Amire nem
emlékszem abban a kedves öreg falusi házban, ahol apró gyerekkoromat töltöttem,
azok a macskák. Pedig kellett lenniük, rémlik valami, hogy dédmamám, Öreganyuka
eteti őket, de ez olyan homályos kép, nem látom tisztán. Viszont a régi
albumban van fényképem egy lavórról, homokozóról, három darab sárosan maszatos
kölyökről és egy gravitáló macskáról a kezemben, akit nem éppen dajkálási
üzemmódban fogok. Nagyjából ennyi és így a macskák kimaradtak az életemből. De
csak egy darabig.
A városi
egyetemista lány unalmas élete egy csapásra kalandokkal telivé vált, amikor
megjelent az életében a Fiú, aki hat évvel később a Férje lett.
A Férjem
gyakori látogató volt a nagynénjeinél, akik a környező falvakban éltek.
Gyümölcsös, hűtőház, állatok, kutyák és macskák. Miután szép csöndben
belopakodtunk egymás életébe, egyre többször vitt magával ezekre a
látogatásokra, én pedig élveztem, hogy kiszabadulhatok a kertvárosi
szabályozott környezetből és ismét falun vagyok. A kutyák hidegen hagytak, de a
macskákat imádtam. Jöttek a kis álnokok, hízelegtek, hemperegtek, játszottak.
Otthon semmilyen állatom nem lehetett, anyuék nem engedték. Itt élte hát ki a
hiányzó részem magát.
Aztán egy
alkalommal a Férjem nagy titokzatosan belopakodott a szobámba. Meglepett,
vizsgára készültem, nem vártam és az is furcsa volt, hogy nem tette le a
kabátját. Az akkori fiatalság öltözete,
zöld, zsebekkel teli dzseki, mindenki ilyet viselt, farmer, pulóver. Hideg volt
az arca, keze, nem borotválkozott. Láttam, hogy onnan érkezhetett, a
nagynéniéktől. A zsebe furcsán kidudorodott. És egyszer csak kidugta a fejét
egy tündéri cicuska és elnyávogta magát.
Atyavilág, mi lesz itt!? Nem
elég, hogy a szüleim világát porrá romboltam azzal, hogy első éves
egyetemistaként fiúm van, de behozott a házba egy macskát! Csak néztem és máig sem értem a Csodát, a
Férjem kitalálta a gondolataimat és megtette az induló lépést bízva abban, hogy
a folytatást már tudni fogom.
Igen, a
szürke-fehér csíkos macskaúr lett Princi, a család hercege és persze, hogy
meghódított mindenkit, végül a szüleim is elfogadták. Hatalmas kort ért meg és amikor már ifjú
házasokként elköltöztünk a szüleimtől, két másik macskát bízhattam rájuk.
Miután
Princi herceg rengeteg boldog pillanatot okozva, egy reggel nem tért haza és
soha többé nem jött, belenyugodtam, hogy megtért az Örök Vadászmezőkre. Sok
egeret kívántam neki, hiányzott, keseregtem, de akkoriban már indult a
pocaklakó projekt, mással voltam elfoglalva. A szüleimnél laktunk, kétszintes
házban, az élhető szuterénben.
Meleg nyári
este volt. Kinyitottam az ablakokat, elalvás előtt szellőztetek. A Férjem a
másik szobában tévézett, átlagos este, csend, béke, unalmas nyugalom. De csak
rövid ideig. A ház előtt kert volt, 2-3 méter széles. Valami halk nyöszörgést
hallottam és a zaj forrása mozgott, több helyről is hallatszott. Nagyon
megijedtem. Sarokház, nem örülök neki, ha két oldalról is támogatja valaki a
kerítést és leskelődik. A motozás elhallgatott, aztán átment halk nyivákolásba.
Sötét volt, anyuék már aludtak az emeleten. Nem bírtam tovább, áthívtam a
Férjemet. Eloltottuk a lámpát és vártunk. És egyszer csak előjött egy pici
fekete macska, sárga szeme világított, támolygott, látszott, hogy nagyon éhes
lehet. A kerítés felől újabb csörtögés hallatszott. Már nagyon fáztam,
emlékszem, ahogy a Férjem átölelt hátulról, hozzásimultam és néztük a két apró
állatot: egy másik pici cicus is érkezett, fekete szintén, de a nyaka alatt
fehér kis folt. Összesimultak, dideregtek, féltek. Valaki bedobta őket a
kertünkbe. Most mi legyen? Ha megmozdulok, elijednek és nem tudjuk
megfogni őket. A Férjem mindig tudta a megoldást, kis tányérban tejet hozott,
kinyúlt az ablakon és kitette a betonra, majd vártunk. A kiscicák odalopakodtak és lefetyelni
kezdtek. Édesen tejes volt a szájuk. Nagyon éhesek voltak. A feketét utána
azonnal meg tudtuk fogni és beemeltük a szobába, de a fehér foltos félt.
Komolyabb kaját kellett bevetnünk, de végre sikerült, őt is behoztuk az ablakon
keresztül és reggel a szüleimet két alvó szépség várta a konyhában.
Fiú és lány
cica voltak és igen komoly macska dinasztia megalapítói lettek nálunk. Olyan
komolyan gyarapodtak és olyan szépek voltak az utódok, hogy mindig elvitték
tőlünk a kiscicákat. És itt lépett be a képbe a nagybácsim, aki már unta a
dolgot és azt mondta anyunak, hogy ha már olyan radikális beavatkozást nem
engedélyezek, ami végleg megoldaná a problémát, akkor tessék a macskának
fogamzásgátlót adni! Majd kinyúltam a meglepetéstől, mert az eszembe sem
jutott, hogy állatoknak is lehet ilyesmit venni. A nagybácsim hozott is egy
csomót. A fehér foltos Micike lett a próbának alávetve. Az eredmény
katasztrofális volt! A szaporulat nem szűnt meg, hanem gyarapodott. A kísérlet
nem hozott eredményt. Hurrá!
Így kerültem
kapcsolatba a macskatársadalom kiváló példányaival. Azóta tudom, hogy megfelelő
korlátok között bármilyen állat tartható a házban és sajnos e szokásnak a
gyerekeim alaposan hódoltak is.
Telt-múlt az
idő, a pocaklakó projekt eredményes lett és a család kertes házra vágyott. Az
álom egy sorházban teljesedett be. Amikor végre beköltöztünk, megígértük a
gyerekeknek, hogy hozhatnak egy-egy macskát a kutya mellé, úgyis összeszoktatom
őket. A baj sajnos a macskatársadalomban is jelen van. A két kiválasztott, már
elnevezett aprólékot az apukájuk elpusztította, így elhoztuk az alom megmaradt
cicáját Picilánynak.
Egyik
délután nagy somolygás, titokzatoskodás várt, mikor munka után hazaértem.
Doboz-doboz hátán, még tartott a költözködés utáni rumli. Azt reméltem, a
társaságot nyakig munkába vagy legalábbis alibi tevékenykedésbe merülve
találom. Meglepett az izgatott csend. Mi történt már megint?! Előző nap a
konyhafalra feltett porcelán óra leugrott a szögről és darabokra törte magát.
Nem haragudtam érte, nem ő volt a kedvenc. De mi ez a nagy csend? Meleg van,
napsütés, minimum a teraszon kellene pancsolniuk és üvöltözniük és a Férjem
üldözné Őket hol a törülközővel, hol meg a naptejjel!
Halk
nyávogás és… Anyuuu, meg ne ijeszd!... Egy pici fekete cica lapult a nappali
ülőgarnitúráján, Férjem éppen a hasát vakargatta, Fiam meg a kis kapálózó
mancsokkal játszott. Erről nem volt szó! Azt hittem, egymacskások maradunk.
...Apu hozta a munkahelyéről, Anya, képzeld, oda vitték be Neki!... Ezek után
egy szavam sem lehet. Ha ezt a Férjem hozta, akkor ez már nyerő pozíció,
Apa-Fia összefogás, anyu kimaradt. Dehogyis haragszom, de két fiú macskát külön
alomból összeszoktatni kemény lesz és küzdelmes.
Az volt.
Amíg elegem nem lett az összekarmolt kezekből, ...az én macskám, a te macskád,
a macskák…, feldöntött virágcserepekből, folyton verekedő, guruló, láb alatt
levő, fújó, prüszkölő, összekapaszkodott kölyökmacskákból. Bevágtam őket a
garázsba. Egy napig bent tartottam, kiveszekedték magukat, az új macska,
Magellán lett a főnök és attól kezdve összebújva aludtak. Gizmo kutya már
nehezebb eset volt, napokig hárommacskás karmolásokkal volt tele a karom, a
dekoltázsom és a nyakam, kábé százszor mondtam el, hogy a mi macskánk, jó
kutya, nem bántod, itt a jutalomfalat. Aztán eljött a pillanat, hogy a három
állat egymás után gurult ki egy reggel az összkomfortos kutyaházból és ettől
kezdve már csak a szomszédasszony kocsonyája volt veszélyben. Minek rakta ki az
ablakba? Különben is, az egy másik macska volt, az enyémek illedelmesek, csak
egeret esznek, meg rigót.
Utána már
csak egy alkalommal voltak kétségeim az épeszűségemet illetően, mert
(kis)állatokat engedtem a házba. Mára már belenyugodtam, hogy egy állatkert
vesz körül és én vagyok az idomár. Nézőpont kérdése csupán. A többiekkel azért
ezt még nem közöltem. Akkoriban mindössze annyi történt, hogy az egyik macskánk
felmászott a ház előtt a hét méter magas fára és a Picilány sírása miatt a
Férjem utána mászott. Ahogy kikaptak mindhárman, hát azt hiszem, nem tették
zsebre.
Tanulság?
Állatok nélkül unalmas az élet, velük meg veszélyes. Ha még a Kölykök és a Férj
is besegít, csak humorral lehet átvergődni a nehéz pillanatokon. Íme, egy
átlagos család hétköznapjai. Unalom minden mennyiségben!
Az
írás a Minerva Capitoliuma márciusi számában
jelent meg.
http://hosnok.hu/minerva/minerva2015marc.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése