Ott fenn a felhők felett

Frissen koppannak a léptek a kora tavaszi délelőttön, nyikordul a kopott léckapu, megreccsen, ahogy hozzáér az alja az egyenetlen betonjárdához. Zsuzsa betolja a piros biciklit, megtartja a derekához támasztva, visszafordul, becsukja a kaput, rátolja a reteszt, majd a bringát tolva a ház felé siet. Az öregedő emeletes ház szürkén és masszívan áll a ragyogó napfényben, előtte sárga nárciszok hajladoznak, a bejárati ajtó mellett egy apró kutya vakkantgat. Noha láncon van, valahogy nem akarja letámadni az idegent. Pedig a nő kirí a környezetből, mintha idevalósi lenne, meg nem is. Látszik, hogy ismeri a járást, de az öltözete arról árulkodik, vendégségbe jött. Kopogtat az ajtón, majd azonnal nyit is be, mintha nem számítana elutasító, zárt ajtóra. Az előtérben körülnéz, papucsok, cipők sorakoznak a küszöb előtt.  Ő is leteszi fűzős sportos cipőjét, majd erősebben megkoppintja az üvegajtót és benyit. Mintha otthon lenne.

- Éva! – nincs válasz, elhalad az üres nappali mellett és a konyha felé indul, ahonnan edények zörgése hallatszik.

Belép és hátulról megérinti a bent tevékenykedő nő vállát. Ő megfordul és már mosolyog is, nincs meglepve, hogy a vendég már a konyhában van, azonnal leteszi a törülgető ruhát és már öleli is a barátnőjét. Összeborul az őszesen világosbarna, sportosan rövid, dús hajú és az őszesen vörösesbarna, ezüstös hajgumival rögzített hosszú hajfonatos fej. Barátnők egy életre, a születésüktől kezdve. Ők már tudják, ezt a kapcsolatot nem fogja más megszakítani, csak az utolsó hívó szó. Majd pedig ha annak eleget tettek, ott folytatják, ahol abbamaradt.

- Lassabban beszélj légy szíves, nem jó a fülhallgatóm, a múltkor is Anyámmal olyan gyorsan tárgyaltatok, hogy semmit sem értettem. Te Zsuzsa, tudod mit találtam a padláson? Előkerült az összes régi képünk. Megnézzük őket, amíg fő az ebéd? – azzal Éva már teszi is fel a gáztűzhelyre a kávévizet forrni és a kisült pogácsákat barátnője keze ügyébe helyezi.

- Persze, ha megint hadarok, csak állíts le, ahogy szoktuk. – és Zsuzsa látja, ahogy barátnője figyeli a szája mozgását.  Egy éve találkoztak, de a régi reflexek pár perc múlva visszatérnek, ugyanúgy fog hangsúlyozni és beszélni, mint apró gyerekkoruk óta mindig, az ő közös nyelvükön. A képek, micsoda délelőtt lesz, hihetetlen, mennyire fel tudnak mindketten töltődni a régi kedves emlékek felidézése által.

- Emlékszel? – és már egymás mellett szoronganak a konyhaasztalnál és nevetve, kicsit meghatódva nézik önmagukat egy réges-régi képen, amelyiken két büszke anyuka babakocsit tolva mosolyog a fényképezőgépbe, miközben az egyik kislány éppen a másikhoz akar átmászni.

- Hány évesek voltunk? Várj, itt a másik kép, nézd a tortád, egy gyertya van rajta! Micsoda pepita nadrág van rajtunk! – és a két nő összenevet.

Egymásba kapcsolódik a gyönyörű kék szempár és a csokoládébarna, bánattal teli. Tudja, milyen megjegyzés következik.

- Hiányzik Anyukád, nagyon szerettem. – majd Éva újabb képet emel fel a dobozból. Két óvodás kislány pózol rajta, mellettük kis kétkerekű, régi divatú bicikli. Látszik, hogy alig várják, indulhassanak játszani, csak az ünnepségnek legyen már vége. Zsuzsa szíve kicsit összeszorul. Igen, akkor még minden rendben volt, barátnője ugyanolyan kislány volt, eleven, fürge rosszcsont, mint jómaga. Akkoriban nem is nagyon értette, hogy hirtelen miért kell a barátnőjére jobban vigyázni, miért nem jöhet mindenhova vele és mi az a fütyülő zajt kiadó kis szerkezet a füle mögött, amiért még a haját is megnövesztette, hogy eltakarja. Ahogy múlt az idő, lassan megszokta, hogy Évával mindenki hangosabban beszél és ő is rászokott erre.

Azután Zsuzsáék elköltöztek és már nem járhattak ugyanabba az iskolába. Havonta egyszer, ha találkoztak és a barátság maradt ugyan, de lazult. Leveleztek, de hát az nem fogócska, meg bújócska, meg közös hasonfekvős olvasások, elsuttogott titkok. És akkoriban barátnője már mindkét fülén hallgatót viselt.

- Anyu, miért nem gyógyítják meg? – ostromolta Zsuzsa gyógyszerész édesanyját folytonosan kérdésekkel. – Olyan nincs, hogy nem lehet.

Nem akarta elfogadni az igazságot, hogy létezhet olyan romboló hatású gyógyszer, ami ilyen helyrehozhatatlan hibát vét.

- Lesz az idén érettségi találkozónk? - a merengésből Éva hangja rángatta ki.

- Hát nem is tudom, annyifelé vagyunk, ki szervezi meg? – töprengett Zsuzsa és nézte az oly kedves arcokat, ahogy az építőipari középiskola udvarában toporognak és hirtelen megindultak az emlék-áradatok, hiszen ők ketten ismét összekerültek a szakközépben. Együtt ültek, együtt buliztak, kirándultak. Éva volt a jobb tanuló, a műszaki rajzokat nála pontosabban senki sem rajzolta meg. Nézték egymást és eszükbe jutott a régi kis makett építő csapat.

- Emlékszel, amikor modelleztük az áruházat és rosszul faragtuk ki az oromdíszeket? Milyen mérges volt az osztályfőnök, mert új anyagot kellett nekünk rendelnie!

- De azt tudod, ugye, hogy a mi makettünk mind a mai napig ki van állítva az iskolában?

És peregtek tovább a képek az asztalon. A régi, megfakult fekete-fehér technikával készülteket felváltották a színes képek. Két esküvő és mindkét Férj neve János, boldogan mosolygó ifjú párok. Majd ismét jöttek a fekete felhők. Zsuzsa barátnője arcát nézi, mennyi szenvedésen van túl ő is és olyan ragyogó, üde és nyugodt. Elmúlt a lángoló ifjúság és itt maradtak a csendes hétköznapok. Egyikük mérnök lett, a másikuk diplomával a kezében édesanya.

- Nem látogathatod még meg! – Zsuzsa nem értette, miért nem mehet el a barátnőjéhez, hiszen már pár napos a második baba és majdnem egyidősek az ő kisfiával. Ez volt kettejük álma, ahogy ők gyerekkoruk óta barátnők, a két fiút is így nevelik majd. Most mi van? Nem értette, a telefon süket, senki sem veszi fel. Édesanyja hallgatott egy darabig, majd nagyon szomorúan megmondta az igazat. A kisbaba sérülten született, Down-kóros. Egyszerűen nem lehet ilyen igazságtalan a világ! Vagy mégis? És a barátság ismét lazult, már más lett az időbeosztás, a fontossági sorrend, a cél. Túlélni egy kegyetlen világban. Éva a nagyobbik fiával és a férjével élte a háziasszonyok életét és nevelte, ápolta, tanította sérült kisfiát. Zsuzsa messzire költözött. Ő a férjét és gyerekeit mentette egy háború elől. És a barátság türelmes volt, tudta, eljön még az ő ideje.

- Nem akarom, hogy találkozz vele többet, a családjaink haragban vannak! – Zsuzsa elképedve hallgatta szüleit. Ez nem igaz, ilyen nincs. Amikor elmesélte a férjének, micsoda döntést várnak tőle, Ő csak nézte és megkérdezte:

-  De ti ugye nem adjátok fel?

A nap ismét felragyogott, a két barátnő nem hagyta, hogy bárki is közéjük álljon. Évente találkoztak és a fájdalmas témákról nem beszéltek. De a barátság nem ilyen, nem hagyja magát. Ha úgy érzi, elhallgatnak valamit, úgyis megtalálja a módját a helyreigazításnak.

- Nézd csak, milyen aranyosak! Végül is három gyerekük született! – mutat Zsuzsa a telóján egy képet. – A tesódéknál kettő lett, ugye?

És mindent értően egymásra néz a két nő. A világ rendet rakott maga körül, szétbontotta az össze nem illő kapcsolatokat és áldást osztott ott, ahol az erre alkalmasak összetalálkoztak. És a sérült kisfiút is követte harmadikként egy egészséges.

- Várj, szedek ki pogácsát és felviszem… - a végszóra benyit a konyhába Éva férje, megőszülve, munkásruhában, de Zsuzsa a régi karate edzőt látja benne, aki a rosszban is kitartott barátnője mellett, bizonyítva, hogy milyen gyönyörű is lehet egy teljes család.

- Maradjatok lányok, majd én megetetem a fiúkat! – azzal vitte is a tányért az emeletre, ahol a már felnőtt, sérült nagyfiú számítógépezett.

A korszak és a képek megváltoztak. Már a digitális érában él mindenki. A két fej összeborul az okostelefon képernyője fölött.

- Anyukádra hasonlít, vagy nem is, terád. – mondja ki Éva az ítéletet a bájos, barnás hajú kislány szelfije fölött. – De a fiad tiszta apja.

Zsuzsa arca földerül. Végre, annyira ezt akarta hallani. Tudja ő jól, de akkor is, ha kimondják, úgy az igazi!

A képek elfogytak, az érzések nem. A két nő kilábalva az emlékek viharából, csöndesen beszélgetett tovább. Ismerték egymás gondolatait, látták egymást jóban-rosszban, tudják mi az, ami a másiknak fáj. És az egyiknek még valami fáj.

- Még mindig azt mondod, amit tavaly? Hogy a férjed után nem lesz senki más? – Éva látja a töprengő tekintetet. Tehát valami megváltozott, de még nem forrott ki a helyzet annyira, hogy beszélni lehessen róla.

- Egyébként hogy van az a Down-kóros kislány, akivel összebarátkoztatok? – Éva nem felejtette el.

- Képzeld, még mindig emlékszik. Amikor összetalálkozunk az utcán, vagy átmegyek hozzájuk, azt kérdezi: Kivel jöttél? János hol van?... Tudod, ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy milyen csodálatos ember volt a párom, hogy ennyi év után ez a kislány még mindig nem felejtette el.

Két család, két sors.  Az Élet vihara által egymástól messzire sodort nők. Talán egyszer két kislány megtalálja majd a megfakult fényképeket, leülnek egymás mellé és eltöprengenek azon, vajon melyikük nagymamája lehetett az, amelyik éppen mászik át a másik babakocsijába. A két nagyi pedig békésen beszélgetve néz majd le rájuk onnan fentről, a felhők fölül, szurkolva, hogy kitalálják az igazat! Úgy legyen!

Az írás a Minerva Capitoliuma  májusi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015majus.pdf