 |
http://weheartit.com/
|
- Átjavítjuk a kezdeti feltétel sornál… -
az asztalok fölött összehajoltak a fejek, szorgosan püfölték az ujjak a
billentyűzeteket és már futottak is az elemzések.
- Valami baj van? - Tony megállt Vicky
mögött. - Nem állította be az adatokat, nem figyelt rám az előbb és lemaradt,
igazam van?
Vicky megszégyenülten bólintott és érezte,
amint az arca vérvörössé válik. Nem elég, hogy egy csomó olyan fiatal
pályakezdővel együtt érkezett a tanfolyamra, akik kenik-vágják a virtuális
technika minden újabb fantáziatermékét, szörföznek a neten, lövik a szelfiket,
szórják a képeket az instagramra és úgy posztolnak csípőből, mintha ezt
tanították volna az elemiben versek helyett, de még az oktató is a gyereke
lehetne. Hát nincs ebben a világban valami szolid úriember, aki kissé lassúbb
tempóban oktatná azt a nyavalyás adatbázis kezelési módszert, mert így, már az
elején elveszve, csak bután bámulva fog üldögélni és jegyzetelni! Közben a
vörös hajú, szeplős képű ifjú tanárpalánta megpróbálta helyreigazítani Vicky
táblázatát, ujjai sebesen nyomogatták a billentyűket, beírt, másolt, törölt,
copy, past, aztán már csak alt c meg alt v. A nő egy darabig nyomon követte,
aztán elveszve feladta. Kénytelen lesz odahaza a jegyzetre és a mintapéldákra
hagyatkozni. Most csak a lényegre próbál majd ráérezni.
- Köszönöm, innen már menni fog. Kérem,
folytassuk, nem akarom feltartani az órát! – igyekezett megnyugtatóan
mosolyogni az egyre idegesebb oktatóra és a mögötte türelmetlenkedő fiatalokra,
akiknek nem volt világos, hogy lehet a mai korban nem érteni ilyen alapvető
dologhoz, mint egy táblázatrendező szoftver. Már az óvodások is ismerik, ez a
szemüveges, középkorú nő hol élt eddig, hogy nem találkozott ilyesmivel?
Vicky akaratlanul is összehasonlította a
stílust, mert noha nem beszélt róla, nagyon jól emlékezett azokra az estékre,
amikor egy ősz hajú öregember leengedte a térdére az újságot, levette a
szemüvegét és a meleg barna szemekből áradt a biztatás, hogy meséljen,
hallgatják, szeretik. Elkapják, ha zuhan és felsegítik, ha elesik. Az öregember
dúsan őszülő hajában egy sáv fehérlett, mintha valaki játékosan befestett volna
pár tincset egy csíkban fehérre, valamiért megjelölve őt. A nő emlékezett arra
a reggelre, amikor ez a sáv feltűnt édesapja hajában. Előtte napon utasították
el egy tudományos munkáját és annyira megrázta őt a hír, hogy egy éjszaka alatt
megjelent a hajában az árulkodó nyom. Minden helyrejött utána, persze, és
kiemelkedő kutatómunka maradt örökségül a világra, de Vicky nem felejtette el
azt a kételkedős éjjelt, amikor édesapja a saját tehetségében vesztette el a
bizalmát. Ha akkor nincs mellette egy másik ember, a társa, egy nő, aki
szerette, támogatta, bízott benne, talán örökre becsukja a könyveit és nem vesz
többet tollat a kezébe. Nem old meg több egyenletet és nem hagy maga után olyan
eredményeket, mint amiken Vicky is nevelkedett.
Hátrasimította kócosan fürtös barna haját,
a nagy igyekezettől a tincsek már megint önálló életbe kezdtek, kibújtak a
csatok csillapító védelméből és játszadoztak a napfény szórt sugaraival. A
sötét fürtök között egy halványabb, őszes sáv látszott, mintha a természet
játékos ecsetéről elfogyott volna a festék. A nő minden erejével koncentrált,
tudta, hogy az idő nagyon rövid, a két napos tanfolyamon csak a leg-lényeget
fogják érinteni és őrá hatalmas munka várt odahaza. Ha nem sajátítja el a
kezelési, szűrési technikákat, a nyelvezetet, a megfogalmazás módját, a
kitűzött célt nem fogja elérni, mert nem fér majd bele az időbe. Nem látta maga
előtt a befejezést, csak az óriási mennyiségű, feldolgozásra váró adattömeget,
amelyben valahol ott rejtőzött a lényeg, aminek a megtalálásáért belevágott
egyszer régen az egészbe.
Egyre gyakrabban jutott az eszébe, hogy
feladja, nem csinálja végig. Már nem fontos senkinek, a férfi, aki bízott
benne, a tehetségében, a tudásában, aki annyira büszke volt minden apró kis
eredményére, elment. Nélküle üres volt minden, már nem látta értelmét ennek az
egésznek, pedig régebben olyan érdekes volt összegyűjteni a sok adatot,
megbeszélni a részleteket egy-egy fáradt munkával eltöltött nap után, odabújva
az ölelő karok melegébe, hallgatva az intő és óvó tanácsokra, amelyek
józanságukkal mindig visszaterelték a helyes útra a lendülettel előreszaladó,
néha kapkodó, gyakran felhevült és csapongó kutatói lelkét. Ma a körülötte
levők csak hóbortnak tartják, nem veszik komolyan, amikor látják, hogy mennyit
szöszmötöl a rengeteg adattal. Néha úgy gondolta, elhiszi a nagy bölcsességet,
hogy a cél felé vezető út a lényeg, nem maga a cél.
Szerencsére, ezek múló hangulatok voltak
és minden apróbb kis eredmény újra meghozta Vicky kedvét a kutatás
folytatásához. Ami nagyon bántotta, hogy senki olyannal nem tudta megosztani a
kis öröm pillanatokat, aki azokat értékelte volna. Elmesélte ugyan a
gyerekeinek, akik hol jóindulatúan mosolyogtak rá, hol aggódva figyelték, mintha
ő lenne a gyerek, majd mindenki ment a dolga után, várta őket a saját kis világuk.
- Nos, látom, sikerült felvenni a tempót
mindenkinek, akkor ezt a példát már önállóan oldják meg az ebédszünetig. Ha
valakinek segítség kell… - az egyre buzgóbban dolgozgatókat és a felderülő
ábrázatokat látva, Tony végre megnyugodott, hogy lassan dereng a tanfolyam
lényege és senki sem megy úgy haza, hogy nem visz magával némi ismeretet,
lazábbra vette hát az iramot. – Délután egy idősebb kollégám, Adam is besegít,
kérem, kezdjék el, ha esetleg kések pár percet!
Vicky oda sem figyelt, örült a
szusszanásnyi időnek, agya szortírozta a megértett részeket és rögtön
alkalmazni is akarta. Táskájából elővette a mindig magával cipelt adathordozót,
rácsatlakoztatta a számítógépre és megfeledkezve az ebédszünetről, korgó
gyomráról, a világról, nekiállt dolgozni az új ismeretekkel. A gépen
elindította a halk háttérzenét, akkora volt körülötte a zsivaj, hogy senki sem
figyelt oda, mit művel. Élvezettel alakította ki az új könyvtárszerkezetet,
másolta be és nevezte át a fájlokat, egészítette ki az adatstruktúrát, állította
fel a feltételeket, és csoportokba szűrte az adatokat, majd az új rendszereket
ismét ellátta jelzőkkel, és csak dolgozott, lazán, nyugodtan, élvezettel,
elmerülve a saját világában.
- Nem zavarja, ha felkapcsolom a lámpát?
Kint esik az eső, nagyon sötét lett idebent. - mély tónusú hang szólította meg
Vickyt, aki meglepődve eszmélt arra, hogy immár vége az ebédidőnek, lassan
szállingóznak vissza gépeik mellé a résztvevők és megérkezett a korábban
bejelentett segédoktató is.
A termet hideg neonfény árasztotta el.
Vicky hunyorgott a hirtelen fényzuhatagtól, pislogott párat, aztán
visszafordult a táblázataihoz, hogy befejezze a megkezdett gondolatot, amit egy
hirtelen felsejlett ötlet alapján akart megvalósítani. Tudatában, valahol
mélyen, egy apró szikra mintha a fényt jelezte volna az alagút végén, de a
megváltozott körülmények miatt a gondolat elröppent, és Vicky nem tudta
visszahívni. Csak bámulta a táblázatot, a megkezdett feltételt és már nem
értette, mit is akart csinálni vele, miért tartotta olyan fontosnak az eredmény
azonnali megszerzését. Be kellene helyettesíteni valahová és újra futtatni?
Pedig itt volt, olyan kézzelfoghatóan közel a megoldáshoz… Nem megy, a nő
elszomorodva sóhajtott és rányomott a mentésre.
A kezét hirtelen félretolta a
billentyűzetről egy férfikar. Addig észre sem vette, hogy az új kisegítő, Adam
körbejárt a teremben és mindenkinek segített az indulásban. A Vicky melletti szék még üresen állt, és a
nő meglepődve vette észre, hogy egy hatalmas férfi zuhan le rá, maga elé
fordítja a gépét és elmélyülten nézi az éppen bezárásra várakozó fájlt, az
alatta levő többit, meg a párhuzamos és osztott nézeteket.
- Mit vizsgált? Ez nem az itteni feladat.
Nem mondták, hogy szakértőket is beültetnek majd a kezdők közé. - a férfi
gyorsan és temperamentumosan beszélt, kissé méltatlankodva, mint aki azt hiszi,
őt akarják vizsgáztatni.
- Újra szerkesztettem az adatbázisomat és
néhány új gondolatot akartam kipróbálni, de megakadtam. – Vicky maga is
meglepődött a hirtelen támadt közlékenységen, de az előbb már annyira
előrehaladt a szűréssel abban a tömérdek adattengerben, hogy ha csak egy
ici-pici segítséget kaphatna az okosabbaktól, biztos a végére járna a
rejtélynek.
- Látom már. Nézze, én a maga helyében
inkább ezt a képletet alkalmaznám. Látja? Így az eredményt közvetlenül
behelyettesítheti és… - a villogó képernyőn kirajzolódott az első
eredményhalmazból szerkesztett ábra és Vicky döbbenten eszmélt rá, hogy ezt
kereste.
A férfi megtalálta az imént elveszített
gondolatot, folytatta és megmutatta a befejezés lehetőségét.
- Hogy csinálta? Ezt keresem már régóta,
ezért jöttem a tanfolyamra is. – Vickyt belenézett a csodabarna szempárba, és
meglepődve látta, hogy Adam a saját korosztályából való. Egy őszülő hajú,
szakállas férfi ült vele szemben, farmerben, szürke pulóverben és érdeklődve
szemlélte a kutatómunkájának eredményét.
- Maga is rájött volna, hiszen tökéletesen
elrendezett mindent, eljutott az utolsó következtetésekig. Már csak a legutolsó
kérdést kellett volna megfogalmaznia, ott adódott valami apróbb tétovaság. – és
a férfi halványan elmosolyodott, mintha örülne a kialakult helyzetnek. – Ha
marad időnk, később kielemezhetjük és otthon gond nélkül befejezheti a
táblázatát.
….
A nap már lenyugodni készült, hűvös szél
mozgatta a szőlőlugas leveleit, játékosan megcsavarintotta az indákat,
megcirógatta a petúniák szirmait, incselkedve csent a bódító illatból és
eliramodott. Vicky felállt a kerti padról, letette a kezében tartott könyvet az
asztalra és a fonott karosszékben ülő férfi mellé lépett.
- Sötétedik, majd holnap folytatod.
Sétáljunk egyet. – azzal egy röpke csókot lehelt a férfi homlokára,
megsimogatta őszülő haját.
-
Már csak az utolsó táblázat vár rendezésre, és ha elfelejtem az
alapgondolatot… - Adam elhallgatott.
-…akkor holnap közösen átnézzük,
megtaláljuk, befejezzük. – azzal Vicky átölelte Adam derekát és magával húzta
az esti félhomályba burkolózó, halk boldogság ígéretét árasztó kertbe.
Az írás a
Minerva Capitoliuma 2016. februári számában jelent meg:
