Az álmodozó 1. rész

 

 

http://weheartit.com/entry/138648110

A sziklák a völgyben úgy néztek ki, mintha egy játékos óriás dobálta volna szét őket és véletlenül némelyik a folyómederbe pottyant volna. A zöldeskék víz fehéren hullámozva kerülgette őket.

- Ne menjen ki túlságosan a peremre, omlásveszély van! – szólt az idegenvezető Lilyre, aki éppen a halványszürkés mészkősziklákra próbált felkapaszkodni, hogy a mély kanyonban futó folyót megörökítse.

- Jó, mindjárt jövök, csak még egy kattintás! – és azzal már fordult is el, hogy a meredek sziklafalakat másik szögből is lefényképezze.

Aztán elkedvetlenedve tette le a gépet. Minek csinálja ezt? Kinek fogja mutogatni a tömérdek fotót? A gyerekei egy pillantást vetnek majd rá és azonnal azt fogják kérdezni, hogy ő miért nincs a képen. Ahogy megfordult, hogy lelépjen a szikláról, beleütközött a mögötte jövő középkorú férfiba. Mindketten megcsúsztak, de szerencsére egyikük sem ejtette el a gépet. Lily zavartan kért elnézést, tudta, hogy a fél autóbusz az ő ügyetlenkedését figyelte. Az ismeretlen csak bólintott és oldalra lépve elengedte a nőt, aki sietve indult a várakozó idegenvezető felé. Már messziről látta, hogy az a fejét csóválja.

- Lily, mondták már magának, hogy…? – a kérdést mosolyogva félbehagyta, hiszen nem haragudott ő egy cseppet sem a kedves, gyors beszédű, ötven körüli nőre, aki ma már csúszott egy hatalmasat séta közben. Lily becsusszant az ülésre az ablak mellé, eltette a gépet a hátizsákjába, elővette tollát és jegyzetfüzetét, aztán elgondolkodva nézett ki az ablakon. A busz visszasorolt a forgalomba, a táj lassan suhant mellettük. Zord sziklafalak között futott az út, a rövid alagutak egymást érték. Ilyenkor Lily felemelte tollát a papírról, majd a sötétség vége után folytatta a mondatot. A füzet állandóan vele volt, ebbe jegyezte le szebbnél-szebb történeteit, melyeknek mindig boldog véget szánt, mert alapból pozitív beállítottságú volt és nem haragudott az őt körülvevő világra, bármit követett is az el őellene.

Eszébe jutott az előbbi férfi. A lap oldalára készített néhány megjegyzést róla, ki tudja, talán még szerepeltetni fogja egyszer valamelyik románcában. Nem pénzért írt, a lelkét gyógyította az orvosa tanácsára. A hosszú évekig tartó hallgatás ezekben a történetekben oldódott fel. Életre keltek a múlt helyszínei, élményei és egy idő után észrevette, hogy a szereplők önálló életet élnek. Gyakran kellett a vázlatot átalakítani, mert működésbe lépett a határtalan fantázia.

Sötét alagút következett, suhanó fények voltak a szembejövő autók lámpái a homályban, a nő ismét felemelte a tollat a papírról és várta a fényt. Noha kora ősz volt, sütött a nap és a hegyoldalt borító lombhullató erdők még teljes szépségükben pompáztak. Ahol megszakította őket egy-egy mező, zöld bársonytakarónak tűnt az egész, rajta az apró hegyes tetejű házak meg játékdobozoknak. A távolból hullámzó hegyormok úsztak a képbe. A busz himbálózott az út egyenetlensége miatt.

Lilynek eszébe jutott egy réges-régi utazás, amikor még a haja barnán ragyogott, ősz hajszálak nélkül, arca a nyári naptól szeplős volt, elgyötört az egész napos utazástól, de boldog, mert mellette ült egy halk szavú, barna szemű férfi, akinek széles vállaihoz hozzádőlt néha és aludni próbált.  A táj ma is ugyanaz. Talán az út minősége lett jobb, de most egyedül van. Meg kellett tanulnia talpra állni, támogatás nélkül élni, de az utóbbi időben valami megváltozott. Nyugtalannak érezte magát. Már nem álmodott Johnról, mint régebben. Néha még felriadt egy-egy éjjel, az álom elúszott, de az érzésből tudta, hogy ismét őt látta. Mondott valamit, de ő nem értette, nem hallotta a hangját, csak a bizonyosság mindent elsöprő érzéséből tudta, hogy a régmúltból szólította őt egy drága, elveszített lélek. Ezek a pillanatok egyre ritkábbak lettek, mintha egy kéz lassan függönyt engedne a múlt elé, amely nem zárja el a kilátást, csak homályossá teszi.

Az orvos szerint Lily túljutott a gyász hosszú-hosszú idején és a gyógyulás útjára lépett. Lily nem volt abban biztos, hogy jó dolog-e, ha teljesen elengedi a múltat. Mibe fog kapaszkodni? Tulajdonképpen jelenleg nincs senki, aki várna rá. Sőt, abban sem volt biztos, hogy akar-e még az életben szerelmes lenni. Átélni ekkora boldogságot, majd ekkora fájdalmat és aztán ezt ismételje meg?

Bámult ki az ablakon és töprengett. Mellette a táj változott, egy város peremén futott éppen a busz. Eszébe jutott, mit tanult régen az iskolában. Abban az évben, amikor ő született, egy földrengés porig rombolta a völgykatlanban fekvő várost. Akkor döntöttek úgy, hogy ide négy emeletesnél magasabb épület ne épüljön. Ahogy most nézelődött az ablakon kifelé, feltűnt neki, hogy tényleg betartotta a város vezetése, amit ígért. Szép új városrészek, virágos balkonok, légkondik, de nincs magasabb ház.

Hát akkor legyen ez egy zarándokút, döntötte el. Megnézi a régi, kedves helyeket, ahol még Johnnal együtt jártak és elköszön tőlük. Hazaérve pedig egyedül folytatja tovább.

Pattogni kezdett a füle, nyelnie kellett, valahol a hegyek teteje felé járhattak, közeledett a hágó, ahol átkelnek és utána már a tengert fogják látni a lenyugvó nap fényében. Gyorsan sötétedett, de Lily a távolban megpillantotta az öblöt, ott még sütött a nap, de mire ők leereszkednek a partig, sötét este lesz. Örült az ismerős képnek, régen mindig versenyeztek Johnnal, hogy melyikük pillantja meg előbb a tengert. A hegyek tetejét lassan felhők borították be, de a hágó irányából sugárzott, áradt a fény, hívogatva a társaságot. A sofőrök azonban kérlelhetetlenek voltak, sebességkorlátozás is van a világon. Este nyolc lett, mire leértek és a szálloda előtt megállt a busz. Gyors szobaosztás következett és mindenki indult vacsizni vagy rámolni és pihenni.

Lily korán kelt, futócipőt húzott és elindult hajnali 10 km-es kocogására a parton. A sétány üres volt, a boltok előtt még csak söprögettek, sirályok hangja hallatszódott a tenger felől és  sós illatot sodort a lengedező szél. Lassan futni kezdett, fülében fülhallgató, zenére szokott edzeni, a GPS-t belőtte, kísérő programot elindította. Élvezte a nyugalmat, majd gondolt egyet, levetette a futócipőt és lement a homokos strandra. A hullámok halkan futottak partra, apró kagylók hevertek mindenütt. Néhány nyom már látszott a fövenyen, más is korán kelt a magányos futás kedvéért.

Lily lehajolt egy rózsaszínű kagylóért és nem vette észre, hogy háta mögött futó közeledik. A férfi a csúszós, nedves homokon már nem tudta kikerülni, összeütköztek és mindketten térdre estek a parton. Egy hullám azonnal odasietett és felcsapott rájuk. Sós permet árasztotta el Lily haját, arcát, szemüvegét. Az idegen talpra állt és a nőt is felsegítette.

- Már megint maga az? – a tegnapi férfi állt előtte.

Folytatás következik…

Rohanó hullámok nyomában 6. rész

- A jegyeket kérem! – a kalauz hangja térítette magához Susant. Lyon felé tartott Natasa és Andreas esküvőjére. A nyárnak vége lett, Susan sikeres nyelvvizsgát tett, majd hazautazott. Nemsokára hozta a postás a meghívót és szeleburdi barátnője skypon is többször beszámolt a fejleményekről, amelyek végkifejlete az esküvő lett. Mindenről beszéltek, kivéve egy témát.

Annak az éjjelnek a történetét Susan senkinek sem mesélte el. Reggel korán felöltözött és visszament a kollégiumba. Robert nem kereste, Esther elhalasztotta a vizsgáját, Susan egyiküket sem látta az elutazásig. Senki sem kísérte ki az állomásra, taxit hívott, bepakolta táskáit, majd az állomáson le-föl sétált a vonat indulásáig, hátha… De a magas, ősz hajú férfi nem jelent meg. Az indulás ideje elérkezett, a nő felszállt a vonatra és fájó szívvel nekivágott a hazaútnak. Magával vitte a letett nyelvvizsga tudatát, ha kettes, hát kettes, kit érdekel, csak ha megvan, és rengeteg csodálatos emléket a városról, ahol felejthetetlen napokat töltött és ahol hosszú évek óta először ismét szerelmes lett. Szép volt az emlék, de még nagyon fájt. Nem akart Robertre gondolni, de elkésett vele. Az az egy csók annyira felkavarta, hogy elfelejteni, meg nem tetté változtatni nem lehetett. Szomorú volt, értetlenül állt a helyzet előtt, de menni kellett, a vonat nem várt.

És most utazik az ismeretlen felé. Pontos térképet küldtek neki és várni fogják az állomáson. Natasáék gyorsan döntöttek, de ötven év környékén az embernek már kialakult értékrendje van, biztonságosabban hoz jó döntéseket. És tényleg nincs mire várni, egyikük se mai gyerek, az idő múlik, minden elvesztegetett pillanatért kár.

Susan otthon nem mesélt semmit az átélt kalandokról a gyerekeinek, Robert nevét pedig szóba sem hozta. De a gondolatoknak nem tudott parancsolni. Újra meg újra átélte azt a rövidke boldog pillanatot. Nem sejtette, hogy a mindent látó szerető szemek észreveszik a változást. Igyekezett mindent ugyanúgy csinálni, mint a nyári kaland előtt, futott, írt, dolgozott, beszélgetett a gyerekeivel. Néha nekitámaszkodott a teraszajtónak és az üvegen keresztül bámult kifelé a kertbe. Esténként kiült a teraszra, szerette ezt a napszakot. Várta a kigyúló csillagokat, de az ölében heverő könyvbe bele sem pillantott. Nézte a lomhán vánszorgó felhőket, gondolatban egy másik városban járt és azon tűnődött, vajon egy barna szemű kedves valaki hol lehet most. Kevesebbet nevetett, de amikor észrevette, hogy figyelik, óvatosabb lett, kényszerítette magát az álmodozás befejezésére. Nagyon lassan, de kezdett a kapott seb gyógyulni és ilyen esélyekkel utazott most egy esküvőre.

A kalauz közeledett, rámosolygott a nőre és jelezte, hogy pár perc múlva megérkeznek. Susan összeszedte a csomagjait és leszálláshoz készülődött. Amikor végre biztos talajt érzett a lába alatt, megvárta, hogy a tömeg szétoszoljon, mert addig nem láthatta, ki várja. Biztosan Andreas jön ki érte. Már tervezte is, miket fog tőle kérdezni és elképzelte, milyen zavarba jön majd a férfi.

Egy kéz érintette meg a vállát. Susanon átvillant egy megérzés, de nem mert megfordulni, várt és egész belsője remegni kezdett.

- Nem hívtál másnap reggel, köszönés nélkül eltűntél. – Robert meleg hangja megdobogtatta a szívét. Nem fordult meg, csak ráhajtotta arcát a férfi kezére, miközben az hátulról átölelte. Lehunyta a szemét és nem érdekelte semmi, boldog akart lenni és nem másvalakivel, ezzel a férfival, aki most öleli. Egy magyarázattal azért még adós volt:

- Nem a sokk váltotta ki nálam azt, amit éreztem akkor éjjel. Addigra már letisztultak a gondolataim és tudtam, hogy veled tovább tudnék menni.

- Elrendeztem a dolgaimat, nem vezetek többé ilyen veszélyes túrákat, sem téged, sem Esthert nem fogom ilyennek kitenni. Amikor elmentél, már tudtam, hogy ezt akarom, de még be kellett fejeznem néhány fiatal kiképzését. Nem akartam, hogy aggódj értem. És most nem szökhetsz el tőlem, együtt megyünk tovább. – Robert nem várt választ.

Susan csak állt és az elmúlt bánatos napok után nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. A teljes lemondás helyett minden, amire vágyott, amiről álmodott itt van és teljesül.

- Nézz csak oda, valaki még látni akar, mielőtt továbbmegyünk Natasához! – azzal Robert a peron vége felé mutatott. Három beszélgető fiatal közeledett. Susan meglepődve ismerte fel Esthert és a saját két gyermekét.

- Összeismerkedtek és titokban veled együtt utaztak ide! Ez lesz közös életünk első közös élménye. Indulás az esküvőre!

Robert átölelte Susan vállát, ő pedig hozzásimult. A fiatalok mosolyogva nézték őket. Ötvenesek és milyen boldogok.

Rohanó hullámok nyomában 5. rész

 

http://weheartit.com/entry/130812042/

- Susan, nyissa ki a szemét! – hűvös kéz simított végig a homlokán, távolról hangokat hallott, valaki mondott valamit.

- Olyan álmos vagyok, mit akarnak? – a szemei nem akartak engedelmeskedni. Szúrt a világító fény. A kéz tovább simogatta a homlokát, majd hirtelen hideg vizes ruhát érzett az arcán.

- Neee, ez nagyon hideg! – mérgesen lelökte magáról a takarót, megpróbált felülni, szemeit pislogva kinyitotta és a fölé hajló alakban felismerte Robertet.

- Maradjon, Susan! Csak azt nézem, milyenek a pupillái!

- Na és? Mit lát?  Hibátlan minden?

- Kicsit maszatos, nem mosta le a sarat az arcáról! – Robert elmosolyodott, nem érdekelte a nő morcos viselkedése. – Aludjon tovább, egy óra múlva újra felébresztem! - azzal Robert átment a szoba túlsó felébe és a nyikorgásból Susan arra következtetett, hogy őrzője egy fotelban tölti az éjszakát.

Ahogy lassan magához tért, eszébe jutott minden, ami az este történt. Bár elfelejtené!

A társaságot a kalandtúra után letették a kollégium előtt, ők ketten átszálltak Robert autójába és Robert bevitte őt a kórházba. Natasa és Andreas a megőrzőben pihentek. A nő karja gipszben volt, egy kendővel akasztotta a nyakába. Mosolya kicsit zavartnak tűnt, ahogy Susanra nézett, nem tudta, hogyan viselkedjen. Van értelme magyarázkodni?

- Hallottuk, mi történt, mikor engednek ki és mi van Andreasszal? Mi ez a pólya a fején? És miért alszik? – Susan nem körülményeskedett, azonnal a közepébe vágott, hiszen a barátairól volt szó.

Natasa arcán megkönnyebbült mosoly látszott:

- Andreas agyrázkódást kapott, alszik, nem engedik ki holnap és én is itt maradok mellette, vigyázni akarok rá! – és kissé piruló arccal megsimogatta Andreas takarón heverő kézfejét. – Arról beszélgettünk, hogy eljön hozzánk Lyonba és megismerkedik a családommal, elbeszéltük az időt és nem figyeltünk, ezért borultunk.

Robert csak hallgatott, csendben nézte a beszélgető barátnőket, a fekvő Andreast és visszaröppent az időben. Egy másik kórház, világoszöld csempés falú kórterem, hidegen világító neonfény. Az ágyon egy lány fekszik természetellenes nyugalomban, haja barna hullámokban terül el a párnán, arca színtelen, szemei csukva. A karjából gumicsövek tekergőznek az állványon függő folyadékos tasakok felé. Esther az. Az orvos a kezét fogja és várja, hogy lassan magához térjen. Az ágy melletti asztalkán egy oklevél és egy érem. Esther és a barátai nyertek ugyan, de a lány megsérült a verseny alatt.

Robert megpróbált visszatérni a valóságba. Susan, most őrá kell koncentrálni, veszélyeztette a saját testi épségét egy ismeretlen lányért. Nem tudja még most sem, hogy Esther Robert lánya, egyetlen kincse a felesége elvesztése óta. Szerencsére Esther most jól van, csak kimerült. Kipiheni magát és holnap már újra a padban fog ülni és a vizsgára készül. De mi legyen ezzel a makrancos nővel?

- Susan, induljunk, hosszú nap volt, pihennünk kell! – Robert megfogta a karját, elköszöntek Natasától, aki visszafeküdt. Lekapcsolták a lámpát és lassan lefelé indultak a lépcsőn. Fertőtlenítő illata érződött, valahol padlót mostak. Susan hagyta magát vezetni, jól esett Robert közelsége, biztonságot nyújtó karja. Már nem ellenkezett, örült, hogy Natasáéknak nem történt komoly bajuk és, hogy barátnője végre mégis révbe ér Andreas oldalán. Már nem érdekelte, hova viszi Robert, feladta. A fáradtság letaglózta. Az elmúlt három hét tanulással zsúfolt napjai kiszívták az erejét. Gondolatok kavarogtak a fejében. Ott, a vízben, amikor hullámok dobálták őt és Esthert, olyan aprónak és törékenynek érezte magát, egy hatalmasabb erő uralkodott felette. Szerencsésen túlélték, de történhetett volna másképp is.  Egy porszem csupán az ember a természettel szemben.  Ezekhez képest a hétköznapi dolgok eltörpülnek, egy vizsga semmiség. Észre sem vette, hogy ösztönösen hozzásimult Roberthez. 

Az autóhoz értek, beszálltak, a férfi felkapcsolta a fényszórót, beindította a motort és kikanyarodott a forgalomba. Nem autóztak sokat a lágy esti fényben fürdő városban, a kollégium körzetéhez közeledve bekanyarodtak egy szűk, macskaköves utcába, ahol öregebb, egy emeletes házak sorakoztak szorosan egymáshoz simulva. Megálltak az egyik előtt, Robert ki akarta segíteni Susant is, de a nő már az autó mellett állt, kezében a hátizsákja. Még ugyanolyan sáros volt, hiszen a túra végén csak a legszükségesebb tisztálkodásokat végezték el a csónakháznál. Hajából peregtek a homokszemek, hajfonata kócos volt, hajcsatját elveszítette. Orrán kissé ferdén ült a szemüveg, néha ki-kinézett felette, amúgy tanárnősen.

 Robert kizárta az utcafronton levő ajtót és azonnal egy előszobában találták magukat. Balra lépcső vitt az emeletre, jobbra a konyha és egy hatalmas nappali látszott.

- Susan, az emeleten lesz a szobája, jöjjön, megmutatom. Tusoljon le, de ne csukja magára az ajtót!

- Mi? – a nőben feltámadt a dac, nincs semmi baja, elég az utasításokból.

- Vagy nyitva hagyja az ajtót, hogy halljam, ha baja van, vagy én fürdetem meg! - Robert mosolya vicsorgásra hasonlított, elege volt a vitából.

Susan bement a férfi által mutatott szobába és nagyon meglepődött. Ez egy női szoba volt, kellemes almazöld színű falakkal, fehér bútorral és ággyal, amelyen a díszpárnák rendetlenül hevertek össze-vissza. Látszott, hogy a szobának van lakója. Az ablaknál lévő asztalon felismerte a nyelvtankönyvet, amit ő is használ és néhány fényképet vett észre egy nagyobb keretben, összemontázsolták őket. Esther!

Susan csak nézte és lassan könnybe lábadt a szeme. A képeken egy boldog család látszott.  Robert ölelt magához egy bájos, szőke, szemüveges nőt és előttük egy kislány ült fonott székben. A másik képen Esther, már idősebben, a nő kezét fogva, majd ismét a lány, dobogón állva, csapattársaival. És végül Robert és Esther, egymást átölelve. De erről a képről már hiányzott a kedves szőke nő. Susan torka összeszorult. Mi ez az egész? Esther Robert lánya? És hol van Robert felesége? Nem, ezt ő nem teszi. Ha ma éjjel itt marad, bármi megtörténhet, hiszen érzi, hogy Robert is kezdi megkedvelni. De ez nem tisztességes azzal a másik nővel szemben és Estherrel sem tehet ilyet!

Halkan fogta a hátizsákját, kezébe vette a cipőjét, óvatosan lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és már kint is volt az utcán. Idefelé jövet látta a kollégium épületét, a hűvös éjjeli fényekben arrafelé vette az irányt. Nem akart sírni, de nem bírta abbahagyni, peregni kezdtek a könnyek az arcán.

- Ez az én formám, megismerek valakit, közel engedem magamhoz és az utolsó pillanatban majdnem tönkrevágom más családi boldogságát.

A könnyektől bepárásodó szemüvegén keresztül már alig látott, így nem vette észre a férfit, aki a sötétben elébe toppant.

- Maga meg mi a fenét keres idekint? Nem megmondtam, hogy mit csináljon?! – Robert most már tényleg dühös volt. Két baleset, meg egy makrancos Kata egy napra túl sok volt.

- Azonnal induljon vissza…- nem folytathatta, mert megcsörrent zsebében a telefonja. Mikor ránézett a kijelzőre, arcának vonásai ellágyultak és dühösen csikorgó hangja átváltott aggódó apai hangra: - Esther, miért nem alszol? Igen, jól van, itt van velem… - válaszolta a feltett kérdésre, majd Susan felé nyújtotta a telefont. - Esther az.

Susan gyorsan letörölte a könnyeit, átvette a telefont és beleszólt.

- Susan, csak annyit akartam mondani, hogy a szobámban talál magának tiszta ágyneműt és ha kell, használjon bármit és vigyázzon az apura. Nem láttam ilyen kedvesnek lenni nővel, amióta az anyu meghalt egy balesetben…

Susan halkan elköszönt Esthertől és hagyta, hogy Robert visszavezesse. Fáradt volt, az átélt érzelmi sokktól sokkal kimerültebbnek érezte magát, mint amikor elhagyta a házat. Elővett egy tiszta törülközőt, bement a fürdőbe, behajtotta az ajtót és nekiállt levetkőzni. A nadrág gond nélkül ment, de a póló beleakadt a hajfonatába és csak hosszú cibálás után jött le. Ott állt egy szál bugyiban és melltartóban, megnyitotta a tusrózsa csapját és lehajolva bevizezte fürtökre bontott haját. A sáros víz a nyakába folyt, letörölte, besamponozta a haját, kiöblítette, ujjaival szétegyengette a fürtöket, és egy gyors törülközős szárítás után kiegyenesedett. A nedves fürtök hátul a háta közepét verdesték és a maradék víz apró patakokban lefolyt a hátán. Összemarkolta a haját, hogy egy csattal feltűzi, de belehasított a fejfájás a homlokába a hirtelen mozdulattól. Kezéből a csat a földre esett. A koppanásra azonnal nyílt az ajtó és Robert lépett be.

 - Jól van? – elakadt a szava. Nem tudott mit mondani, csak nézte a nőt, aki majd megőrjítette vitatkozó hajlamával, dacosságával és akit annyira megkedvelt szerénysége, kedvessége miatt. Susan zavarban volt, egyik kezével a haját tartotta, a másikat a homlokára szorította és nem is volt tudatában, milyen felkavaró látványt nyújt félig felöltözve. Robert közelebb lépett, átölelte és megcsókolta. Susannel forogni kezdett a világ. Belekapaszkodott a férfi vállába, már nem érdekelte semmi, hozzásimult és viszonozta a csókot.  De Robert hirtelen eltolta magától. Susan zavarodottan nézett rá, hiszen végre minden a helyére került.

- Hívj így holnap reggel és azonnal jövök, de addig ne higgy a saját érzékeidnek! – mondta a férfi, felcsatolta Susan haját és kiment a fürdő elé. A nő kábultan bámult utána. Mi volt ez? Miért ne bízna a saját érzékeiben?  Lassan levetkőzött, befejezte a tusolást, magára vette tiszta pólóját és visszament a szobába. Felhajtotta az ágytakarót és csak aludni akart, mélyen, álomtalanul.

Folytatás következik…