- Ha megteszed,
nem jöhetsz ide többet, nem ismerlek, nem vagy a lányom!
Bella elképedve
hallgatta a mellette haladó, koros úriember kifakadását. Nem jutott szóhoz a
meglepetéstől. Azok a hülye újságok azt tanácsolták, hogy beszéljen a
gondjairól a szüleivel, mert megváltozott a világ, ma már nincsenek tabu témák.
Egy frászt! Aki ezt írta, biztosan nem találkozott az ő édesapjával! Elmesélni
neki, hogy belezúgott egy srácba és el akar menni vele nyaralni?! Hiszen most
is csak arról szövegel, hogy egy mai lánynak okvetlenül diplomát kell
szereznie, mert nem tudni, mit hoz a sors. A tudást senki sem veheti el tőle,
blablabla… Ismerős szöveg, hetente háromszor leadva, Bella már kívülről fújta.
És most is mi
történt? Addig jutott, hogy óvatos bevezetés után elkezdte mesélni, hogyan
ismerkedett meg a fiúval. Közben kísérte édesapját a bank felé, és azt remélte,
hogy ez igazi apa-lánya beszélgetés lesz. Helyette kioktatást kapott immár
századszorra. Meg tiltást és fenyegetést.
- De apa, olyan jó
lenne, csak két hétre mennénk, fiúk-lányok vegyesen! A barátnőimet elengedték,
én miért nem mehetek? – már nem tudott érvelni, a szeme sarkába könnyek gyűltek
legördülésre készen.
- A vitát
befejeztük, indulhatsz haza és gondolkozz azon, amit mondtam! Nem mehetsz el,
nem engedem! És még valami: ha netalán gyereket szülnél, mielőtt lediplomázol,
kitagadlak! – azzal az ősz hajú úr magához szorította fekete aktatáskáját és
sietős léptekkel indult a bank épülete felé.
Bella pár percig még
ácsorgott a poros járdán, majd lassan megfordult és a parkoló autók mellett
hazafelé vette az irányt. Meleg volt, a levelek sem rezdültek, kitört a nyár.
Aki tehette, elmenekült a városból a hegyek közé, vagy a tóvidékre. Az ősszel
gyerekzsivajtól hangos óvodakert kihalt volt, a hinták üresen libegtek, a
láncuk néha-néha megnyikordult. Bella egy követ rugdosott maga előtt sportcipős
lábával, kezeit farmerje zsebébe tette és igyekezett visszatartani a könnyeket.
Lúzer. Már megint vesztesként hagyta el a csatateret. Bele sem kellett volna
kezdeni. Ez nem megy, ő a társaság kakukktojása, a fekete bárány fehérben, a
jókislány címkével megbélyegzett, akit sehova nem engednek, akire mindig
vigyáznak, aki totál gáz, aki csak titokban találkozhat a fiújával, aki…
Úgy belemerült az
önsajnálatba, hogy észre sem vette a sarkon beforduló öregasszonyt, nekiment és
kiverte a kezéből a kosarat. Egy pillanat alatt magához tért és rettenetesen
elszégyellte magát. Lehajolt és két kézzel kapkodta össze a szétgurult
paradicsomokat és a zöldpaprikát.
- Ne haragudjon,
nem vettem észre! – hebegte zavartan és végre ránézett az asszonyra.
Nem is volt olyan
öreg, csak a ruhái miatt tűnt idősebbnek a koránál. Bellán valami furcsa, meleg
érzés futott keresztül. Mintha ismerné valahonnan. Ez nem lehet, sosem látta,
biztosan téved. De a szemei, a csodálatos szürkészöld szemek, amelyek most
simogatják, olyan ismerősek. Pedig megesküszik rá, hogy sosem találkoztak.
- Valami baj van,
kislányom?
Bella szégyenkezve
vette tudomásul, hogy az árulkodó könnycseppek bizony maszatos nyomot hagytak
az arcán.
- Csak
összevesztem az apukámmal az előbb. – akaratlanul csúsztak ki a szavak a
száján, maga is megdöbbent, hogy egy ismeretlen előtt ilyen bizalmas dolgokról
beszél.
- Ide igyekszem a
szomszéd házba takarítani. Gyere, kísérj be, a konyhában megmoshatod az arcod!
– azzal a néni felkapta a poros zöldségekkel újra megtelt kosarat, elővette
zsebéből a kapukulcsot és a nyikorgó vaskaput kitárva beengedte magukat.
A ház csöndesen állt
a hűvös félhomályban, a magas fenyők védőn terjesztették ki fölé gyantaillatú
karjaikat. A mohával benőtt, repedésekkel tarkított betonjárda megkerülte a
házat és a hátsó konyhához vezetett.
- Gyere, pihenünk
egyet a padon és közben beszélgethetünk, ha van időd. Egyébként Maria vagyok.
- Egyedül lakik
itt a néni? – Bella szája még nem állt rá a bizalmasabb megszólításra.
- Nem kedvesem,
már mondtam, bejárónő vagyok. A család nyaral, én pedig addig is vigyázok a
házra. Gyere, ülj ide a hűvösre a kút mellé, és mondd, miért vesztél össze az
apukáddal? Tudod, nekem két fiam van, nem könnyű velük!
Bella csak nézte a
dolgozó kezeket, amelyek beszéd közben sem pihentek, egy tálban megmosták a
zöldséget, a kissé megnyomódott paradicsomokat, majd kitették száradni az
asztal szélére.
- Hát, csak annyi
a baj, hogy megismerkedtem egy fiúval és azt terveztük, elmegyünk együtt
nyaralni. De engem nem engednek és félek, ha ezt megmondom neki, keres valaki
mást…
És Bellából dőlni
kezdett a panasz. Nem értette az indokát, miért ez a hirtelen támadt bizalom
egy ismeretlen felé. Nem tudott ellenállni a gyönyörű szempár varázserejének,
amely kérdezett, érdeklődött és törődést ígért.
- Milyen fiú lehet
az, aki ezt nem érti meg? És miért gondolod, hogy ott hagyna, ha ezt elmondod
neki? – Maria kezében megállt a törlőruha és elképedve nézett a kislányra.
- Még csak fél éve
vagyunk barátok és a társasága folyton vizsgáztat bennünket. Mintha meg
kellene, hogy feleljünk az elvárásaiknak. Ha azt mondják, hogy inni kell, akkor
kinevetik azt, aki nem teszi. Ha hajnalig tart a buli, mindig gáz, hogy nekem
korábban el kell menni. Azt is hallottam, hogy utána a barátom fülét rágják,
hogy micsoda kényes kisasszony a barátnője.
- Tehát nem bízol
benne. – halk kijelentés volt, minden él nélkül.
- Még nem mutatott
be az anyukájának sem. Azt tudom, hogy az apukája korábban meghalt és ezért az
anyukája sokat dolgozik, házakhoz jár takarítani, hogy ők tanulhassanak. Néha
úgy érzem, mintha szégyellné, hogy én gazdagabb családból származom! – Bella
rákönyökölt a faasztalra és töprengve támasztotta állát a tenyerébe.
- És a te szüleid
mit szóltak a barátodhoz? Hogy fogadták?
- Hát pont ez a
baj! Nem akarnak meghallgatni! Amikor el akarom mesélni, hogy van egy barátom,
azonnal belekezdenek az intőszózatba arról, hogy ne felejtsem, mi a dolgom,
mármint tanulni, tanulni és tanulni! De könyörgöm, már nem a kézenfogós
korszakot éljük, a mai fiatalok többet akarnak a világból!
- És ahogy látom, azonnal! – Maria ismét tett
egy észrevételt, de Bella füle zárva maradt rá. – És te kinek akarsz
megfelelni, kislányom? A szüleidnek, a barátodnak, vagy a társaságnak?
Éles kérdés volt
és Bellát azonnal elhallgattatta, mert megérezte benne a lényeget. Dönteni
kell, önmaga akar lenni, vagy egy báb, akit irányítanak.
- Azt hiszem,
először is önmagamhoz kell hűségesnek lennem és a saját elvárásaimnak
megfelelnem. – és már tudta, hogy megtalálja majd a módját annak, hogyan legyen
még sok nyaralás és közös jövő a fiúval, akiért megéri küzdeni.
Maria csöndesen
folytatta:
- Ha jól érzem, a
szüleid sejtik, hogy a kislányuk már nem csak az övék. És ezért próbálnak
megvédeni. De azt tudják-e, hogy a fiú más társadalmi rétegből származik?
Bella körül
megfagyott a levegő. Jól értette a kérdést? Mi az, hogy más…?
- Ez ma már nem
fontos! Mindketten tanulunk, lesz szakmánk és el tudjuk tartani magunkat! Az én
szüleim ilyen kérdést nem tennének fel!
Maga sem értette
hogyan történt, de az előbbi haragot hirtelen valami szeretetféle váltotta fel.
Hogy merészeli egy idegen azt képzelni, hogy az ő apukája nem fogadná szívesen
azt, aki arra érdemes, csak azért, mert szegény!
- Nem, az én
szüleim nem ettől tartanak. Nem bíznak meg bennem, mert nem volt lehetőségem
bizonyítani. És ha most itthon maradok, ismét nem lesz alkalmam megmutatni,
hogy igenis tudom, mi a feladatom. De a tanulást és a szerelmet együtt is el
lehet képzelni! Vagy nem? – Bella észre sem vette, hogy hirtelen előlépett
védőügyvéddé.
- És a néni fia?
Van barátnője?
- Igen, van, de
nem mutatta még be, pedig együtt vannak már fél éve. Tudod, régebben nagyon
tetszett neki egy szőke, kékszemű lány, akivel együtt járt középiskolába. De a
lánynak magasabb színvonalú élet kellett, én pedig csak egy négy osztályt
végzett takarítónő vagyok. A fiaim dolgoznak, ha pénzre van szükségük. – Maria
csodaszép szemei szomorúan nézték saját repedezett körmű, dolgos kezeit.
- És mi lett a
vége? – Bella hirtelen szimpátiát érzett az ismeretlen fiú iránt.
- A fiam mesélte,
hogy miután kialakult a stabil kapcsolata a barátnőjével és mindketten egy
célért kezdtek tanulni és küzdeni, megjelent a színen a bájos szőke bombázó.
Büszke vagyok rá, hogy a fiam nagy ívben röptette.
- Hű, micsoda
barátnője lehet Maria néni fiának! Biztos nagyon szerethetik egymást!
- Hát igen, de már
nagyon szeretném őt megismerni!
Nyikordult a kapu
és kemény, határozott léptek kopogtak a betonjárdán. Bella felkapta a fejét,
ismerősök voltak a zajok. Átsuhant rajta egy megérzés, de még mielőtt szóba
önthette volna, egy barna szemű, szemüveges, zömök testalkatú fiatalember
fordult be a ház sarkánál.
- John, gyere,
bemutatom egy új ismerősömet. Véletlenül összefutottunk az utcán. Bella, ő a
fiam, akiről meséltem. – Maria mosolyogva fogta meg a fia kezét és odahúzta a
lány elé.
Bella csak nézte a
gyönyörűen sugárzó szürkészöld szempár melegbarna színű párját, amely immár fél
év óta, oly sokszor tekintett rá örömmel, szeretettel, hízelegve, simogatva,
néha mérgelődve és bosszankodva, de mindig örök szerelmet ígérve, és nem tudott
megszólalni.
- Anyukám, ha már
ismered Bellát, akkor ugye nem kell bemutatnom a barátnőmet? – azzal John egy
röpke csókkal lezárta párja ajkait.
…..
- Anyu, síelni
akarok menni a barátommal! Ugye elmehetek? – a szürkészöld szempár tulajdonosa,
Ellie, hízelegve bújt Bellához.
- De, drágám, még
túl fiatal vagy ahhoz, hogy nélkülünk utazz… - kezdte sorolni Bella az érveket,
majd tétovázva megállt.
A falon függő képről Maria gyönyörű, szerető
szempárja tekintett le menyére és unokájára.
- …, de minthogy
önmagadnak kell először is megfelelned, természetesen elmehetsz. – és a kép
mosolya mintha beragyogta volna a félhomályba borult szobát.
Az írás a
Minerva Capitoliuma 2016. januári számában jelent meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése