Ott fenn a felhők felett

Frissen koppannak a léptek a kora tavaszi délelőttön, nyikordul a kopott léckapu, megreccsen, ahogy hozzáér az alja az egyenetlen betonjárdához. Zsuzsa betolja a piros biciklit, megtartja a derekához támasztva, visszafordul, becsukja a kaput, rátolja a reteszt, majd a bringát tolva a ház felé siet. Az öregedő emeletes ház szürkén és masszívan áll a ragyogó napfényben, előtte sárga nárciszok hajladoznak, a bejárati ajtó mellett egy apró kutya vakkantgat. Noha láncon van, valahogy nem akarja letámadni az idegent. Pedig a nő kirí a környezetből, mintha idevalósi lenne, meg nem is. Látszik, hogy ismeri a járást, de az öltözete arról árulkodik, vendégségbe jött. Kopogtat az ajtón, majd azonnal nyit is be, mintha nem számítana elutasító, zárt ajtóra. Az előtérben körülnéz, papucsok, cipők sorakoznak a küszöb előtt.  Ő is leteszi fűzős sportos cipőjét, majd erősebben megkoppintja az üvegajtót és benyit. Mintha otthon lenne.

- Éva! – nincs válasz, elhalad az üres nappali mellett és a konyha felé indul, ahonnan edények zörgése hallatszik.

Belép és hátulról megérinti a bent tevékenykedő nő vállát. Ő megfordul és már mosolyog is, nincs meglepve, hogy a vendég már a konyhában van, azonnal leteszi a törülgető ruhát és már öleli is a barátnőjét. Összeborul az őszesen világosbarna, sportosan rövid, dús hajú és az őszesen vörösesbarna, ezüstös hajgumival rögzített hosszú hajfonatos fej. Barátnők egy életre, a születésüktől kezdve. Ők már tudják, ezt a kapcsolatot nem fogja más megszakítani, csak az utolsó hívó szó. Majd pedig ha annak eleget tettek, ott folytatják, ahol abbamaradt.

- Lassabban beszélj légy szíves, nem jó a fülhallgatóm, a múltkor is Anyámmal olyan gyorsan tárgyaltatok, hogy semmit sem értettem. Te Zsuzsa, tudod mit találtam a padláson? Előkerült az összes régi képünk. Megnézzük őket, amíg fő az ebéd? – azzal Éva már teszi is fel a gáztűzhelyre a kávévizet forrni és a kisült pogácsákat barátnője keze ügyébe helyezi.

- Persze, ha megint hadarok, csak állíts le, ahogy szoktuk. – és Zsuzsa látja, ahogy barátnője figyeli a szája mozgását.  Egy éve találkoztak, de a régi reflexek pár perc múlva visszatérnek, ugyanúgy fog hangsúlyozni és beszélni, mint apró gyerekkoruk óta mindig, az ő közös nyelvükön. A képek, micsoda délelőtt lesz, hihetetlen, mennyire fel tudnak mindketten töltődni a régi kedves emlékek felidézése által.

- Emlékszel? – és már egymás mellett szoronganak a konyhaasztalnál és nevetve, kicsit meghatódva nézik önmagukat egy réges-régi képen, amelyiken két büszke anyuka babakocsit tolva mosolyog a fényképezőgépbe, miközben az egyik kislány éppen a másikhoz akar átmászni.

- Hány évesek voltunk? Várj, itt a másik kép, nézd a tortád, egy gyertya van rajta! Micsoda pepita nadrág van rajtunk! – és a két nő összenevet.

Egymásba kapcsolódik a gyönyörű kék szempár és a csokoládébarna, bánattal teli. Tudja, milyen megjegyzés következik.

- Hiányzik Anyukád, nagyon szerettem. – majd Éva újabb képet emel fel a dobozból. Két óvodás kislány pózol rajta, mellettük kis kétkerekű, régi divatú bicikli. Látszik, hogy alig várják, indulhassanak játszani, csak az ünnepségnek legyen már vége. Zsuzsa szíve kicsit összeszorul. Igen, akkor még minden rendben volt, barátnője ugyanolyan kislány volt, eleven, fürge rosszcsont, mint jómaga. Akkoriban nem is nagyon értette, hogy hirtelen miért kell a barátnőjére jobban vigyázni, miért nem jöhet mindenhova vele és mi az a fütyülő zajt kiadó kis szerkezet a füle mögött, amiért még a haját is megnövesztette, hogy eltakarja. Ahogy múlt az idő, lassan megszokta, hogy Évával mindenki hangosabban beszél és ő is rászokott erre.

Azután Zsuzsáék elköltöztek és már nem járhattak ugyanabba az iskolába. Havonta egyszer, ha találkoztak és a barátság maradt ugyan, de lazult. Leveleztek, de hát az nem fogócska, meg bújócska, meg közös hasonfekvős olvasások, elsuttogott titkok. És akkoriban barátnője már mindkét fülén hallgatót viselt.

- Anyu, miért nem gyógyítják meg? – ostromolta Zsuzsa gyógyszerész édesanyját folytonosan kérdésekkel. – Olyan nincs, hogy nem lehet.

Nem akarta elfogadni az igazságot, hogy létezhet olyan romboló hatású gyógyszer, ami ilyen helyrehozhatatlan hibát vét.

- Lesz az idén érettségi találkozónk? - a merengésből Éva hangja rángatta ki.

- Hát nem is tudom, annyifelé vagyunk, ki szervezi meg? – töprengett Zsuzsa és nézte az oly kedves arcokat, ahogy az építőipari középiskola udvarában toporognak és hirtelen megindultak az emlék-áradatok, hiszen ők ketten ismét összekerültek a szakközépben. Együtt ültek, együtt buliztak, kirándultak. Éva volt a jobb tanuló, a műszaki rajzokat nála pontosabban senki sem rajzolta meg. Nézték egymást és eszükbe jutott a régi kis makett építő csapat.

- Emlékszel, amikor modelleztük az áruházat és rosszul faragtuk ki az oromdíszeket? Milyen mérges volt az osztályfőnök, mert új anyagot kellett nekünk rendelnie!

- De azt tudod, ugye, hogy a mi makettünk mind a mai napig ki van állítva az iskolában?

És peregtek tovább a képek az asztalon. A régi, megfakult fekete-fehér technikával készülteket felváltották a színes képek. Két esküvő és mindkét Férj neve János, boldogan mosolygó ifjú párok. Majd ismét jöttek a fekete felhők. Zsuzsa barátnője arcát nézi, mennyi szenvedésen van túl ő is és olyan ragyogó, üde és nyugodt. Elmúlt a lángoló ifjúság és itt maradtak a csendes hétköznapok. Egyikük mérnök lett, a másikuk diplomával a kezében édesanya.

- Nem látogathatod még meg! – Zsuzsa nem értette, miért nem mehet el a barátnőjéhez, hiszen már pár napos a második baba és majdnem egyidősek az ő kisfiával. Ez volt kettejük álma, ahogy ők gyerekkoruk óta barátnők, a két fiút is így nevelik majd. Most mi van? Nem értette, a telefon süket, senki sem veszi fel. Édesanyja hallgatott egy darabig, majd nagyon szomorúan megmondta az igazat. A kisbaba sérülten született, Down-kóros. Egyszerűen nem lehet ilyen igazságtalan a világ! Vagy mégis? És a barátság ismét lazult, már más lett az időbeosztás, a fontossági sorrend, a cél. Túlélni egy kegyetlen világban. Éva a nagyobbik fiával és a férjével élte a háziasszonyok életét és nevelte, ápolta, tanította sérült kisfiát. Zsuzsa messzire költözött. Ő a férjét és gyerekeit mentette egy háború elől. És a barátság türelmes volt, tudta, eljön még az ő ideje.

- Nem akarom, hogy találkozz vele többet, a családjaink haragban vannak! – Zsuzsa elképedve hallgatta szüleit. Ez nem igaz, ilyen nincs. Amikor elmesélte a férjének, micsoda döntést várnak tőle, Ő csak nézte és megkérdezte:

-  De ti ugye nem adjátok fel?

A nap ismét felragyogott, a két barátnő nem hagyta, hogy bárki is közéjük álljon. Évente találkoztak és a fájdalmas témákról nem beszéltek. De a barátság nem ilyen, nem hagyja magát. Ha úgy érzi, elhallgatnak valamit, úgyis megtalálja a módját a helyreigazításnak.

- Nézd csak, milyen aranyosak! Végül is három gyerekük született! – mutat Zsuzsa a telóján egy képet. – A tesódéknál kettő lett, ugye?

És mindent értően egymásra néz a két nő. A világ rendet rakott maga körül, szétbontotta az össze nem illő kapcsolatokat és áldást osztott ott, ahol az erre alkalmasak összetalálkoztak. És a sérült kisfiút is követte harmadikként egy egészséges.

- Várj, szedek ki pogácsát és felviszem… - a végszóra benyit a konyhába Éva férje, megőszülve, munkásruhában, de Zsuzsa a régi karate edzőt látja benne, aki a rosszban is kitartott barátnője mellett, bizonyítva, hogy milyen gyönyörű is lehet egy teljes család.

- Maradjatok lányok, majd én megetetem a fiúkat! – azzal vitte is a tányért az emeletre, ahol a már felnőtt, sérült nagyfiú számítógépezett.

A korszak és a képek megváltoztak. Már a digitális érában él mindenki. A két fej összeborul az okostelefon képernyője fölött.

- Anyukádra hasonlít, vagy nem is, terád. – mondja ki Éva az ítéletet a bájos, barnás hajú kislány szelfije fölött. – De a fiad tiszta apja.

Zsuzsa arca földerül. Végre, annyira ezt akarta hallani. Tudja ő jól, de akkor is, ha kimondják, úgy az igazi!

A képek elfogytak, az érzések nem. A két nő kilábalva az emlékek viharából, csöndesen beszélgetett tovább. Ismerték egymás gondolatait, látták egymást jóban-rosszban, tudják mi az, ami a másiknak fáj. És az egyiknek még valami fáj.

- Még mindig azt mondod, amit tavaly? Hogy a férjed után nem lesz senki más? – Éva látja a töprengő tekintetet. Tehát valami megváltozott, de még nem forrott ki a helyzet annyira, hogy beszélni lehessen róla.

- Egyébként hogy van az a Down-kóros kislány, akivel összebarátkoztatok? – Éva nem felejtette el.

- Képzeld, még mindig emlékszik. Amikor összetalálkozunk az utcán, vagy átmegyek hozzájuk, azt kérdezi: Kivel jöttél? János hol van?... Tudod, ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy milyen csodálatos ember volt a párom, hogy ennyi év után ez a kislány még mindig nem felejtette el.

Két család, két sors.  Az Élet vihara által egymástól messzire sodort nők. Talán egyszer két kislány megtalálja majd a megfakult fényképeket, leülnek egymás mellé és eltöprengenek azon, vajon melyikük nagymamája lehetett az, amelyik éppen mászik át a másik babakocsijába. A két nagyi pedig békésen beszélgetve néz majd le rájuk onnan fentről, a felhők fölül, szurkolva, hogy kitalálják az igazat! Úgy legyen!

Az írás a Minerva Capitoliuma  májusi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015majus.pdf

Az álmodozó 5. rész

http://weheartit.com/entry/173651568

- Mégsem volt jó ötlet, a bakancsban kellett volna jönnöm. Tudtam, hogy ez lesz a vége, ha már megint arra figyelek, hogy csinos legyek, ne legyen gyűrött a ruhám… Még jó, hogy masnit nem kell a hajamba kötni. Tisztára, mintha dedós lennék!  Apa annyira megváltozott, mióta ezzel a nővel kavar… Uhh… ooopsz… inkább a lépcsőre figyelek, nagyon csúszik… Aúúú, mindjárt szétreped a nadrágom, akkorákat kell lépni, pedig lefelé vezet a járat!

Eve megkapaszkodott a kiálló sziklában és pihegve megpróbált körülnézni. A barlangban sötét volt, a zseblámpa fénye nem hatolt túl messzire. A szétszórt fénycsóva homályosan világította meg a környező falakat és Eve már borzongott a rémülettől. Hirtelen nem is tűnt annyira jó ötletnek az önmegvalósítás ilyen típusú akciója. Habozott: visszaforduljon-e vagy kis pihenés után tovább merészkedjen. Megcsavarta a zseblámpa fényszabályozóját és a kéve erős, összpontosított sugárrá alakult. Lassan körbejártatta a mennyezeten, megnézte a falak kiszögelléseit, a sokszínű vízcseppektől szivárványosan csillogó sziklákat, majd lassan a lába elé irányította a fénycsóvát. Keskeny, sziklába vájt lépcsősor vezetett a mélybe. A falon lefelé csak imitt-amott volt meg a sodronyszerű kapaszkodó. Másutt jeleket látott a sziklákra festve, mintha oda kellene tennie a tenyerét. Nem volt éppen bizalomgerjesztő a látvány. Nem is így tervezte az ide utat. Azt hitte, apja megérti majd, milyen fontos ez neki és együtt indulnak a felderítőútra.

De ő mostanában mással volt elfoglalva. Amikor megpróbálta elmesélni neki, mit talált édesanyja levelei között, nagyon mérges lett és megtiltotta minden további kutatás folytatását. Eve felháborodott és lázongva utasította el még a gondolatát is annak, hogy Anya munkája félbe maradjon. Hogy lehet Apa ennyire érzéketlen? Nem érti, Anya mennyire fontos felfedezés nyomára bukkant itt, ebben a barlangban, amikor legutóbb itt járt? Olyan részletesen leírta a helyet, az odavezető utat, a lejutás minden pillanatát, hogy Eve szinte együtt lépegetett vele, kapaszkodott és csúszkált a sikamlós sziklákon.

A posta meghozta azt az utolsó levelet egy kutató lelkes leírásával, rajzaival, fényképeivel és ő ereklyeként őrizte azóta is. Az íróját azonban hiába várta vissza. Anya az utolsó napon még elment egyet fürödni és véletlenül egy medúza rajba került. Talán egy élőlény csípése még nem lett volna veszélyes, de a halmozott méregterhelés olyan sokkot váltott ki nála, amiből nem tudták visszahozni. Azokon a partokon nem nagyon láttak addig medúzákat, nem voltak felkészülve rájuk, a strandokat nem védte semmiféle kifeszített háló, mint azt már sokfelé teszik…

Eve összetört, világa darabokra hullott. Nem akarta reggelente kinyitni a szemét, minek felkelni, minden olyan hideg, szomorú, sötét. Kit érdekel, mi lesz az ebéd, az se baj, ha nincs vacsora, nem éhes, nem fázik. Nem is érez semmit. Egyre sápadtabb lett, a kezei többnyire jéghidegek voltak és halványkékes árnyalatra színeződtek. Sötétbarna szemei egyre nagyobbak lettek és keskeny kis arcán akkoriban nagyon ritka vendég volt a mosoly. Próbált tanulni, odafigyelni az órán, de nem ment, semmi sem érdekelte. Fájt a gyomra és gyakran kiment a mosdóba. A tanárok nagyon aggódtak érte, mindig utána küldtek valakit, nehogy baj legyen.  De ez a sok hiányzás nem folytatódhatott a végtelenségig.  Franket behívatták az iskolába és nagyon komolyan megkérték, forduljon orvoshoz, kérjen szaksegítséget, mert a kislányt nem tudják így kivezetni az iskolából, annyi már a hiányzása. Nem is a jegyek érdekelték a tanárokat. Összefogtak, hogy legalább a dolgozatokon átcsúszhasson Eve és nehogy meg kelljen buktatni.

A kedves középkorú doktornő kifaggatta a kislányt, majd Franket, kitöltötte a kórlapot, csóválta a fejét és megdöbbenve vették észre, hogy a beszélgetés olyan irányba csúszott el, mintha a családban nem törődtek volna egymással: a gyerekeket a szülők magukra hagyták volna. Miután helyreigazították a téves elképzelést, megkezdődött a beszélgetős terápia, de nem járt sikerrel. Anyáról Eve nem tudott beszélni, magába fojtotta a bánatát. Folyton attól félt, Apa is eltűnik és ő egyedül marad a bátyjával, aki ugyan jó barátja volt, de még szintén iskolás. Félelem a bizonytalantól, az ismeretlentől, a nem létező jövőtől. Mindez egyben kemény volt, Eve úgy érezte, nem bírja. Beleegyeztek hát a gyógyszeres kezelésbe. Sajnos, ez sem segített oly módon, mint azt apa és lánya várták.

Az orvosságok hatására mintha nem önmaga lett volna. Bevette őket sorba: egyik szem kicsi piros, a másikból csak felet, a pici kékből ma már kettőt… És fél óra múlva röpködött a könnyebbségtől, mindenre képes lett volna, a jövő már nem is tűnt olyan feketének. Ismét beszélgetett a barátaival, enni is képes volt. A doktornő a dózis növelését javasolta… Eveben szárnyra kelt a vakmerőség, nem akarta otthon tölteni az idejét, várták a barátok, a buli… Még nincs is olyan késő Apa, mit aggódsz értem folyton!...

A figyelő szemek szerencsére vigyáztak a kislányra. Amikor hazaindult, azonnal szóltak az apjának, így nyomon lehetett követni. De egyik alkalommal az ismét növelt dózistól egy pillanatra megszédült és ha Frank nem kapja el, lezuhan a teraszról. Csöndben meredtek egymásra és érezték, eljött a pillanat, amikor ezt abba kell hagyni. Nem lehet így élni, ennek a romboló hatásnak tragédia lesz a vége. A doktornő tapasztalt szakember volt:

- Eve, mit szeretnél csinálni? Mi az, amit el akarsz érni? Amit annyira akarsz, hogy azonnal képes lennél abbahagyni érte a gyógyszerek szedését, ha kell? – kérdezte.

Eve ránézett a nőre, aki látta őt a legnehezebb pillanataiban:

- Barlangkutató szeretnék lenni, Anyu is az volt.

- De ahhoz, hogy beíratkozz a barlangász tanfolyamra, a szervezetedből ki kell ürülnie a gyógyszereknek. Készen állsz a talpra állásra?

Hát így történt, hogy Eve sikeresen visszatért az életbe. Célt talált magának: meg akarta találni a barlangot, ahol Anya azt a csodálatos dolgot felfedezte. A szakcikket még csak kéziratban küldte meg a családnak, hivatalosan nem jelentette meg. Frank nem tudta, Eve mire készül. Nem mesélte el neki részletesen, mert jól emlékezett arra, Anyát is mennyire féltette, amikor ilyen kalandos expedíciókra indult.

A tanárok elégedettek voltak, megnyugodtak. Eve keményen tanult. Azelőtt nem érdekelte különösebben a biológia, de a történtek után rengeteg időt töltött el kutatással. Tény, hogy a többi tárgyból nem volt túl sikeres, nem szakadt meg a nagy hajtásban, de Frank örült, hogy végre megállt a lejtőn. Néha esténként csak állt a csukott szobaajtó előtt és hallgatózott. Nem a titkokat akarta kifürkészni, csak a számítógép hangjait, a billentyűzet kattogását akarta hallani, vagy az érkező üzenetek pittyenését, amiből tudta, hogy a lánya visszatért. Nem túlságosan örült az Eve által választott extrém sportnak, de lelkiismeretesen minden szükséges felszerelést biztosított neki: sisak, lámpa, kesztyű, kötél, öv, heveder, kiakadás gátló kampó, csákány, ékek, ilyen bakancs, olyan mellény… és szigorúan minden kötelező tanfolyamot elvégeztetett vele. Így részben megnyugodva, már el merte engedni túrázni, de sosem komolyabb barlangtúrákra. Ahhoz előbb végezze el az iskolákat, legyen felnőtt és majd kiderül, akkor is akarja-e ezt az életet folytatni.

Eve nem felejtett. Az elmúlt évek elvették gyerekkorát. A többi társához képest olyan világot járt ő meg, ahova nem kívánt senkit sem elküldeni. Nem mesélt senkinek sem a gyógyszerek pokláról, de megfogadta, hogy idejutni még egyszer nem engedi magát. Már tudta a módját a túlélésnek: munkaterápia. Sok-sok kis feladattal kitölteni a mindennapokat, minden pillanatban lefoglalni magát és az idő majd lassan segít. A sok olvasgatás közben rátalált egy hirdetésre: diákmunkára kerestek hallgatókat egy tengerbiológiai laboratóriumba. Eve azonnal jelentkezett. Tanárai segítettek neki, hogy bejusson és ő azonnal otthon érezte magát.

Imádta a mikroszkópokkal teli helyiségeket. Etette a delfineket és rájákat, noha utálta szeletelni a halat, mégis megtette. Majd egy idő után már az adatok feldolgozásában is segített. Hallgatta a beszélgetéseket és kis világa kitárult. Olyan információk jutottak a tudomására, amiről az iskolában még nem tanultak. Vagy ha tanultak is, ott az élettelen könyvek nem váltották ki belőle azt a hatást, mint most az élő természet. Környezet, ökológia, vízszennyezés, olvadó jégsapkák, bálnák… Csodálatos varázsszavak voltak ezek és ő, mint a szivacs, szívta magába a tudást. Minden érdekelte. Hazament és otthon tovább olvasott.

Így történt, hogy későn figyelt fel arra is, Frank néha esténként kimarad. Egy alkalommal arra ért haza, hogy a teraszon egy magas, barna hajú, igencsak ápolt kinézetű nővel beszélget apja a napi politikáról, ami eddig Franket nem éppen érdekelte. Tudomásul vette, hogy van. Néha elejtett egy-egy epésebb megjegyzést, de filozofikusan elfogadta, hogy tenni úgysem tud ellene, akkor meg minek idegesítse magát miatta. Eve elhűlten hallgatta, amint a karcsú derekú, szolidan rövid szoknyás, de a térdét kihívóan mutogató nő éppen arról mesél, hogyan fogja másnap megakadályozni valamelyik környezetvédő egyesület jószándékú felvonulását formai okokra hivatkozva.

Frank látta, hogy a kislány az ajtóban álldogál, odament hozzá, a vállát átölelve magával húzta és bemutatta az asztal mellől udvariasan felálló hölgynek. Eve megbabonázva meredt a nő blézerére. A puha, bolyhos szürke anyagot fehér prémes gallér díszítette és a kislány borzadva ismerte fel, hogy ez sajnos nem műszőrme. Barna szeme elkeskenyedett és azonnal eldöntötte, márpedig ő nem fogja kedvelni Apa vendégét. Szűkszavúan válaszolgatott a kérdésekre és még Frank szeme villogása, szemöldökének ráncolása sem hatotta meg, noha sejtette, hogy lesz folytatása neveletlen viselkedésének.

Folytatás következik…