Kérek
képeket…
Susan:
…Tettem fel.
Michael:
…Valamikor, valahol egy közös futás a többiekkel?
Susan:
…Még nem vagyok olyan szinten, hogy…
Michael:
…Nem baj, senkit sem hagyunk hátra. Tudod.
Susan:…Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése