Jégvilág

- … és akkor a Vándor félresimította a nyirkos havat, amely undokul, ragacsosan tapadt a kézfejére, a hajára, hozzáért az arcához, és ő nem mozdulhatott, mert elárulta volna ottlétét. – a félhomály titokzatossá tette a tűzhely mellett üldögélő Alina arcát, a táncoló lángnyelvek megvilágították kedvesen gömbölyű alakját, majd sejtelmes félhomályba burkolták őt, miközben lecsitult lobogásuk, mintha a gyerekek mellett ők is kíváncsiak lennének a történet folytatására.

- Én nem mertem volna bemenni a barlangba… - suttogta álmodozva a kis szöszke Pame és közelebb bújt a mellette kuporgó bátyjához. 

- Ez kicsit fájni fog. –Alina bekente a péppel a sebet, majd bekötözte a kendőjével.

Tudta, hogy csípni fog egy kicsit, de erre a harsány üvöltésre egy meglett férfitól mégsem számított. A Vándor a karját rázogatta, mintha a lengetéssel csillapítható lett volna az égő érzés.

- Mit tettél rá, te boszorkány?! – förmedt mérgesen a barnahajú nőre, aki felhúzta a szemöldökét és hűvösen rendre utasította:

- Gyógynövény kivonat, összehúzza a seb széleit és fertőtlenít! Ha már pont az én barlangomban sikerült megsérülnöd… - a szavait nem tudta befejezni, mert a férfi felugrott a kőről, amin végül megpihent a kezelés után, a szemei szikrát hánytak és Alina döbbenten lépett hátra.

- Még hogy a tied? Itt a birtoklevelem, öregapám földjén állunk! Ki hát a birtokháborító? – azzal a férfi benyúlt a nyakában lógó kis bőrtarisznyába és egy megtépett papírt vett elő. A nő elé tartotta. Alina kapkodva szedte a levegőt és megpróbálta összeilleszteni az új információkat. Eszébe jutott, mit mesélt nagyanyja a földrengésről…

Egy szomorú napon megmozdult a föld. Valahol a pusztában becsapódott egy meteorit, egy másik világ követe. Nem akart ő rosszat és nem is sejtette, hogy a lökéshullám sziklákat mozdított ki a helyéből és közülük néhány hegyomlást idézett elő. Elzáródtak a barlangok, üregek bejáratai, hasadékok nyíltak meg, néhol lángnyelvek csaptak az égre és lávaözön indult meg. Akkor tűnt el a patak is a barlangból. Az üreg besötétedett és falait lassan befedte a jég. Vele együtt hűlt ki nagyanyja gyógyfüves kertje is a barlang előtt.

A fagyott kertben a virágok szirmait jég borította be, a páncél alatt halvány színek látszottak, de az illat már a múlté volt. Csend lett, a madarak fáztak, éhesek voltak és elköltöztek. Néha-néha még beröpült egy-egy kalandvágyó kismadár, aki hallotta szüleitől a csodálatos kert hírét, de a barlang falaiból taszító hideg áradt, elvéve minden élőlény kedvét a közelítéstől. Az emberek messzire költöztek az elátkozott völgyből, szétszóródtak. Csak Alina járt vissza a barlangba és a kertbe, amely tovább őrizte az öreg füvesasszony emlékét. Jómaga is örökölte a gyógyítás iránti szenvedélyt és saját kis gyógyfüves kertje volt. Megtalálták őt a környék betegei. Hasfájás vagy láz, vágott seb vagy zúzódás, ismerte mindre az orvosságot.

A barlangot most éppen a kövek miatt kereste fel. Alina tisztelte a természetet és az viszonzásul beavatta őt gyógyító titkaiba. Felfedezte, hogy egyes kristályok hatással vannak az emberekre, egészségesebbek lesznek, ha a közelükben tartják őket. Ezeket gyűjtögette szorgalmasan az üregekben. Éppen egy érdekes, rózsaszín követ próbált meg kis vésőjével kikaparni, amikor megcsúszott és a lába beszorult egy hasadékba. Átjárta a jeges rémület, tudta, hogy ha nem szabadul ki, valószínűleg itt marad örökre, eltemetve a jégvilágban. Nem tudta senki, hova indult, nem fogják keresni. Azért megpróbálkozott néhány kiáltással, majd abbahagyta a vergődést és feladta. Nekitámaszkodott a jeges falnak. Egyre jobban fázott. Amikor a barna mellényes, nagydarab férfi megjelent, azt hitte hallucinál.

A Vándor gyorsan átlátta a helyzetet, megpróbálta kiszabadítani Alina lábát, de a sziklák nem engedték el a foglyot. Vette hát a vésőt és a kalapácsot, megpróbálta tágítani a nyílást.  Az éles peremek nemcsak a nő lábát sebezték meg, ahogyan szabadulni próbált. A férfi karján éles vágásnyomot hagyott a szikla. A vércseppek egy pillanatig megültek a jeges élű köveken, majd leszivárogtak a hasadékokba és eltűntek, mintha áldozati ajándékok lennének.

Alina lába kiszabadult, egész testében rázta a hideg, de tudta, életben maradt. Elővette a zsebében lévő tégelyt, bekente sebeit és hálából segíteni akart megmentőjén is. Nem számított arra, hogy tulajdonjogi vitába fog torkollni egy egyszerű felkar seb ellátása.

- Mondta a nagyapám, hogy óvakodjak a füvesasszonytól! – mondta a Vándor csipkelődve Alinának. – Egyébként mit kerestél itt egyedül? Jól látom, hogy kis köveket gyűjtesz? – és érdeklődve nézegette a nő kupacba rakott kincsét. – Ezekkel is gyógyítasz?

- Azt a nagy kristályt szerettem volna kivenni, amikor beszorult a lábam. - mutatta Alina a bűnöst.

A Vándor fogta a kalapácsot, kocogtatni kezdte körbe a falat, vésett és kalapált, majd kiemelte a kis követ és átnyújtotta a nőnek…

…És akkor remegni kezdett alattuk a föld, mintha a kőzet testvérei visszakérnék a hiányzó darabot. Láncreakció indult be. A barlang faláról halk csörrenéssel pattogtak le a jégdarabok. Repedések jelentek meg, mint amikor melegszik az idő. Alina elkapta a Vándor kezét és húzni kezdte maga után, kifelé a barlangból a jégkert irányába, mielőtt a fejükre szakadnak a csüngő jégcsapok. Hatalmas robaj kíséretében a mennyezetről leszakadt egy óriási jégtömb. Friss fény árasztotta el a barlangot. A betemetett kürtő szabaddá vált és a napsugár beragyogta a szikrázó falakat. Olvadni kezdett a jégvilág!

- Összetörik, ha megérinted, ne nyúlj hozzá! – Alina ijedten rántotta hátra a Vándor kezét.

De hiába, már késő volt, a jéggé dermedt rózsa karcsú dereka megtört és a rózsaszín bimbó külső jégpáncél szirma lehullott a hideg fényt árasztó, jégtócsával borított ösvényre. Halk csendülés hallatszott és a jégrózsa ledobta a következő szirmot is, mintha vetkőzne, mert érzi a tavasz közeledtét. A nő hitetlenkedve bámulta a csodát, a jégkertben csilingelve vetkőztek a jégvirágok és bomlottak ki a szivárvány színei. Az eddig hideg zörgősen fújdogáló szél lágyan simuló hajlongással cirógatta meg a szirmokat, barátkozva, hízelegve, illatokért könyörögve.

A barlangban a lezuhant jégtömb olvadásnak indult, hatalmas cseppekben hullott alá az éltető víz, kis érré duzzadt, majd megtalálta a régi, kiszáradt medret, amelyben oly régóta vártak rá barátai, a sziklák, és zubogva, forogva, táncolva suhanni kezdett, tarajos hullámokat formázott, magasra pörgette a tajtékot és örömében, hogy ismét a jól ismert helyén lehet, játékos csattanással dobálta le és föl a tarajokat. A kis patak visszatért az élők közé.

- És mi lett a Vándorral? – a kis Pame türelmetlenül várta a mese befejezését.

Nyílt az ajtó és karjain egy pöttöm kislányt dajkálva egy barna mellényes férfi lépett a szobába. Átölelte Alinát és a fény összefonódott hármuk körül. Ahogy csuklóján felcsúszott a kockás ing ujja, az elámult gyereksereg láthatta egy forradás halványodó nyomát, ahol a szikla felsértette a bőrét, miközben Alinát szabadította ki a jégvilágból.

Az írás a Minerva Capitoliuma augusztusi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015augusztus.pdf