http://weheartit.com/entry/137059221 |
- Persze, hogy én, kire számított? Jött
megmenteni tőlem a síremléket? Időben
érkezett, még semmi sem dőlt romba!
A váratlan verbális támadás hatására
Lilyben fellángolt az indulat és gondolkodás nélkül visszavágott. Majd a
fiatalember felé fordult, aki zavartan nézett semmit sem tudva az előzményekről
és kedvesen megköszönte a segítségét.
Ez a gyors váltás Lilynek
sok volt, felülmúlta hát önmagát gorombaságban és rárakott még egy lapáttal
Frank irányába:
- Egyébként jó is, hogy előrehozta a
délutáni találkozást. Örülök neki, később úgysem érek rá, elfelejtettem
szólni. Majd talán egy másik alkalommal.
Most pedig mennem kell, ugye megbocsátanak? – rámosolygott a kislányra, aki
iránt oly érdekes módon és váratlanul támadt fel benne az együttérzés és óvni akarás.
Eve visszanézett, halványan elmosolyodott
és ez a kedves mosoly Lily számára egy új barátság kezdetét jelezte. Szerette
volna megsimogatni a kislány barna haját, de visszafogta magát. Eve számára ő a
teljesen ismeretlen személy a sokszereplős történetükben.
- Vajon mi járhatott az eszében? – töprengett.
– Az, hogy most jól megkapta az apu, vagy pedig az, hogy hála az égnek, ez a nő
sem fogja többet zavarni, vagy esetleg az, hogy de kár, ezzel a nővel még talán
el is tudnék beszélgetni, mint egy idősebb nővérrel!
Egy rövid pillanatig úgy tűnt, valami
elkezdődött közte és a férfi között, de ez a kis közjáték durván eltaposta a
gyenge kis palántát. Rálépett, szétzúzta, a bizalom helyett félelmet váltott ki
benne. Azzal hátat fordított Franknek és elindult a csoport felé. Elég volt.
Pihenni jött, írni szeretett volna, elmélkedni, egy kicsit szomorkodni, de ami
a lényeg, lélekben megnyugodva hazaérkezni, készen az élet folytatására, a
mindennapok kihívására. De ha folyton azt erősítik benne, hogy ügyetlen,
kétballábas, segítségre szoruló, gyámoltalan, nem sok esélye van a felállásra.
Ennek ellenére nem érzett győzelmi mámort, inkább kiábrándultságot. Jó döntés
volt, hogy nem lesz délutáni találkozó. Ezzel a férfival nincs semmi közös,
kivéve a három véletlen találkozást és a reggeli beszélgetést a parton…és talán
azt, hogy őt is érhette egy hatalmas pofon…Milyen szeretettel ölelte a kislány
vállát, látszott, hogy összetartoznak…
Becsusszant a helyére az ablak mellé, az
ajtók záródtak és a busz ismét útnak indult a program szerinti következő megálló
felé. Nem nézett ki az ablakon és nem vette elő a tollát sem, a füzet után sem
kutatott a feneketlen hátizsákban. Nem tudott volna leírni egy szót sem. Nem
értette magát. Mi volt ez a hirtelen indulat? Volt egy nyugodt élete, azt
akarta folytatni. Miért hagyta, hogy egy arrogáns, nagyképű alak berobbanjon az
életébe és az apró, szép kis emlékmorzsákból gondosan felépülő várat lerombolja?
Mert most így érzi magát. Üresnek, céltalannak. Nem is érti, mit keres itt.
Miért próbálja újraélni a múltat? Mintha akarva, szándékosan keresné a
fájdalmat.
- Nem sírunk, nem sírunk, nincs sírás,
szorítsd össze az öklöd, majd engedd el, lazíts, már jobb is, ugye? – mint egy
mantrát, úgy ismételgette magában a nyugtató mondatot.
- Lily, kávézunk egyet, jó? – Ivan nézett
le rá elgondolkodó arccal, furcsának találta, hogy a nő kezében nem látja az
elmaradhatatlan füzetet. – Semmit sem írt? Történt valami talán? Láttam ám,
hogy várt valaki magára.
Ebből elég. Lily határozottsága egy
pillanat alatt visszatért. Eddig sem sajnáltatta magát, nincs szükség ilyen
együtt érző megjegyzésekre, az élet megy tovább a maga útján. És különben is,
minden találkozásnak célja van. Hogy Franket miért kellett megismernie, azt még
nem értette és már nem is akarta megérteni, de a kislánnyal való találkozás… Ennek
a jelentősége sokkal nagyobb volt, valamit érzett a háttérben, ismerős anyai
érzést. Megcsóválta a fejét, már megint álmodozik.
– Lily, befejezd! – szólt magára
határozottan.
A
kávéház teraszán Ivan közben az itteniek régi életéről tartott kiselőadást. Lily
az égre emelte a szemét, mert már unalmasnak tartotta kissé, de aztán a gúnyos
gondolatért nagyon megfeddte magát. Hiszen eddig is tudta, hogy ezek a
látnivalók csak egy-egy kis szeletkék a szépen becsomagolt történelemből. Nemsokára
már zúgott a feje, így egy idő után már nehezen hallgatta az idegenvezetőt, aki mintha már egyenesen
neki magyarázott volna, pedig a nő mindössze udvariasan viselkedett, meghallgatta,
esetleg néha kérdezett valamit. Kezdett úgy festeni, hogy a kopaszodó,
kellemesen pocakos, tanárosan magyarázó Ivan pártfogásába vette Lilyt, akit ez eleinte
zavart, aztán egy kézlegyintéssel elintézte és kihasználta ismeretei pótlására
ezeket a nyugodt pillanatokat.
Az
idegenvezető ezen a környéken nőtt fel, nagyszüleitől rengeteget hallott a régi
életmódról, sőt, személyesen is átélte a hegyek közötti zord időjárást, amikor az
öregek leköltöznek a hegyoldali kalyibákból, nyári szállásokról a faluban álló
kőházakba, ahol az alsó szinten az állatok vannak, az emberek pedig az
emeleten. Lily sokat olvasott ezekről és most úgy érezte, végre autentikus
személytől kaphat felvilágosítást. Sok-sok kérdéssel árasztotta hát el Ivant,
aki szívesen mesélt gyermekkoráról, a méteres hó falakról, a zúgó fenyőerdőkről,
a kertekben látott medvenyomokról. Meséje alapján megelevenedett egy elmúlt
életmód, melyben az élet még sokkal keményebb és egyszerűbb volt, nem fertőzte
meg a fejlődés. Lily nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre, a saját
nagyszüleire, a döngölt padlós, nádfeles, fehérre meszelt házra, parányi
ablakaival, amelyekben piros muskátli virult. Egy kedves, ősz haját régi szokás
szerint befonva és kontyba feltűzve viselő apró termetű, hajlott hátú
öregasszonyra. Az az élet sem volt könnyű, az uradalom szőlőjében dolgozni, meg
kint a földeken. Nem akart összehasonlítani semmit, jó volt elmerengeni néhány
pillanatig a múlton. Aztán megcsóválta a fejét, ő már a mai kor gyermeke volt,
akinek a zsebében ott lapult az egész világ egy mobiltelefon képében.
A
napi program befejezése után Lily olyan fáradtnak érezte magát, habár ez inkább
lelki kimerültség lehetett, hogy még vacsorázni sem ment le a társasággal. Lefeküdt
és álomtalan, mély alvásba merült. Eszébe jutott ugyan többször is a lemondott
találkozó, de a fájdalmas tűszúrásokat még mindig érezte, így azonnal másfelé
terelte a gondolatait.
A kora hajnali napsugarak már a teraszon
találták. Meglepődve láthatták, hogy körülötte a földön összegyűrt papírlapok
hevernek és perceken belül újabb repült a tömegbe. Nem ment az írás. A mondatok
nem akartak kerek egységgé formálódni, elveszett belőlük az élénkség, a lélek.
Lily csak bámult maga elé. Mi a nyavalya történt vele? Tegnap délután óta nem
tudott írni. Kavarogtak a gondolatai és folyamatosan visszatértek Frankhez.
Újra átélte a találkozásukat, azt a rövidke beszélgetést és arról álmodozott,
hogy mi lett volna, ha…Ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet. Lily ismét
tiszta papírt vett elő, már nem a füzetbe írt, mert a sok kitépett laptól az
kezdett darabokra hullani. Rátűzte az írómappára és úgy döntött, kiteszi
fejéből a gondolatokat, naplót ír…
„…Annyira
jellemző rám ez a hullámzás: vagy mindent derűsen látok, vagy mindent reménytelennek.
Az agyam előrevetíti annak a képét, hogy milyen lesz ismét egyedül és már azon
dolgozik, hogy átsegítsen az elkövetkező napokon. Feladatokat vázol fel, kijelöli
a fő követendő irányokat és a középpontba helyezi a gyerekeket és az írást.
Talán így lesz a legjobb. Nem tudom elképzelni, hogy jöhetne folytatás. Az a
pár szó Franktől annyira kemény volt, annyira egyértelmű, legalább is az én
álmodozó lelkemnek. Ki kellene iktatni ezeket a fájdalmakat az életemből és
simán, nyugodtan tovább menni. Feladatlistát írni és kipipálni azt, amit
megcsináltam és végteleníteni a sort, mindig hozzáírni újat. Eredmény
előbb-utóbb látszana, de a kiürült élettel nem tudom, mit lehetne kezdeni. Nem
tudom tagadni, hiszen erről szól minden írásom, társas lény vagyok, aki
felelősséget akar vállalni, aki családot akar. Istenem, adj nekem türelmet,
hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni (az elkövetkező napokat).
Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok (szembenézzek a félelmemmel, ami
az elkövetkező reménytelen napokról szól), és bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam
különböztetni egymástól (illetve, hogy ne kövessek el kapkodva valami
hülyeséget)...”
Az ajtón dörömbölés hallatszott.
- Lily, elaludt? Már mindenki magára vár
a busznál? – Ivan volt az, egy szalvétán lekváros fánkot egyensúlyozott és
papírpohárban illatosan gőzölgő kávét hozott. – Jöjjön gyorsan, majd a buszban
megreggelizik! Látom, készül az irodalmi remekmű! – és rámutatott a teraszt
elborító, összegyűrt papírkupacra. – Menjünk gyorsan!
Lily felkapta a táskáját és a
farmeringjét, vetett egy pillantást a tükörben látszódó szemüveges, vörös hajú
alakra, jó lenne, ha a szemében inkább a nevetés szikrája csillogna és nem a régmúlt
árnyai. Ismét megrántotta a vállát gondolatban…kit érdekel, ez van…
- Mennyire hasonlít az a nő a képen
magára, mintha a húga lenne, csak a szemüvege más. Várjunk csak, hiszen ez
maga! – a kedvesen csengő hangra Lily felkapta a fejét és megdöbbenve látta, hogy
Eve áll mellette az öreg, ódon teremben, ahol a lámpák halovány fényében kisebb-nagyobb
ikonok sorakoztak az üveges szekrények mélyén. A tárolók sorát
meg-megszakította egy-egy ásatásokat bemutató kép, vagy diákcsoportok fotói
aláírásokkal, köszönetekkel, szokásos visszajövünk még üzenetekkel a múltból.
Eve egy, a kolostor bejáratánál készült
fényképet nézegetett, amelyen néhány fekete egyenruhás nővér mellett
egyetemisták álldogáltak, kezükben kalapácsok, ecsetek, mellettük az éppen
feldolgozás alatt álló leletek.
- Istenem, hogy került ez a kép ide? Nem
is tudtam, hogy…
Lily nem tudta befejezni a mondatot, csak
állt gondolatai súlyától lebénulva és nem tudta, hogy a következő pillanatban
mi fog történni vele. Milyen távol van
már az a csodálatos nyár…Ujjaival lassan a kép felé tapogatózott, mintha meg
akarná simogatni a képen mögötte álló fiú arcát. John…milyen káprázat játszik vele, miért
került elő pont most ez a kép? Szemeit elöntötték a könnyek, nagyokat
pislogott, hogy visszatartsa őket.
- Ki az a szemüveges srác, aki átöleli
magát? És mit tart a kezében? Egy
könyvet? – Eve a mai fiatalság lendületével tovább kérdezett, nem vette észre
Lily felbolydult lelkiállapotát és az sem tűnt fel neki, hogy egy számára
jóformán teljesen idegent faggat.
Lily megpróbálta megformálni a választ,
de először nem jöttek ki a szavak a száján. Nyelt párat és kényszerítette magát
a nyugalomra:
- Ő volt a férjem. Ezt a könyvet aznap
kaptam tőle és elhagytam, az egyik nővér találta meg és hozta utánunk. John
aznap nem is adta még egyszer a kezembe…
Elhalkult a szava és nem bírt tovább
beszélni. Ott hagyta Evet, kiment a teremből és a kolostor belső udvarán leült
a kerengő kőpadjára. Csak bámult maga elé és végre megindultak a könnyek. Hagyta
őket folyni, hiszen ezt a fájdalmat nem lehetett megtagadni. Az a könyv…már
nincs meg. Elment azon a napon, amikor John is. Visszaadta neki. Egyszer
viccből mondta Johnnak, hogy szeretné megkapni azt a kis piros bársonykötésű
könyvet a kirakatból. Maga sem értette miért, hiszen nem regény volt, vagy
naponta olvasható könyv, már a kinézete is tekintélyt sugallt és
ünnepélyességet. A szerelemről szólt, régi írók tollából, szebbnél szebb
gondolatok. Amikor végül John a kezébe adta és beleolvastak, rájöttek, hogy
ezek a gondolatok olyan mélyek, olyan csodaszépek, hogy hétköznap elkoptatni
nem szabad. Becsukták a könyvet, betették egy üvegszekrénybe és egy-egy
szülinapon elővették, kikerestek néhány idézetet belőle, majd ismét eltették.
Ez volt kettejük szerelmi Bibliája. Azon a keserű utolsó éjszakán Lily elővette
és kiolvasta. Az utolsó fejezet szólt arról, hogy amikor az egyik lélek
eltávozik, mennyire hiányolja majd őt a másik. És utána utolsó ajándéknak adta
búcsúzóul a társának. Erről meséljen ennek a fiatal kislánynak? Neki még
mosolyognia kell, örömmel teli életet élnie és nem az elmúláson töprengeni!
Valaki egy zsebkendőt nyújtott felé.
– Gyermekem, nem gondoltam, hogy látom
még egyszer! Maga itt van és egyedül.
Lily egy ismerős, gyönyörű kék szempárba
nézhetett bele. Martha nővér foglalkozott régen velük, egyetemista kutatókkal. Álmában
sem gondolta volna, hogy felismeri őt, sőt, emlékezni fog a múltra. Szemei köré
az idő már megrajzolta a szarkalábakat és kézfején a bőr pergamenszerűvé vált. Látszott
azonban, hogy a konyhakertben is dolgozik néha. De a hangja és az egész lénye ugyanolyan
határtalan bizalmat sugárzott most is, mint akkor régen.
- Tudom, hogy elment, kedvesem, és azt
is, hogy maga azóta is emészti és gyötri magát azon, hogy miért nem tudott
segíteni.
Lily elképedve kapta fel a fejét, könnyei
már elapadtak. Nagyon ritkán sírt, most maga is meglepődött azon, hogy miért
került hirtelen ilyen érzelmi válságba. De honnan tudja mindezt a nővér? Hiszen
ők egy zárt közösségben élnek. Igaz, a kapcsolat nem szakadt meg végleg, hiszen
John egész a haláláig levelezett velük, cikkeket írtak, anyagot gyűjtöttek.
Martha nővér megfogta Lily hideg kezeit:
- Gyermekem, John nem mondta volna el
magának, ha beteg, mert annyira szerette a feleségét és a gyerekeit, hogy még
így is óvni akarta őket. Elment egy pillanat alatt. Nyugodjon bele, engedje el
őt!
Azzal Martha nővér megsimogatta a nő
könnyáztatta arcát, felkelt és elsuhogott.
Dél körül lehetett, a kolostor belső
kertjét most érte el a teljes napsütés. Lily vörös haját körberagyogták a
sugarak, arcát a meleg és a fény felé fordította. Barna szemében még könnyek
nyomaival belenézett a fénybe.
- Köszönöm John, megkaptam az üzenetet.
Várj rám kedvesem, jönni fogok, ha befejeztem a feladatomat.
Azzal elmosolyodott azon, hogy mai modern
nő létére micsoda túlvilági üzeneteket küld, majd gondolatban megrántotta a
vállát és már ki akarta mondani, hogy …kit érdekel…De nem tette. Az elmúlt
órában valami megváltozott. Hogy mi, azt még nem tudta pontosan megfogalmazni.
Üresnek érezte magát, védtelennek és szabadnak. Mint amikor a gyermeknek
elengedi az édesanyja a kezét. Igen, vele is ez történt. Eddig a múlt mögé
menekült, de ez nincs tovább. Megkapta az utolsó üzenetet egy szeretett
lélektől, aki elengedte őt. Talpra kell állni. Feladatot keresni és élni.
- Nem látta Evet? Magával beszélgetett az
előbb, de azóta sehol sem találjuk!
Frank állt Lily előtt, tanácstalan
mozdulatot téve a kezével.
Folytatás
következik…