Hagyományok őre - Gremlin

Városi létemre sajnos a kutyátlan évek alaposan rányomták a bélyeget.  Nagyon szerettem volna, de a még gyerekkoromban történt eset után Anyuék hajthatatlanok voltak. Pedig én most teljesen ártatlan szemlélő voltam, a történet főszereplője Cuki volt, a drótszőrű tacskó és az Öcsém, az akkor meg csak totyogó kisbaba, akire a Nagyapa vigyázott. És sajnos egy óvatlan pillanatban észrevette, hogy az Öcsém bedugja Cuki szájába a cumit, majd utána visszateszi a saját szájába. A Nagyapa nem ismerte a viccet a három gyerekről és a modern nevelési elvekről így meghozták a döntést minden sírásom ellenére, a kutyának mennie kellett.

Már ifjú házasokként elköltöztünk a Szüleimtől, de eleinte nem volt kutyánk, noha kertes házban laktunk. Aztán keményebb idők jöttek, megszületett az első kisbabánk, a Férjemet hetekre gyárindításra küldték. Szélső ház volt a mienk, mellettünk mezők, a szomszédok távolabb laktak. Noha mindenki figyelt ránk, féltem. Gondolt egyet a szomszéd, sok láncon tartott kutyája volt, egyet áthozott hozzánk, persze láncon és kikötötte a bejárathoz, hogy mindenki lássa, itt harapós kutya lakik.  A lánc olyan hosszú volt, hogy a járdáig nem ért el, be tudtam menni a házba, de a garázst csak belülről nyitottam és zártam, a kutyát pedig lapáttal etettem és itattam eleinte, olyan vad volt. Aztán engem elfogadott, de mást nem.

Nagyfiam lassan két éves lett, komoly fiatalember, akinek már pár hónapos kishúga is volt.  Egy délelőtt a ruhákat teregettem az udvaron, amikor feltűnt a csend. Valami nem stimmelt. Nem csörgött a lánc, amit a kutya vonszolt a földön.  És a kiskapu nyitva volt. És az én kis Nagyfiam nem volt sehol. És a kutya is eltűnt a lánccal együtt.  Az ájulás kerülgetett. A szomszédok meghallották a sikoltozásomat és gyorsan szétfutottak megkeresni a lókötőket.  Botot mindenki vitt magával, nem a Fiamnak, a kutya ellen. Aztán nemsokára hatalmas üdvrivalgás hallatszott és a díszfalat álló szomszédok között feltűnt a Fiam, mindössze elvitte sétálni a harapós dögöt. Egy kétéves. Így kezdődött a kutyás karrierje.

És természetesen folytatódott. Úgy hozta a Sors, hogy eladtuk a házunkat és egy rövidebb időre visszaköltöztünk a Szüleimhez, a régi szuterén lakásba. Időközben az Öcsém hozott a házhoz egy fekete fehér pöttyös madarász kutyát, Dzsenit. És a Szüleim legnagyobb bosszúságára a két macska mellé lett egy csomó kiskutya is, bájos fekete gombolyagok, de sajnos egy kiscicának könnyebb gazdit találni, így a kutyusok egyenlőre velünk együtt gazdagították az ott lakók névsorát. Ha jól számolom az állatokkal együtt tizenöten voltunk, öt család. Akkor már Anyu beteg volt, Apu is egyre nehezebben járt, igyekeztem legalább reggel halkabbra fogni az ébredést, had pihenjenek egy kicsit. A Picilány eszén egy cumisüveg tejjel túljártam, de a Nagyfiam egyszerűen eltűnt. Nem reggelizett, nem is öltözött fel, sehol sem volt. Izgatott keresések után végre megtaláltuk a bejárati ajtó előtt a szélfogóban üldögélt pizsamában és az ölében ott aludtak a kiskutyák. Dzseni őt elfogadta, de engem, akinek otthona volt valamikor az a ház, sosem. Távolról tiszteltük egymást, de a söprű mindig a kezem ügyében volt, Picilányt féltettem, aki még csak tipegett akkoriban.

Utána emeletes házba költöztünk és Nagyfiam kutyamentes életet élt, de tudtam, ha egy nap kertes házunk lesz, biztosan hozok majd kutyát. Lett is. Két husky, majd egy tündéri aprólék, palotapincsi apuka és törpespicc anyuka kisfia, Gizmo, a gremlin. Ő a csodakutya, aki átélte velünk a költözéseinket, aki elviszi magát sétálni majd bolhával megrakodva hazaér, aki imádja a macskákat, főleg Magellánt, tud olvasni vagy legalábbis úgy tesz, amikor mellém ül a teraszon a székébe és lesi a könyvemet, aki alpinistaként mászik kerítést és építőmunkásként bontja azt ki, szóval nagymester. A nevelését már feladtam. Picilány fél kiló tepertőt feláldozott és megtanította arra, hogy ül. Tőlem simán tudja, hogy fekszik, csak egy söprű kellett hozzá. Nagyfiam pedig folyton tanítja. Az eredmény frenetikus: csak akkor ugat, ha hazaérek, de akkor üvölt a boldogságtól és sorolja az eseményeket, ki mindenki járt a tűzoltóúton. Én csak bólogatok meg hümmögök, de a Fiam kutyája ezt is érti, nyüszög és szűköl egy sort, aztán elmeséli a sündisznós sztorit is, meg a siklósat is.

Azt mondják, a kutya a barátod. Kezdem megérteni, főleg az egyedül töltött szilveszter éjjel után. Mintha érezte volna a szomorúságomat, odajött hozzám, az ölembe helyezte a fejét és nyüsszentett párat, aztán lefeküdt aludni. De mintha Ő lenne a felnőtt és én a gyerek, akire vigyázni kell, rajtam tartotta a szemét, érezte a belőlem áradó nyugtalanságot. És amikor az éjfél közeledett, érkezett egy pársoros üzenet, amit többször is elolvastam, mert annyira váratlanul ért, nem hittem el, hogy annyira fontos vagyok a gyerekeimen kívül másnak is, hogy az év utolsó óráiban eszébe jutottam. Örültem, majd lassan elfogott a csendes, boldog nyugalom. A kutya odajött hozzám és lefeküdt a lábaim elé, mintha várna valamire. Aggódott értem? Vagy csak nem értette, hogy mitől mosolygok. És akkor ismét elővettem a levelet és felolvastam neki. Hatalmas barna szemeivel csak nézett rám és szerintem velem örült, mert elkezdte a farkát is csóválni. Hát ilyen az igazi barát, meghallgat és nem árulja el senkinek, hogy mi állt abban a rövidke üzenetben.

Az írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában jelent meg.

http://hosnok.hu/minerva/minerva2015marc.pdf