2014. november 23., vasárnap

Az álmodozó 3. rész

http://weheartit.com/entry/137059221


- Persze, hogy én, kire számított? Jött megmenteni tőlem a síremléket?  Időben érkezett, még semmi sem dőlt romba!
A váratlan verbális támadás hatására Lilyben fellángolt az indulat és gondolkodás nélkül visszavágott. Majd a fiatalember felé fordult, aki zavartan nézett semmit sem tudva az előzményekről és kedvesen megköszönte a segítségét.

Ez a gyors váltás  Lilynek  sok volt, felülmúlta hát önmagát gorombaságban és rárakott még egy lapáttal Frank irányába:
- Egyébként jó is, hogy előrehozta a délutáni találkozást. Örülök neki, később úgysem érek rá, elfelejtettem szólni.  Majd talán egy másik alkalommal. Most pedig mennem kell, ugye megbocsátanak? – rámosolygott a kislányra, aki iránt oly érdekes módon és váratlanul támadt fel benne az együttérzés és óvni akarás.

Eve visszanézett, halványan elmosolyodott és ez a kedves mosoly Lily számára egy új barátság kezdetét jelezte. Szerette volna megsimogatni a kislány barna haját, de visszafogta magát. Eve számára ő a teljesen ismeretlen személy a sokszereplős történetükben.

- Vajon mi járhatott az eszében? – töprengett. – Az, hogy most jól megkapta az apu, vagy pedig az, hogy hála az égnek, ez a nő sem fogja többet zavarni, vagy esetleg az, hogy de kár, ezzel a nővel még talán el is tudnék beszélgetni, mint egy idősebb nővérrel!

Egy rövid pillanatig úgy tűnt, valami elkezdődött közte és a férfi között, de ez a kis közjáték durván eltaposta a gyenge kis palántát. Rálépett, szétzúzta, a bizalom helyett félelmet váltott ki benne. Azzal hátat fordított Franknek és elindult a csoport felé. Elég volt. Pihenni jött, írni szeretett volna, elmélkedni, egy kicsit szomorkodni, de ami a lényeg, lélekben megnyugodva hazaérkezni, készen az élet folytatására, a mindennapok kihívására. De ha folyton azt erősítik benne, hogy ügyetlen, kétballábas, segítségre szoruló, gyámoltalan, nem sok esélye van a felállásra. Ennek ellenére nem érzett győzelmi mámort, inkább kiábrándultságot. Jó döntés volt, hogy nem lesz délutáni találkozó. Ezzel a férfival nincs semmi közös, kivéve a három véletlen találkozást és a reggeli beszélgetést a parton…és talán azt, hogy őt is érhette egy hatalmas pofon…Milyen szeretettel ölelte a kislány vállát, látszott, hogy összetartoznak…

Becsusszant a helyére az ablak mellé, az ajtók záródtak és a busz ismét útnak indult a program szerinti következő megálló felé. Nem nézett ki az ablakon és nem vette elő a tollát sem, a füzet után sem kutatott a feneketlen hátizsákban. Nem tudott volna leírni egy szót sem. Nem értette magát. Mi volt ez a hirtelen indulat? Volt egy nyugodt élete, azt akarta folytatni. Miért hagyta, hogy egy arrogáns, nagyképű alak berobbanjon az életébe és az apró, szép kis emlékmorzsákból gondosan felépülő várat lerombolja? Mert most így érzi magát. Üresnek, céltalannak. Nem is érti, mit keres itt. Miért próbálja újraélni a múltat? Mintha akarva, szándékosan keresné a fájdalmat.

- Nem sírunk, nem sírunk, nincs sírás, szorítsd össze az öklöd, majd engedd el, lazíts, már jobb is, ugye? – mint egy mantrát, úgy ismételgette magában a nyugtató mondatot.

- Lily, kávézunk egyet, jó? – Ivan nézett le rá elgondolkodó arccal, furcsának találta, hogy a nő kezében nem látja az elmaradhatatlan füzetet. – Semmit sem írt? Történt valami talán? Láttam ám, hogy várt valaki magára.

Ebből elég. Lily határozottsága egy pillanat alatt visszatért. Eddig sem sajnáltatta magát, nincs szükség ilyen együtt érző megjegyzésekre, az élet megy tovább a maga útján. És különben is, minden találkozásnak célja van. Hogy Franket miért kellett megismernie, azt még nem értette és már nem is akarta megérteni, de a kislánnyal való találkozás… Ennek a jelentősége sokkal nagyobb volt, valamit érzett a háttérben, ismerős anyai érzést. Megcsóválta a fejét, már megint álmodozik.
– Lily, befejezd! – szólt magára határozottan.

A kávéház teraszán Ivan közben az itteniek régi életéről tartott kiselőadást. Lily az égre emelte a szemét, mert már unalmasnak tartotta kissé, de aztán a gúnyos gondolatért nagyon megfeddte magát. Hiszen eddig is tudta, hogy ezek a látnivalók csak egy-egy kis szeletkék a szépen becsomagolt történelemből. Nemsokára már zúgott a feje, így egy idő után már nehezen hallgatta az idegenvezetőt, aki mintha már egyenesen neki magyarázott volna, pedig a nő mindössze udvariasan viselkedett, meghallgatta, esetleg néha kérdezett valamit. Kezdett úgy festeni, hogy a kopaszodó, kellemesen pocakos, tanárosan magyarázó Ivan pártfogásába vette Lilyt, akit ez eleinte zavart, aztán egy kézlegyintéssel elintézte és kihasználta ismeretei pótlására ezeket a nyugodt pillanatokat.

Az idegenvezető ezen a környéken nőtt fel, nagyszüleitől rengeteget hallott a régi életmódról, sőt, személyesen is átélte a hegyek közötti zord időjárást, amikor az öregek leköltöznek a hegyoldali kalyibákból, nyári szállásokról a faluban álló kőházakba, ahol az alsó szinten az állatok vannak, az emberek pedig az emeleten. Lily sokat olvasott ezekről és most úgy érezte, végre autentikus személytől kaphat felvilágosítást. Sok-sok kérdéssel árasztotta hát el Ivant, aki szívesen mesélt gyermekkoráról, a méteres hó falakról, a zúgó fenyőerdőkről, a kertekben látott medvenyomokról. Meséje alapján megelevenedett egy elmúlt életmód, melyben az élet még sokkal keményebb és egyszerűbb volt, nem fertőzte meg a fejlődés. Lily nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre, a saját nagyszüleire, a döngölt padlós, nádfeles, fehérre meszelt házra, parányi ablakaival, amelyekben piros muskátli virult. Egy kedves, ősz haját régi szokás szerint befonva és kontyba feltűzve viselő apró termetű, hajlott hátú öregasszonyra. Az az élet sem volt könnyű, az uradalom szőlőjében dolgozni, meg kint a földeken. Nem akart összehasonlítani semmit, jó volt elmerengeni néhány pillanatig a múlton. Aztán megcsóválta a fejét, ő már a mai kor gyermeke volt, akinek a zsebében ott lapult az egész világ egy mobiltelefon képében.

A napi program befejezése után Lily olyan fáradtnak érezte magát, habár ez inkább lelki kimerültség lehetett, hogy még vacsorázni sem ment le a társasággal. Lefeküdt és álomtalan, mély alvásba merült. Eszébe jutott ugyan többször is a lemondott találkozó, de a fájdalmas tűszúrásokat még mindig érezte, így azonnal másfelé terelte a gondolatait.

A kora hajnali napsugarak már a teraszon találták. Meglepődve láthatták, hogy körülötte a földön összegyűrt papírlapok hevernek és perceken belül újabb repült a tömegbe. Nem ment az írás. A mondatok nem akartak kerek egységgé formálódni, elveszett belőlük az élénkség, a lélek. Lily csak bámult maga elé. Mi a nyavalya történt vele? Tegnap délután óta nem tudott írni. Kavarogtak a gondolatai és folyamatosan visszatértek Frankhez. Újra átélte a találkozásukat, azt a rövidke beszélgetést és arról álmodozott, hogy mi lett volna, ha…Ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet. Lily ismét tiszta papírt vett elő, már nem a füzetbe írt, mert a sok kitépett laptól az kezdett darabokra hullani. Rátűzte az írómappára és úgy döntött, kiteszi fejéből a gondolatokat, naplót ír…

„…Annyira jellemző rám ez a hullámzás: vagy mindent derűsen látok, vagy mindent reménytelennek. Az agyam előrevetíti annak a képét, hogy milyen lesz ismét egyedül és már azon dolgozik, hogy átsegítsen az elkövetkező napokon. Feladatokat vázol fel, kijelöli a fő követendő irányokat és a középpontba helyezi a gyerekeket és az írást. Talán így lesz a legjobb. Nem tudom elképzelni, hogy jöhetne folytatás. Az a pár szó Franktől annyira kemény volt, annyira egyértelmű, legalább is az én álmodozó lelkemnek. Ki kellene iktatni ezeket a fájdalmakat az életemből és simán, nyugodtan tovább menni. Feladatlistát írni és kipipálni azt, amit megcsináltam és végteleníteni a sort, mindig hozzáírni újat. Eredmény előbb-utóbb látszana, de a kiürült élettel nem tudom, mit lehetne kezdeni. Nem tudom tagadni, hiszen erről szól minden írásom, társas lény vagyok, aki felelősséget akar vállalni, aki családot akar. Istenem, adj nekem türelmet, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni (az elkövetkező napokat). Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok (szembenézzek a félelmemmel, ami az elkövetkező reménytelen napokról szól), és bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni egymástól (illetve, hogy ne kövessek el kapkodva valami hülyeséget)...”

Az ajtón dörömbölés hallatszott.

- Lily, elaludt? Már mindenki magára vár a busznál? – Ivan volt az, egy szalvétán lekváros fánkot egyensúlyozott és papírpohárban illatosan gőzölgő kávét hozott. – Jöjjön gyorsan, majd a buszban megreggelizik! Látom, készül az irodalmi remekmű! – és rámutatott a teraszt elborító, összegyűrt papírkupacra. – Menjünk gyorsan!

Lily felkapta a táskáját és a farmeringjét, vetett egy pillantást a tükörben látszódó szemüveges, vörös hajú alakra, jó lenne, ha a szemében inkább a nevetés szikrája csillogna és nem a régmúlt árnyai. Ismét megrántotta a vállát gondolatban…kit érdekel, ez van…

- Mennyire hasonlít az a nő a képen magára, mintha a húga lenne, csak a szemüvege más. Várjunk csak, hiszen ez maga! – a kedvesen csengő hangra Lily felkapta a fejét és megdöbbenve látta, hogy Eve áll mellette az öreg, ódon teremben, ahol a lámpák halovány fényében kisebb-nagyobb ikonok sorakoztak az üveges szekrények mélyén. A tárolók sorát meg-megszakította egy-egy ásatásokat bemutató kép, vagy diákcsoportok fotói aláírásokkal, köszönetekkel, szokásos visszajövünk még üzenetekkel a múltból.

Eve egy, a kolostor bejáratánál készült fényképet nézegetett, amelyen néhány fekete egyenruhás nővér mellett egyetemisták álldogáltak, kezükben kalapácsok, ecsetek, mellettük az éppen feldolgozás alatt álló leletek.

- Istenem, hogy került ez a kép ide? Nem is tudtam, hogy…

Lily nem tudta befejezni a mondatot, csak állt gondolatai súlyától lebénulva és nem tudta, hogy a következő pillanatban mi fog történni vele.  Milyen távol van már az a csodálatos nyár…Ujjaival lassan a kép felé tapogatózott, mintha meg akarná simogatni a képen mögötte álló fiú arcát.  John…milyen káprázat játszik vele, miért került elő pont most ez a kép? Szemeit elöntötték a könnyek, nagyokat pislogott, hogy visszatartsa őket.

- Ki az a szemüveges srác, aki átöleli magát?  És mit tart a kezében? Egy könyvet? – Eve a mai fiatalság lendületével tovább kérdezett, nem vette észre Lily felbolydult lelkiállapotát és az sem tűnt fel neki, hogy egy számára jóformán teljesen idegent faggat.

Lily megpróbálta megformálni a választ, de először nem jöttek ki a szavak a száján. Nyelt párat és kényszerítette magát a nyugalomra:
- Ő volt a férjem. Ezt a könyvet aznap kaptam tőle és elhagytam, az egyik nővér találta meg és hozta utánunk. John aznap nem is adta még egyszer a kezembe…

Elhalkult a szava és nem bírt tovább beszélni. Ott hagyta Evet, kiment a teremből és a kolostor belső udvarán leült a kerengő kőpadjára. Csak bámult maga elé és végre megindultak a könnyek. Hagyta őket folyni, hiszen ezt a fájdalmat nem lehetett megtagadni. Az a könyv…már nincs meg. Elment azon a napon, amikor John is. Visszaadta neki. Egyszer viccből mondta Johnnak, hogy szeretné megkapni azt a kis piros bársonykötésű könyvet a kirakatból. Maga sem értette miért, hiszen nem regény volt, vagy naponta olvasható könyv, már a kinézete is tekintélyt sugallt és ünnepélyességet. A szerelemről szólt, régi írók tollából, szebbnél szebb gondolatok. Amikor végül John a kezébe adta és beleolvastak, rájöttek, hogy ezek a gondolatok olyan mélyek, olyan csodaszépek, hogy hétköznap elkoptatni nem szabad. Becsukták a könyvet, betették egy üvegszekrénybe és egy-egy szülinapon elővették, kikerestek néhány idézetet belőle, majd ismét eltették. Ez volt kettejük szerelmi Bibliája. Azon a keserű utolsó éjszakán Lily elővette és kiolvasta. Az utolsó fejezet szólt arról, hogy amikor az egyik lélek eltávozik, mennyire hiányolja majd őt a másik. És utána utolsó ajándéknak adta búcsúzóul a társának. Erről meséljen ennek a fiatal kislánynak? Neki még mosolyognia kell, örömmel teli életet élnie és nem az elmúláson töprengeni!

Valaki egy zsebkendőt nyújtott felé.
– Gyermekem, nem gondoltam, hogy látom még egyszer! Maga itt van és egyedül.

Lily egy ismerős, gyönyörű kék szempárba nézhetett bele. Martha nővér foglalkozott régen velük, egyetemista kutatókkal. Álmában sem gondolta volna, hogy felismeri őt, sőt, emlékezni fog a múltra. Szemei köré az idő már megrajzolta a szarkalábakat és kézfején a bőr pergamenszerűvé vált. Látszott azonban, hogy a konyhakertben is dolgozik néha. De a hangja és az egész lénye ugyanolyan határtalan bizalmat sugárzott most is, mint akkor régen.

- Tudom, hogy elment, kedvesem, és azt is, hogy maga azóta is emészti és gyötri magát azon, hogy miért nem tudott segíteni.
Lily elképedve kapta fel a fejét, könnyei már elapadtak. Nagyon ritkán sírt, most maga is meglepődött azon, hogy miért került hirtelen ilyen érzelmi válságba. De honnan tudja mindezt a nővér? Hiszen ők egy zárt közösségben élnek. Igaz, a kapcsolat nem szakadt meg végleg, hiszen John egész a haláláig levelezett velük, cikkeket írtak, anyagot gyűjtöttek. Martha nővér megfogta Lily hideg kezeit:
- Gyermekem, John nem mondta volna el magának, ha beteg, mert annyira szerette a feleségét és a gyerekeit, hogy még így is óvni akarta őket. Elment egy pillanat alatt. Nyugodjon bele, engedje el őt!

Azzal Martha nővér megsimogatta a nő könnyáztatta arcát, felkelt és elsuhogott.

Dél körül lehetett, a kolostor belső kertjét most érte el a teljes napsütés. Lily vörös haját körberagyogták a sugarak, arcát a meleg és a fény felé fordította. Barna szemében még könnyek nyomaival belenézett a fénybe.
- Köszönöm John, megkaptam az üzenetet. Várj rám kedvesem, jönni fogok, ha befejeztem a feladatomat.
Azzal elmosolyodott azon, hogy mai modern nő létére micsoda túlvilági üzeneteket küld, majd gondolatban megrántotta a vállát és már ki akarta mondani, hogy …kit érdekel…De nem tette. Az elmúlt órában valami megváltozott. Hogy mi, azt még nem tudta pontosan megfogalmazni. Üresnek érezte magát, védtelennek és szabadnak. Mint amikor a gyermeknek elengedi az édesanyja a kezét. Igen, vele is ez történt. Eddig a múlt mögé menekült, de ez nincs tovább. Megkapta az utolsó üzenetet egy szeretett lélektől, aki elengedte őt. Talpra kell állni. Feladatot keresni és élni.

- Nem látta Evet? Magával beszélgetett az előbb, de azóta sehol sem találjuk!

Frank állt Lily előtt, tanácstalan mozdulatot téve a kezével.
  
Folytatás következik…