 |
|
http://weheartit.com/entry/173651568
|
- Mégsem
volt jó ötlet, a bakancsban kellett volna jönnöm. Tudtam, hogy ez lesz a vége,
ha már megint arra figyelek, hogy csinos legyek, ne legyen gyűrött a ruhám… Még
jó, hogy masnit nem kell a hajamba kötni. Tisztára, mintha dedós lennék! Apa annyira megváltozott, mióta ezzel a nővel
kavar… Uhh… ooopsz… inkább a lépcsőre figyelek, nagyon csúszik… Aúúú, mindjárt
szétreped a nadrágom, akkorákat kell lépni, pedig lefelé vezet a járat!
Eve
megkapaszkodott a kiálló sziklában és pihegve megpróbált körülnézni. A
barlangban sötét volt, a zseblámpa fénye nem hatolt túl messzire. A szétszórt
fénycsóva homályosan világította meg a környező falakat és Eve már borzongott a
rémülettől. Hirtelen nem is tűnt annyira jó ötletnek az önmegvalósítás ilyen típusú
akciója. Habozott: visszaforduljon-e vagy kis pihenés után tovább merészkedjen.
Megcsavarta a zseblámpa fényszabályozóját és a kéve erős, összpontosított
sugárrá alakult. Lassan körbejártatta a mennyezeten, megnézte a falak
kiszögelléseit, a sokszínű vízcseppektől szivárványosan csillogó sziklákat,
majd lassan a lába elé irányította a fénycsóvát. Keskeny, sziklába vájt
lépcsősor vezetett a mélybe. A falon lefelé csak imitt-amott volt meg a
sodronyszerű kapaszkodó. Másutt jeleket látott a sziklákra festve, mintha oda
kellene tennie a tenyerét. Nem volt éppen bizalomgerjesztő a látvány. Nem is
így tervezte az ide utat. Azt hitte, apja megérti majd, milyen fontos ez neki és
együtt indulnak a felderítőútra.
De ő
mostanában mással volt elfoglalva. Amikor megpróbálta elmesélni neki, mit
talált édesanyja levelei között, nagyon mérges lett és megtiltotta minden
további kutatás folytatását. Eve felháborodott és lázongva utasította el még a
gondolatát is annak, hogy Anya munkája félbe maradjon. Hogy lehet Apa ennyire
érzéketlen? Nem érti, Anya mennyire fontos felfedezés nyomára bukkant itt,
ebben a barlangban, amikor legutóbb itt járt? Olyan részletesen leírta a
helyet, az odavezető utat, a lejutás minden pillanatát, hogy Eve szinte együtt
lépegetett vele, kapaszkodott és csúszkált a sikamlós sziklákon.
A posta
meghozta azt az utolsó levelet egy kutató lelkes leírásával, rajzaival,
fényképeivel és ő ereklyeként őrizte azóta is. Az íróját azonban hiába várta
vissza. Anya az utolsó napon még elment egyet fürödni és véletlenül egy medúza
rajba került. Talán egy élőlény csípése még nem lett volna veszélyes, de a halmozott
méregterhelés olyan sokkot váltott ki nála, amiből nem tudták visszahozni.
Azokon a partokon nem nagyon láttak addig medúzákat, nem voltak felkészülve
rájuk, a strandokat nem védte semmiféle kifeszített háló, mint azt már sokfelé
teszik…
Eve
összetört, világa darabokra hullott. Nem akarta reggelente kinyitni a szemét,
minek felkelni, minden olyan hideg, szomorú, sötét. Kit érdekel, mi lesz az
ebéd, az se baj, ha nincs vacsora, nem éhes, nem fázik. Nem is érez semmit.
Egyre sápadtabb lett, a kezei többnyire jéghidegek voltak és halványkékes
árnyalatra színeződtek. Sötétbarna szemei egyre nagyobbak lettek és keskeny kis
arcán akkoriban nagyon ritka vendég volt a mosoly. Próbált tanulni, odafigyelni
az órán, de nem ment, semmi sem érdekelte. Fájt a gyomra és gyakran kiment a
mosdóba. A tanárok nagyon aggódtak érte, mindig utána küldtek valakit, nehogy baj
legyen. De ez a sok hiányzás nem
folytatódhatott a végtelenségig. Franket
behívatták az iskolába és nagyon komolyan megkérték, forduljon orvoshoz, kérjen
szaksegítséget, mert a kislányt nem tudják így kivezetni az iskolából, annyi
már a hiányzása. Nem is a jegyek érdekelték a tanárokat. Összefogtak, hogy
legalább a dolgozatokon átcsúszhasson Eve és nehogy meg kelljen buktatni.
A kedves
középkorú doktornő kifaggatta a kislányt, majd Franket, kitöltötte a kórlapot,
csóválta a fejét és megdöbbenve vették észre, hogy a beszélgetés olyan irányba
csúszott el, mintha a családban nem törődtek volna egymással: a gyerekeket a
szülők magukra hagyták volna. Miután helyreigazították a téves elképzelést, megkezdődött
a beszélgetős terápia, de nem járt sikerrel. Anyáról Eve nem tudott beszélni,
magába fojtotta a bánatát. Folyton attól félt, Apa is eltűnik és ő egyedül
marad a bátyjával, aki ugyan jó barátja volt, de még szintén iskolás. Félelem a
bizonytalantól, az ismeretlentől, a nem létező jövőtől. Mindez egyben kemény
volt, Eve úgy érezte, nem bírja. Beleegyeztek hát a gyógyszeres kezelésbe. Sajnos,
ez sem segített oly módon, mint azt apa és lánya várták.
Az
orvosságok hatására mintha nem önmaga lett volna. Bevette őket sorba: egyik
szem kicsi piros, a másikból csak felet, a pici kékből ma már kettőt… És fél
óra múlva röpködött a könnyebbségtől, mindenre képes lett volna, a jövő már nem
is tűnt olyan feketének. Ismét beszélgetett a barátaival, enni is képes volt. A
doktornő a dózis növelését javasolta… Eveben szárnyra kelt a vakmerőség, nem
akarta otthon tölteni az idejét, várták a barátok, a buli… Még nincs is olyan
késő Apa, mit aggódsz értem folyton!...
A figyelő
szemek szerencsére vigyáztak a kislányra. Amikor hazaindult, azonnal szóltak az
apjának, így nyomon lehetett követni. De egyik alkalommal az ismét növelt
dózistól egy pillanatra megszédült és ha Frank nem kapja el, lezuhan a
teraszról. Csöndben meredtek egymásra és érezték, eljött a pillanat, amikor ezt
abba kell hagyni. Nem lehet így élni, ennek a romboló hatásnak tragédia lesz a
vége. A doktornő tapasztalt szakember volt:
- Eve, mit
szeretnél csinálni? Mi az, amit el akarsz érni? Amit annyira akarsz, hogy azonnal
képes lennél abbahagyni érte a gyógyszerek szedését, ha kell? – kérdezte.
Eve ránézett
a nőre, aki látta őt a legnehezebb pillanataiban:
- Barlangkutató
szeretnék lenni, Anyu is az volt.
- De ahhoz,
hogy beíratkozz a barlangász tanfolyamra, a szervezetedből ki kell ürülnie a
gyógyszereknek. Készen állsz a talpra állásra?
Hát így
történt, hogy Eve sikeresen visszatért az életbe. Célt talált magának: meg akarta
találni a barlangot, ahol Anya azt a csodálatos dolgot felfedezte. A szakcikket
még csak kéziratban küldte meg a családnak, hivatalosan nem jelentette meg. Frank
nem tudta, Eve mire készül. Nem mesélte el neki részletesen, mert jól
emlékezett arra, Anyát is mennyire féltette, amikor ilyen kalandos expedíciókra
indult.
A tanárok
elégedettek voltak, megnyugodtak. Eve keményen tanult. Azelőtt nem érdekelte
különösebben a biológia, de a történtek után rengeteg időt töltött el
kutatással. Tény, hogy a többi tárgyból nem volt túl sikeres, nem szakadt meg a
nagy hajtásban, de Frank örült, hogy végre megállt a lejtőn. Néha esténként
csak állt a csukott szobaajtó előtt és hallgatózott. Nem a titkokat akarta
kifürkészni, csak a számítógép hangjait, a billentyűzet kattogását akarta
hallani, vagy az érkező üzenetek pittyenését, amiből tudta, hogy a lánya
visszatért. Nem túlságosan örült az Eve által választott extrém sportnak, de
lelkiismeretesen minden szükséges felszerelést biztosított neki: sisak, lámpa,
kesztyű, kötél, öv, heveder, kiakadás gátló kampó, csákány, ékek, ilyen
bakancs, olyan mellény… és szigorúan minden kötelező tanfolyamot elvégeztetett
vele. Így részben megnyugodva, már el merte engedni túrázni, de sosem komolyabb
barlangtúrákra. Ahhoz előbb végezze el az iskolákat, legyen felnőtt és majd
kiderül, akkor is akarja-e ezt az életet folytatni.
Eve nem
felejtett. Az elmúlt évek elvették gyerekkorát. A többi társához képest olyan
világot járt ő meg, ahova nem kívánt senkit sem elküldeni. Nem mesélt senkinek
sem a gyógyszerek pokláról, de megfogadta, hogy idejutni még egyszer nem engedi
magát. Már tudta a módját a túlélésnek: munkaterápia. Sok-sok kis feladattal
kitölteni a mindennapokat, minden pillanatban lefoglalni magát és az idő majd
lassan segít. A sok olvasgatás közben rátalált egy hirdetésre: diákmunkára
kerestek hallgatókat egy tengerbiológiai laboratóriumba. Eve azonnal
jelentkezett. Tanárai segítettek neki, hogy bejusson és ő azonnal otthon érezte
magát.
Imádta a
mikroszkópokkal teli helyiségeket. Etette a delfineket és rájákat, noha utálta
szeletelni a halat, mégis megtette. Majd egy idő után már az adatok
feldolgozásában is segített. Hallgatta a beszélgetéseket és kis világa kitárult.
Olyan információk jutottak a tudomására, amiről az iskolában még nem tanultak.
Vagy ha tanultak is, ott az élettelen könyvek nem váltották ki belőle azt a
hatást, mint most az élő természet. Környezet, ökológia, vízszennyezés, olvadó
jégsapkák, bálnák… Csodálatos varázsszavak voltak ezek és ő, mint a szivacs, szívta
magába a tudást. Minden érdekelte. Hazament és otthon tovább olvasott.
Így történt,
hogy későn figyelt fel arra is, Frank néha esténként kimarad. Egy alkalommal
arra ért haza, hogy a teraszon egy magas, barna hajú, igencsak ápolt kinézetű
nővel beszélget apja a napi politikáról, ami eddig Franket nem éppen érdekelte.
Tudomásul vette, hogy van. Néha elejtett egy-egy epésebb megjegyzést, de
filozofikusan elfogadta, hogy tenni úgysem tud ellene, akkor meg minek
idegesítse magát miatta. Eve elhűlten hallgatta, amint a karcsú derekú, szolidan
rövid szoknyás, de a térdét kihívóan mutogató nő éppen arról mesél, hogyan
fogja másnap megakadályozni valamelyik környezetvédő egyesület jószándékú felvonulását
formai okokra hivatkozva.
Frank látta,
hogy a kislány az ajtóban álldogál, odament hozzá, a vállát átölelve magával
húzta és bemutatta az asztal mellől udvariasan felálló hölgynek. Eve
megbabonázva meredt a nő blézerére. A puha, bolyhos szürke anyagot fehér prémes
gallér díszítette és a kislány borzadva ismerte fel, hogy ez sajnos nem
műszőrme. Barna szeme elkeskenyedett és azonnal eldöntötte, márpedig ő nem
fogja kedvelni Apa vendégét. Szűkszavúan válaszolgatott a kérdésekre és még
Frank szeme villogása, szemöldökének ráncolása sem hatotta meg, noha sejtette,
hogy lesz folytatása neveletlen viselkedésének.
Folytatás
következik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése