-
Ejnye, figyelj már oda! Nem jól fonod, eltévesztetted a mintát! – a tanárnő
fejcsóválva állt Linda mögött. – Ismered az alapszabályt, azoktól nem szoktunk
eltérni!
-
De az olyan unalmas! Mindig ugyanazok a színek, ugyanabban a sorrendben! Vörös,
narancssárga, sárga, sárgászöld, zöld, kékeszöld, kék, lila.– Linda többnyire
elfogadta Ann véleményét, de most, ebben az esetben úgy érezte, nem engedhet.
Valami azt súgta neki, különleges történik a világban és ha most
meghunyászkodik, ha rákényszeríti azt az unalmas színszabályt a fonatokra,
elfojthatja valami nagyon fontos kezdetét.
-
Akkor sincs kivétel! – és Ann megfogta a szőke hajú kislány vékony csuklóját,
hogy saját megszokott mozdulataival is segítse a begyakorolt fonási módszer
folytatására. Nagy igyekezetében szemüvege az orrára csúszott, szigorú kontyba
fésült fürtjei közül pár kiszabadult és az orrát csiklandozta.
Az
ív azonban megtört és a tanárnő döbbenten látta, hogy a fonathajlatba
kényszerített színes emlékszál visszabontja magát. Újra próbálta, most már
ujjaival is segített Lindának a hurkolásban, átbújtatásban, összecsavarásban. A
sárgászöld szál lassan meghajolt és engedelmesen a többiek közé simult.
-
Na, látod, hogy sikerül! Ugye nem néztél bele az emlékekbe? Tudod, hogy nem a
tartalom, hanem a szín alapján illesztünk! – azzal felegyenesedett és
továbbsétált a következő tanulóhoz, mert úgy tűnt, Linda példáján felbuzdulva a
többiek is egyénieskedni szerettek volna.
Linda
lehajtotta a fejét és remélte, hogy a tanárnő nem gondolatolvasó. Hát igen,
belenézett. Emlékeket látott, Hanna életének apró kis darabkáit,
örömpillanatokat, szerelmes perceket, hízelgést és nevetést, könnyeket,
fájdalmat és szenvedést, vágyakat és álmokat, reményt. És mindez annyira
tetszett neki, hogy eldöntötte, titokban segíteni fog. Még nem tudja hogyan, de
ha csak azzal, hogy más színekkel rakja össze Hanna szivárványát, segíthet, ő
bizony megteszi.
Kézbe
vette a következő szálat, egy fényesen csillogó, halványlilás árnyalatút, mely
tisztán és hűvösen fénylett az ujjai között...
...
Hanna
a hangversenyteremben üldögélt és azon töprengett, hogy már csak öt nap van
hátra az ünnepi hangversenyig. Vajon mi lesz a sorsa? Hallani fogja élőben vagy
a meghívó visszalép? Napok óta nem csörög a telefonja és levél sem érkezett.
Szomorúan azon járt az esze, vajon van-e remény arra, hogy a kezdeti bizalom
ugyanolyan töretlenül ragyogjon tovább, mint múlt szerda előtt, amikor elmaradt
a találkozás, amit olyan nagyon várt. Viktor nem ért rá még pár percre sem.
Hanna nem is akart gondolkodni a történtekről, mert nem tudta eldönteni, mennyi
volt a véletlen és mennyi a szándékosság műve.
Hátradőlt
a bársonyszékben, félrefordította térdét, hogy az idős pár kiférjen tőle.
Szünet volt, de nem kívánta a folyosó lüktető zaját, inkább a helyén maradt és
úgy tett, mintha a műsort olvasná. Barátnői békén hagyták, miután csak hümmögött
és semmi értelmes női kommunikációra nem volt alkalmas. Úgy döntött, ezen az
estén élvezni fogja a hangversenyt az utolsó percig, és amíg csak remélhet,
bízni fog Viktorban. Nem lehet, hogy mást akar, mint amit megbeszéltek. Bíznia
kell benne, győzködte magát. Persze, ha mégsem így történik, hatalmas lesz a
fájdalma, de addig úgy akar élni, mintha nem lenne holnap, mintha minden olyan
lenne, mint egykor régen, amikor még… Még öt nap a boldogság…
…
Linda
tovább nézegette a kosárban lévő szálakat, vajon milyen árnyalat illik ehhez a
töredékhez, és meglátott egy hasonlóan hideg, nagyon mély tengerzölden csillogó
szálat, ami mintha kínálta volna magát beillesztésre…
…
A
lányok fejcsóválva indultak ebédelni. Hanna, a fő tréfamester megint nem tart
velük. Mintha szomorú lenne, olyan tétova és egyre gyakrabban törli meg a
szemüvegét. Pár napja a hangversenyen is ilyen szótlan és kedvetlen volt.
Hanna
kinézett az ablakon. Nem tartott a lányokkal, mert nem tudta volna megállni,
hogy ne mesélje el, ami bántja, mardossa a lelkét már napok óta. Eddig mindent
megbeszéltek, de most ez annyira zűrös, hogy inkább nem osztja meg senkivel. A
gyomra korgott, jelezte, hogy itt az ebédidő, de a nő nem nyúlt a szendvics
után. Egyre a telefont bámulta, mintha bűvölné, hogy csörögjön már és közölje
vele a rossz hírt, hogy Viktor nem ér rá és lemondja a programot, akkor
legalább kisírhatja magát, úgyis gyűlik a visszafojtott könnyek áradata. Most
egyben mindent elintézhetne, és utána megkönnyebbülve menne tovább. Ránézett a naptárra.
Egy pirossal bekarikázott dátumot bámult egyre. Még két és fél nap volt addig
hátra. Visszaült a székébe és kibontotta a sonkás-paradicsomos szendvicset,
beleharapott, majd hagyta gondolatai raját szabadon szállni, csapongani, hátha
megnyugszik egy kicsit.
…
Linda
hangulata kezdett elromlani, de a szál befonta magát a helyére és már ajánlotta
is maga után a napsugár színében vibráló nevetgélő sárgát. Lenyúlt hát a szál
után és beigazította a többi közé…
…
Az
idő hűvös volt, kora tavaszi. A parkban már vígan mutogatták virágruhájukat a
bokrok, délcegen magasodtak föléjük a lombkoronás öreg fák. A kövekkel felszórt
ösvényen egy pár sétált. Nem volt bennük semmi különleges, egy középkorú, őszes
hajú férfi és karjába öltekezve egy szemüveges nő. Halkan beszélgettek, majd a
férfi lassan megállt, átölelte a nő vállát és mosolyogva mutatott valamit vörös
hajú társának. A füvön egy apró mókus futott keresztül. Nem figyelt a
sétálókra, feliramodott a fa törzsén, körbefutott rajta, körülnézett, majd egy
hirtelen futammal ismét a földön termett és most a közeli bokrot célozta meg. A
kis bohókás akrobata láttán Hanna is elmosolyodott és válaszul átölelte Viktor
derekát. A mókust nem érdekelték az emberi lelkek érzései, ugrándozva élvezte a
kora tavaszi napsütést…
…
Linda
egyre jobban érezte magát. Szorgalmasan fonogatta az apró kis emlékszálakat és
az ív vastagodott és alakult. A tartalom ellenére a színek mégis egységet
alkottak, mintha egyik a másikból következett volna. Szőke haja előrehullott a
vállára, még nyelvét is kidugta nagy igyekezetében a sikeres alkotás láttán, de
a kosár még nem volt üres. Ismét egy jéghideg kék szín kínálta magát és hiába
próbált Linda mellényúlni, nem engedte a cserét, ő következett…
….
A
hűvös szobában egy öreg fotelben mesét írt Hanna, keresztben átvetette lábát a
karfán, ölében egy mappa, körülötte a padlón teleírt lapok. A zöld sötétítő
függönyökön beszűrődő napfény halvány zöldre színezte az árnyalatokat,
porszemek táncoltak fényében, ha a nő megpróbált kényelmesebb testtartást választani.
A
boszorkány naplójából – részletek:
Az
első jégdarabok apró koppanással érték el az autó üvegét. A boszorkány kicsit
meglepődött. Arról volt szó, hogy szabira megy. Nyaralni küldték, az
elkövetkező két hetet megpróbálja úgy átélni, mintha normális ember lenne. Jól
kezdődött: mintha az időjárás érzékelné a feszültségét, először hőséget
produkált, majd ahogy kulminálódott a helyzet, jött a hatalmas vihar,
mindenfelé ömlő esővel, ami elborította a szántóföldeket, elöntötte az árkokat,
a szél hajlítgatta az út menti fákat és letörte az ágakat.
És
az eső. Úgy ömlik, hogy félre kellett az autóval állni, mintha nem akarnák a
főnökök, hogy elérjen a céljáig. Tény, ritka eset, hogy egy boszi kiakad, elege
lesz magából, és az önkéntes száműzetést vállalja. De az is ritka eset, hogy
egy boszi, akiről mindenki azt hiszi, hogy nincs probléma, amit ne tudna
megoldani, hirtelen olyan érzelmi viharba kerül, hogy nem tud tovább menni.
Lekapcsolódnak a varázsérzékei és a legegyszerűbb bűbáj végrehajtására is
képtelen. Mondták a suliban, hogy erre figyelni kell. Ha átadja az ereje egy
részét másnak, még ha önkéntesen és a másik nem is tud róla, nehéz lesz újra
talpra állnia, noha nem lehetetlen. De nagy árat kell érte fizetnie. Vissza
kell venni majd az erejét, vagy vége.
Hát
pont ezért száműzte magát. Az utóbbi években szépen ment minden, kapcsolatokat
épített ki, a kölykök jól haladtak a suliban, noha jött egy-két rivalló. És
amikor úgy érezte, a csúcson van, megismert valakit. Nem is ő, hanem a lelke
ismert rá egy hasonlóan szenvedő lélekre, és ő elhitte, hogy tud segíteni. Nem
gondolta végig, milyen veszély rejlik a dologban, hogy ismét hasonló kötődés
alakulhat ki, olyan, amit egyszer már lezárt és csak a lelke mélyén őrizte a
gyönyörű emlékeket. Beleivódtak a testébe, kialakították és átformázták a
jellemét, ha valaki belenézett barna szemeibe, rajtuk keresztül egy másik
embert is megpillanthatott, akivel eggyé olvadt, akinek a gondolatai az övével
szimbiózisban élnek már örökké. Hogy honnan támadt a segíteni akarási vágy,
maga sem értette, de ha belekezdett, befejezi, nincs félbehagyott feladat. És
hogy a végeredmény mi lesz, nem tudni előre. A másik szemében még nincs az a
mély tenger, még nem építette be magába oly szinten a múltat, mint Emmi. És ez
veszélyes volt, mert a nő saját varázserejével segíteni próbált, de a feladat
meghaladta az erejét. Néha úgy érezte,
olyan ez, mintha egy tornádót próbálna irányítani és csillapítani, pedig
felesleges, hagyni kell kitombolni magát és majd egyszer csak vége lesz.
Letarol mindent és újat alkot.
És
most ült egy autóban. Kint potyogtak a jégszilánkok és ő azon töprengett, mit
csinált rosszul. A beszélgetés nehezen indult, de a meghívás is váratlanul érte
és az utolsó pillanatban. Fel is borult az előkészített napirendje. A nap ragyogott, halvány bárányfelhők
tarkították az eget.
Örült
a hívó szónak, a száműzetés előtt ez a kétórás pihenő belefér, gondolta Emmi.
Nem zavarta, hogy nem volt csinosan felöltözve, kicsit kopottas halásznadrág és
a melle alatt ráncolt, bővülő tunika. A körmeiről a lakk lepattogzott, meggondolandó,
hogy kellett-e ez a száműzetés idejére? Csak miután meglátta, hogy a férfi mit
készített elő: régi fényképeket fognak nézegetni, kezdett zűrzavarossá válni
minden. Miért nem szólt előbb, ha látni
akarta? Az ég halvány rózsaszínre
változott.
Emminek
eszébe jutott, hogy ő is művelt ilyet még régen. Képeket keresett a párjáról,
összegyűjtötte őket, de arra nem volt képes, hogy visszalépjen a múltba és
újraélje azt. Ennyire erős lenne ez a
férfi? Visszatért a múltba, kinyitotta az ajtót. A képek lassan pörögtek a
gépen, egymás után. Az ég haragos kékké változott és a távolból dörgés
hallatszott.
Emmi
nekidőlt a párnának, a férfi átfogta a vállát. Érezte a bőre illatát és nem
értett semmit. Mit keres ő itt? Miért mutatja meg a férfi ezeket a képeket? Egyre
jobban fogy az ereje, mert belül összehasonlít.
Párhuzamot állít. Látja a férfi családját és a kirándulásokat, a
rengeteg külföldi utat, a túrázásokat. Közben belül pereg egy másik film.
Akkoriban ők éppen a túlélésért küzdöttek. És mellette a halk magyarázat,
mikor, hol, miért. A nő már mindent értett. Csillapítóközeg lett ő a férfi
életében. Megtisztelő volt mindezt látni, örült a kialakult bizalomnak, de hogy
mekkora fájdalom dúl belül a lelkében, azt az arca nem mutatta. Mellette
újraélte a saját múltját. Néhány történés új értelmet nyert, mert most egy
férfi magyarázta el és ő lassan megértette, amit néha kétségekkel,
bizonytalankodva fogadott. Kint már dörgött és villámlott, szakadt az eső.
A
képözönnek vége lett, indulni kellett. A száműzetés megkezdődött. Emminek
eszébe jutott, hogy mennyi apró titkos terve volt az elkövetkező két hétre,
amelyekbe beleálmodta a férfit is, de most úgy érezte, semmi se fontos, csak
valahogy elindulni. Egyik lépést megtenni a másik után és majd kiderül, hogyan
tovább. Minden összedőlt. Amiről azt hitte érti, már az sem volt világos.
Az
ég elszürkült és özönvízszerűen zuhogott az eső, visszatükrözve egy kiégett
boszorkány szomorú gondolatait.
….
Linda
kezei tétován álltak. Nézte a kialakult lélekszivárvány ívét, amelyen még volt
néhány hely, de így is egy tökéletes alakot formált. A színek erőteljesek voltak, lüktettek a
bennük levő emlékektől, éltek, és erejükkel, fényükkel egymást kiegészítették
és segítették. Lenyúlt az utolsó előtti szálért. Volt ugyan több is még a
kosárban, de a színtelenek még nem tartalmaztak emlékeket, azokkal még nem
kellett foglalkozni.
…
Hanna
sietett, várta az utazás, majd utána a munka. Behúzta a hasát, begombolta magán
fekete, karcsúsított derekú kabátját, maga elé húzta fekete sálját és remélte, hogy
a körülötte kávézó és az esti koncertet tárgyaló nősereg nem veszi észre,
felszedett pár kilót és bizony majd kipattannak a gombok a kabát elején.
Elköszönt barátnőjétől, megköszönte az előző esti programot, vállára kapta a
hátizsákot és elindult lefelé a lépcsőn. Miután már senki sem látta, arcáról
eltűnt a mosoly, szomorú kifejezés vette át a helyét rajta. Hát nem kapta meg
az üzenetet. Tudta, hogy éjfélkor már nem fogja megnézni a telefont a férfi,
mégis úgy érezte, egy utolsó esélyt még ad ennek a váratlan lehetőségnek. Hátha
korábban jön dolgozni és legalább üdvözölhetik egymást. A reggeli vonat nem
sokára indul, még jegyet is kell váltania, nem lehetett kifogásokat keresve
húzni az időt, hátha felbukkan egy nagyon várt valaki. Hanna leért a
földszintre, elköszönt a portástól és kilépett a hűvös utcára. Körülötte autók
álltak be a zsúfolt parkolóba, de ő körül sem nézett, lassan elindult az utca
vége felé, ott majd átmegy a zebrán a túloldalra és irány az állomás. Pár perc
séta csupán. Vagy átvágjon keresztbe az utcán, rövidebb lenne? Nem, maradjon a
hagyományos, szabályos útvonal. Magas sarkú csizmája kopogott az aszfalton, a
sarokra érve körülnézett és megállt. Mintha az idő is lelassult volna
körülötte. Nem tudott megmozdulni, csak nézte a sarkon beforduló férfit, aki meglepődve
sietett felé és látszott rajta, mennyire örül, hiszen későn olvasta el az
üzenetet. Perceken át össze-vissza beszéltek, zavartan az örömtől, hogy mégis,
ha pár percre is, de sikerült találkozni. Hanna a vonatban ülve csak bámult
kifelé az ablakon és körülötte a hideg zord őszi táj mintha meleg narancsos napfényben
fürdött volna, mindent hihetetlenül széppé varázsolt az öröm és a hála.
…
Linda
szőke haja vidáman libegett a háta mögött. Kiegyenesítette elgémberedett
tagjait, nyújtózkodott egyet. A párnás szék megroppant alatta. A válla felett
egy kéz nyúlt át, barátja, Ned egy joghurtos csoki szeletet tolt az orra alá.
-
Köszi, de még nem vagyok teljesen kész. Még hiányzik Hanna utolsó emlékszála,
az a szép, ünnepélyesen melegvörös színű. Te már befejezted Viktorét? – azzal
Linda ránézett Ned munkájára.
Viktor
lélekszivárványa már készen állt. Hagyományos színsorrend, tele tiszta, erős, színekkel,
energiát, józanságot, becsületet és őszinteséget sugalmazó érzésekkel.
-
Siess, fejezd be Hannáét, látod, már kínálja magát a lezáró hely. Ebben az
ívben már nem sok munkád lesz. Úgy alakítottam ki, hogy kapcsolódjon az
enyémhez, frankó, nem?… Este egy mozi? – és Ned már hagyta is Lindát tovább
fonni.
A
befejező művelet nagyon fontos, bezárul az ív, teljes kör lesz, vagy esetleg
kapcsolható másik lélekszivárványhoz.
-
Tényleg! Dupla szivárvány lesz, Viktoréhoz kapcsolódik! – minden a helyére
került és Linda már értette, miért akartak a szálak önmaguk fonódni, alakítani
saját sorsukat. Mert egy részük már megjelent Viktor emlékeiben. Van közös
jelen és lesz jövő.
…
Hanna
mosolyogva olvasta Viktor üzenetét:
-
Had legyek én az, aki erre bátorít… - írta a férfi, miután elolvasta a nő
szárnypróbálgató írásait.
A
mondatot sokszor elolvasva Hanna írni kezdett, és eljött a nap, amikor egy
könyv borítóját küldte át a férfinak bizonyítékául annak, hogy a bátorítás
elérte célját. Már tudta, hogy az első példányt a sok alakot megformáló,
állandósult férfi főszereplő, Viktor fogja kapni, és ajánlásnak csak ennyi áll
majd benne: Hiram-nek szeretettel: Emma.
Az írás a
Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése