Lélekszivárvány

- Ejnye, figyelj már oda! Nem jól fonod, eltévesztetted a mintát! – a tanárnő fejcsóválva állt Linda mögött. – Ismered az alapszabályt, azoktól nem szoktunk eltérni!

- De az olyan unalmas! Mindig ugyanazok a színek, ugyanabban a sorrendben! Vörös, narancssárga, sárga, sárgászöld, zöld, kékeszöld, kék, lila.– Linda többnyire elfogadta Ann véleményét, de most, ebben az esetben úgy érezte, nem engedhet. Valami azt súgta neki, különleges történik a világban és ha most meghunyászkodik, ha rákényszeríti azt az unalmas színszabályt a fonatokra, elfojthatja valami nagyon fontos kezdetét.

- Akkor sincs kivétel! – és Ann megfogta a szőke hajú kislány vékony csuklóját, hogy saját megszokott mozdulataival is segítse a begyakorolt fonási módszer folytatására. Nagy igyekezetében szemüvege az orrára csúszott, szigorú kontyba fésült fürtjei közül pár kiszabadult és az orrát csiklandozta.

Az ív azonban megtört és a tanárnő döbbenten látta, hogy a fonathajlatba kényszerített színes emlékszál visszabontja magát. Újra próbálta, most már ujjaival is segített Lindának a hurkolásban, átbújtatásban, összecsavarásban. A sárgászöld szál lassan meghajolt és engedelmesen a többiek közé simult.

- Na, látod, hogy sikerül! Ugye nem néztél bele az emlékekbe? Tudod, hogy nem a tartalom, hanem a szín alapján illesztünk! – azzal felegyenesedett és továbbsétált a következő tanulóhoz, mert úgy tűnt, Linda példáján felbuzdulva a többiek is egyénieskedni szerettek volna.

Linda lehajtotta a fejét és remélte, hogy a tanárnő nem gondolatolvasó. Hát igen, belenézett. Emlékeket látott, Hanna életének apró kis darabkáit, örömpillanatokat, szerelmes perceket, hízelgést és nevetést, könnyeket, fájdalmat és szenvedést, vágyakat és álmokat, reményt. És mindez annyira tetszett neki, hogy eldöntötte, titokban segíteni fog. Még nem tudja hogyan, de ha csak azzal, hogy más színekkel rakja össze Hanna szivárványát, segíthet, ő bizony megteszi.

Kézbe vette a következő szálat, egy fényesen csillogó, halványlilás árnyalatút, mely tisztán és hűvösen fénylett az ujjai között...

...

Hanna a hangversenyteremben üldögélt és azon töprengett, hogy már csak öt nap van hátra az ünnepi hangversenyig. Vajon mi lesz a sorsa? Hallani fogja élőben vagy a meghívó visszalép? Napok óta nem csörög a telefonja és levél sem érkezett. Szomorúan azon járt az esze, vajon van-e remény arra, hogy a kezdeti bizalom ugyanolyan töretlenül ragyogjon tovább, mint múlt szerda előtt, amikor elmaradt a találkozás, amit olyan nagyon várt. Viktor nem ért rá még pár percre sem. Hanna nem is akart gondolkodni a történtekről, mert nem tudta eldönteni, mennyi volt a véletlen és mennyi a szándékosság műve.

Hátradőlt a bársonyszékben, félrefordította térdét, hogy az idős pár kiférjen tőle. Szünet volt, de nem kívánta a folyosó lüktető zaját, inkább a helyén maradt és úgy tett, mintha a műsort olvasná. Barátnői békén hagyták, miután csak hümmögött és semmi értelmes női kommunikációra nem volt alkalmas. Úgy döntött, ezen az estén élvezni fogja a hangversenyt az utolsó percig, és amíg csak remélhet, bízni fog Viktorban. Nem lehet, hogy mást akar, mint amit megbeszéltek. Bíznia kell benne, győzködte magát. Persze, ha mégsem így történik, hatalmas lesz a fájdalma, de addig úgy akar élni, mintha nem lenne holnap, mintha minden olyan lenne, mint egykor régen, amikor még… Még öt nap a boldogság…

…

Linda tovább nézegette a kosárban lévő szálakat, vajon milyen árnyalat illik ehhez a töredékhez, és meglátott egy hasonlóan hideg, nagyon mély tengerzölden csillogó szálat, ami mintha kínálta volna magát beillesztésre…

…

A lányok fejcsóválva indultak ebédelni. Hanna, a fő tréfamester megint nem tart velük. Mintha szomorú lenne, olyan tétova és egyre gyakrabban törli meg a szemüvegét. Pár napja a hangversenyen is ilyen szótlan és kedvetlen volt.

Hanna kinézett az ablakon. Nem tartott a lányokkal, mert nem tudta volna megállni, hogy ne mesélje el, ami bántja, mardossa a lelkét már napok óta. Eddig mindent megbeszéltek, de most ez annyira zűrös, hogy inkább nem osztja meg senkivel. A gyomra korgott, jelezte, hogy itt az ebédidő, de a nő nem nyúlt a szendvics után. Egyre a telefont bámulta, mintha bűvölné, hogy csörögjön már és közölje vele a rossz hírt, hogy Viktor nem ér rá és lemondja a programot, akkor legalább kisírhatja magát, úgyis gyűlik a visszafojtott könnyek áradata. Most egyben mindent elintézhetne, és utána megkönnyebbülve menne tovább. Ránézett a naptárra. Egy pirossal bekarikázott dátumot bámult egyre. Még két és fél nap volt addig hátra. Visszaült a székébe és kibontotta a sonkás-paradicsomos szendvicset, beleharapott, majd hagyta gondolatai raját szabadon szállni, csapongani, hátha megnyugszik egy kicsit.

…

Linda hangulata kezdett elromlani, de a szál befonta magát a helyére és már ajánlotta is maga után a napsugár színében vibráló nevetgélő sárgát. Lenyúlt hát a szál után és beigazította a többi közé…

…

Az idő hűvös volt, kora tavaszi. A parkban már vígan mutogatták virágruhájukat a bokrok, délcegen magasodtak föléjük a lombkoronás öreg fák. A kövekkel felszórt ösvényen egy pár sétált. Nem volt bennük semmi különleges, egy középkorú, őszes hajú férfi és karjába öltekezve egy szemüveges nő. Halkan beszélgettek, majd a férfi lassan megállt, átölelte a nő vállát és mosolyogva mutatott valamit vörös hajú társának. A füvön egy apró mókus futott keresztül. Nem figyelt a sétálókra, feliramodott a fa törzsén, körbefutott rajta, körülnézett, majd egy hirtelen futammal ismét a földön termett és most a közeli bokrot célozta meg. A kis bohókás akrobata láttán Hanna is elmosolyodott és válaszul átölelte Viktor derekát. A mókust nem érdekelték az emberi lelkek érzései, ugrándozva élvezte a kora tavaszi napsütést…

…

Linda egyre jobban érezte magát. Szorgalmasan fonogatta az apró kis emlékszálakat és az ív vastagodott és alakult. A tartalom ellenére a színek mégis egységet alkottak, mintha egyik a másikból következett volna. Szőke haja előrehullott a vállára, még nyelvét is kidugta nagy igyekezetében a sikeres alkotás láttán, de a kosár még nem volt üres. Ismét egy jéghideg kék szín kínálta magát és hiába próbált Linda mellényúlni, nem engedte a cserét, ő következett…

….

A hűvös szobában egy öreg fotelben mesét írt Hanna, keresztben átvetette lábát a karfán, ölében egy mappa, körülötte a padlón teleírt lapok. A zöld sötétítő függönyökön beszűrődő napfény halvány zöldre színezte az árnyalatokat, porszemek táncoltak fényében, ha a nő megpróbált kényelmesebb testtartást választani.

A boszorkány naplójából – részletek:

Az első jégdarabok apró koppanással érték el az autó üvegét. A boszorkány kicsit meglepődött. Arról volt szó, hogy szabira megy. Nyaralni küldték, az elkövetkező két hetet megpróbálja úgy átélni, mintha normális ember lenne. Jól kezdődött: mintha az időjárás érzékelné a feszültségét, először hőséget produkált, majd ahogy kulminálódott a helyzet, jött a hatalmas vihar, mindenfelé ömlő esővel, ami elborította a szántóföldeket, elöntötte az árkokat, a szél hajlítgatta az út menti fákat és letörte az ágakat.

És az eső. Úgy ömlik, hogy félre kellett az autóval állni, mintha nem akarnák a főnökök, hogy elérjen a céljáig. Tény, ritka eset, hogy egy boszi kiakad, elege lesz magából, és az önkéntes száműzetést vállalja. De az is ritka eset, hogy egy boszi, akiről mindenki azt hiszi, hogy nincs probléma, amit ne tudna megoldani, hirtelen olyan érzelmi viharba kerül, hogy nem tud tovább menni. Lekapcsolódnak a varázsérzékei és a legegyszerűbb bűbáj végrehajtására is képtelen. Mondták a suliban, hogy erre figyelni kell. Ha átadja az ereje egy részét másnak, még ha önkéntesen és a másik nem is tud róla, nehéz lesz újra talpra állnia, noha nem lehetetlen. De nagy árat kell érte fizetnie. Vissza kell venni majd az erejét, vagy vége.

Hát pont ezért száműzte magát. Az utóbbi években szépen ment minden, kapcsolatokat épített ki, a kölykök jól haladtak a suliban, noha jött egy-két rivalló. És amikor úgy érezte, a csúcson van, megismert valakit. Nem is ő, hanem a lelke ismert rá egy hasonlóan szenvedő lélekre, és ő elhitte, hogy tud segíteni. Nem gondolta végig, milyen veszély rejlik a dologban, hogy ismét hasonló kötődés alakulhat ki, olyan, amit egyszer már lezárt és csak a lelke mélyén őrizte a gyönyörű emlékeket. Beleivódtak a testébe, kialakították és átformázták a jellemét, ha valaki belenézett barna szemeibe, rajtuk keresztül egy másik embert is megpillanthatott, akivel eggyé olvadt, akinek a gondolatai az övével szimbiózisban élnek már örökké. Hogy honnan támadt a segíteni akarási vágy, maga sem értette, de ha belekezdett, befejezi, nincs félbehagyott feladat. És hogy a végeredmény mi lesz, nem tudni előre. A másik szemében még nincs az a mély tenger, még nem építette be magába oly szinten a múltat, mint Emmi. És ez veszélyes volt, mert a nő saját varázserejével segíteni próbált, de a feladat meghaladta az erejét.  Néha úgy érezte, olyan ez, mintha egy tornádót próbálna irányítani és csillapítani, pedig felesleges, hagyni kell kitombolni magát és majd egyszer csak vége lesz. Letarol mindent és újat alkot.

És most ült egy autóban. Kint potyogtak a jégszilánkok és ő azon töprengett, mit csinált rosszul. A beszélgetés nehezen indult, de a meghívás is váratlanul érte és az utolsó pillanatban. Fel is borult az előkészített napirendje.  A nap ragyogott, halvány bárányfelhők tarkították az eget.

Örült a hívó szónak, a száműzetés előtt ez a kétórás pihenő belefér, gondolta Emmi. Nem zavarta, hogy nem volt csinosan felöltözve, kicsit kopottas halásznadrág és a melle alatt ráncolt, bővülő tunika. A körmeiről a lakk lepattogzott, meggondolandó, hogy kellett-e ez a száműzetés idejére? Csak miután meglátta, hogy a férfi mit készített elő: régi fényképeket fognak nézegetni, kezdett zűrzavarossá válni minden.  Miért nem szólt előbb, ha látni akarta?  Az ég halvány rózsaszínre változott.

Emminek eszébe jutott, hogy ő is művelt ilyet még régen. Képeket keresett a párjáról, összegyűjtötte őket, de arra nem volt képes, hogy visszalépjen a múltba és újraélje azt.  Ennyire erős lenne ez a férfi? Visszatért a múltba, kinyitotta az ajtót. A képek lassan pörögtek a gépen, egymás után. Az ég haragos kékké változott és a távolból dörgés hallatszott. 

Emmi nekidőlt a párnának, a férfi átfogta a vállát. Érezte a bőre illatát és nem értett semmit. Mit keres ő itt? Miért mutatja meg a férfi ezeket a képeket? Egyre jobban fogy az ereje, mert belül összehasonlít.  Párhuzamot állít. Látja a férfi családját és a kirándulásokat, a rengeteg külföldi utat, a túrázásokat. Közben belül pereg egy másik film. Akkoriban ők éppen a túlélésért küzdöttek. És mellette a halk magyarázat, mikor, hol, miért. A nő már mindent értett. Csillapítóközeg lett ő a férfi életében. Megtisztelő volt mindezt látni, örült a kialakult bizalomnak, de hogy mekkora fájdalom dúl belül a lelkében, azt az arca nem mutatta. Mellette újraélte a saját múltját. Néhány történés új értelmet nyert, mert most egy férfi magyarázta el és ő lassan megértette, amit néha kétségekkel, bizonytalankodva fogadott. Kint már dörgött és villámlott, szakadt az eső.

A képözönnek vége lett, indulni kellett. A száműzetés megkezdődött. Emminek eszébe jutott, hogy mennyi apró titkos terve volt az elkövetkező két hétre, amelyekbe beleálmodta a férfit is, de most úgy érezte, semmi se fontos, csak valahogy elindulni. Egyik lépést megtenni a másik után és majd kiderül, hogyan tovább. Minden összedőlt. Amiről azt hitte érti, már az sem volt világos.

Az ég elszürkült és özönvízszerűen zuhogott az eső, visszatükrözve egy kiégett boszorkány szomorú gondolatait.

….

Linda kezei tétován álltak. Nézte a kialakult lélekszivárvány ívét, amelyen még volt néhány hely, de így is egy tökéletes alakot formált.  A színek erőteljesek voltak, lüktettek a bennük levő emlékektől, éltek, és erejükkel, fényükkel egymást kiegészítették és segítették. Lenyúlt az utolsó előtti szálért. Volt ugyan több is még a kosárban, de a színtelenek még nem tartalmaztak emlékeket, azokkal még nem kellett foglalkozni.

…

Hanna sietett, várta az utazás, majd utána a munka. Behúzta a hasát, begombolta magán fekete, karcsúsított derekú kabátját, maga elé húzta fekete sálját és remélte, hogy a körülötte kávézó és az esti koncertet tárgyaló nősereg nem veszi észre, felszedett pár kilót és bizony majd kipattannak a gombok a kabát elején. Elköszönt barátnőjétől, megköszönte az előző esti programot, vállára kapta a hátizsákot és elindult lefelé a lépcsőn. Miután már senki sem látta, arcáról eltűnt a mosoly, szomorú kifejezés vette át a helyét rajta. Hát nem kapta meg az üzenetet. Tudta, hogy éjfélkor már nem fogja megnézni a telefont a férfi, mégis úgy érezte, egy utolsó esélyt még ad ennek a váratlan lehetőségnek. Hátha korábban jön dolgozni és legalább üdvözölhetik egymást. A reggeli vonat nem sokára indul, még jegyet is kell váltania, nem lehetett kifogásokat keresve húzni az időt, hátha felbukkan egy nagyon várt valaki. Hanna leért a földszintre, elköszönt a portástól és kilépett a hűvös utcára. Körülötte autók álltak be a zsúfolt parkolóba, de ő körül sem nézett, lassan elindult az utca vége felé, ott majd átmegy a zebrán a túloldalra és irány az állomás. Pár perc séta csupán. Vagy átvágjon keresztbe az utcán, rövidebb lenne? Nem, maradjon a hagyományos, szabályos útvonal. Magas sarkú csizmája kopogott az aszfalton, a sarokra érve körülnézett és megállt. Mintha az idő is lelassult volna körülötte. Nem tudott megmozdulni, csak nézte a sarkon beforduló férfit, aki meglepődve sietett felé és látszott rajta, mennyire örül, hiszen későn olvasta el az üzenetet. Perceken át össze-vissza beszéltek, zavartan az örömtől, hogy mégis, ha pár percre is, de sikerült találkozni. Hanna a vonatban ülve csak bámult kifelé az ablakon és körülötte a hideg zord őszi táj mintha meleg narancsos napfényben fürdött volna, mindent hihetetlenül széppé varázsolt az öröm és a hála.

…

Linda szőke haja vidáman libegett a háta mögött. Kiegyenesítette elgémberedett tagjait, nyújtózkodott egyet. A párnás szék megroppant alatta. A válla felett egy kéz nyúlt át, barátja, Ned egy joghurtos csoki szeletet tolt az orra alá.

- Köszi, de még nem vagyok teljesen kész. Még hiányzik Hanna utolsó emlékszála, az a szép, ünnepélyesen melegvörös színű. Te már befejezted Viktorét? – azzal Linda ránézett Ned munkájára.

Viktor lélekszivárványa már készen állt. Hagyományos színsorrend, tele tiszta, erős, színekkel, energiát, józanságot, becsületet és őszinteséget sugalmazó érzésekkel.

- Siess, fejezd be Hannáét, látod, már kínálja magát a lezáró hely. Ebben az ívben már nem sok munkád lesz. Úgy alakítottam ki, hogy kapcsolódjon az enyémhez, frankó, nem?… Este egy mozi? – és Ned már hagyta is Lindát tovább fonni.

A befejező művelet nagyon fontos, bezárul az ív, teljes kör lesz, vagy esetleg kapcsolható másik lélekszivárványhoz.

- Tényleg! Dupla szivárvány lesz, Viktoréhoz kapcsolódik! – minden a helyére került és Linda már értette, miért akartak a szálak önmaguk fonódni, alakítani saját sorsukat. Mert egy részük már megjelent Viktor emlékeiben. Van közös jelen és lesz jövő.

…

Hanna mosolyogva olvasta Viktor üzenetét:

- Had legyek én az, aki erre bátorít… - írta a férfi, miután elolvasta a nő szárnypróbálgató írásait.

A mondatot sokszor elolvasva Hanna írni kezdett, és eljött a nap, amikor egy könyv borítóját küldte át a férfinak bizonyítékául annak, hogy a bátorítás elérte célját. Már tudta, hogy az első példányt a sok alakot megformáló, állandósult férfi főszereplő, Viktor fogja kapni, és ajánlásnak csak ennyi áll majd benne: Hiram-nek szeretettel: Emma.

Az írás a Minerva Capitoliuma decemberi számában jelent meg:

http://hosnok.hu/minerva/minerva2015december.pdf

Válaszúton

- Engedj el! – a hang törődött volt, öreges és gyenge.

Visszhangzott és kicsit bizonytalannak tűnt. Emilie nem mozdult, aludt tovább a jó meleg takaró alatt, férje biztonságosan széles hátához támaszkodva.

- Elfáradtam, nem megy tovább, engedj el, kislányom! – a könyörgő hang nem hagyta abba és Emilie körül a levegő hűlni kezdett, bőrét hideg verejték öntötte el.

Még tagadott, de a rideg valóság nem hagyta békén, tudatára ébresztette és lerángatta a gyönyörű, édes álomvilágból a kegyetlen jelenbe.

- Kislányom, elmegyek! – a hang egyre halkult, mintha elbátortalanította volna a válasz hiánya.

- Nem! Nem engedlek, nem hagyhatsz itt! Meg kell gyógyulnod, tudod, hogy várunk rád! – Emilie némán sikoltva küldte válaszát a távolba és nyúlt volna ki tapogató karjaival, megfogni, visszatartani a távolodót, de felébredt.

Arcán könnyek peregtek végig, lassan eszmélt magára. Érezte, ahogy férje a hátát simogatja, majd magához szorítja erős karjaival és dédelgetően ringatja.

- Rosszat álmodtál? Arra ébredtem, hogy álmodban kiabálsz valakivel. – Josh megsimogatta felesége sírástól felpüffedt arcát.

- Ez nem álom volt. Valami nagy baj van otthon. Anyut tegnap bevitték a kórházba, de azt mondta, még van idő… - Emilie hangja elhalt a mondat közepén, amikor rádöbbent, hogy elárulta az igazat.

Hosszú hallgatás után Josh megkérdezte:

- Mióta tudod? És a többiek?

- Nem, senki. Nekem mondta csak el tavaly, hogy másfél éve van hátra, de nem hittem neki. Nem adhatja fel! Talpra kell állnia! És ehelyett elköszönt tőlem. – Emilie összeszorította a száját, haja kócosan hullott az arcába.

Nem akarta elfogadni a valóságot, teljes egészében elutasította a gondolatot, hogy az anyu őt elhagyja. És nem csak őt: anyunak még dolga van, apu is beteg, ők ketten csak együtt képzelhetők el, soha külön, csak együtt! A szoba egyre hűvösebb lett.

- Haza kell utaznunk, kérj szabadságot a főnöködtől! – Josh a tettek embere volt.

Mélyen megrázta a hír. Sok minden magyarázatot nyert. Már értette, miért volt a felesége néha olyan szomorú, hogy semmilyen mókával nem lehetett nevetésre bírni. Nehéz terhet raktak a vállára és nem beszélhetett róla senkinek. Nappal nevelte az apróságokat, dolgozott és tanult, közben pedig gyötrődött a távoli dolgokon, amiken nem segíthetett.  Világossá vált az is, miért utaztak mostanában haza olyan ritkán. Felesége anyja nem akarta, hogy az unokái őt legyöngülve lássák. Emilie ismerte a férjét, gondolatai együtt szárnyaltak Joshéival:

- Igen, tényleg megtiltotta, hogy meglátogassam. Azt mondta, az én kötelességem az, hogy felneveljem a gyerekeimet és meséljek nekik róla. Ő pedig jó kezekben lesz. Nem bírok várni, induljunk, amint lehet!

Lassan kivilágosodott és a hálóba berontott a két apróság. Még pizsiben voltak, a hajuk kócosan meredezett minden irányba. A szöszkehajú Bella bebújt Josh mellé a paplan alá, bátyja, Alan pedig Emiliet vette célba egy kispárnával. Kezdődött a reggeli ébresztős játék.

- Anyu, gyere már, éhesek vagyunk, kérünk reggelit! – a két gyerek hangosan trécselt és csivitelt.

Kiugrottak az ágyból, futottak a konyha felé, lábuk csattogott a padlón és az alsó szomszéd már verte is a mennyezetet a partvisnyéllel.

A megszokott rutin kirángatta Emiliet a szomorkás hangulatból. Úgy érezte, csak egy rossz álom volt az egész. Josh azonban nem vette félvállról a dolgot.  Egyszerűen elfogadta, hogy a nőnek van egy hatodik érzéke és néha megérzi, ha baj készülődik. Felöltözött és nyúlt a telefon után, hogy megkezdje az ügyintézést, de az éles csörgés megelőzte. Látta, ahogy felesége elsápadt és nem meri felvenni a kagylót. Fogadta hát a hívást, de bármennyire próbálta arcvonásait szabályozni, tudta, hogy minden hiába. A nő a merev vonásokból, a szabályozott lélegzetvételből kitalálta, hogy mi történt: elkésett, már nem tudja elengedni az édesanyját, elment örökre.

…..

- Majd áthozom az iratokat, amiket alá kell írnotok! – az öregesen szomorú kis lakás előszobájában félhomály uralkodott.

Josh azonnal a feleségéhez lépett és megállt mögötte, mintha tudatni akarta volna a világgal, hogy aki Emiliehez szól, vele is számoljon.

- Miről van szó, Steve bácsi? Egy kicsit meg kellene nyugodnunk, annyira friss még minden és olyan gyorsan történt, hogy gondolkodni sem tudok. – Emilie azért próbálkozott a halasztással, mert szeretett volna tisztábban látni, és ehhez kellett egy kis magány, pár óra csend.

- Sajnálom, de pont időd nincs! Akkor nem is várok tovább, elmondom azonnal. Tudod, hogy apukádnak helyet intézett anyukád az öregek otthonában? Már folyamatban van az ügy. – Steve bácsi régi családi barát volt, így Emilie nem haragudott a hangért, a megrovó pillantásért, mert az öreg jót akart.

De ez most új volt! Egy újabb mázsás kő Emilie vállára!

- Soha! Velünk jön és nálunk lesz, az unokáival és a lányával! – a nő első reakciója hevével vágta oda a mondatot.

Érződött belőle a meghökkenés és a fájdalom, hogy ilyen fontos kérdésben nem kérdezték meg a véleményét. Sőt, fel sem merült a gondolat, hogy magához venné az édesapját?

- Kislányom, gyerekeid vannak és apád beteg. Anyukád ezért döntött így! – Steve bácsi hangja reménykedővé vált, majd Joshra pillantott, aki továbbra is Emilie mögött állt, karjaival átölelve őt, mintha védeni akarná, és egyben erejét nyújtaná a továbbiakhoz.

- Velünk fog élni. Eladjuk a lakást és keresünk egy házat, ahol lehet egy külön szobája! – szólalt meg Josh, aki egyszerűen nem értette, hogyan merészelték a többiek Emiliet semmibe venni. - Ez olyan természetes és a gyerekek legalább az egyik nagyszülővel együtt lehetnek végre!

- Gyerekeim, én… - a halk hang a szoba mélyéből nem tudta befejezni a mondatot.

Nem vették észre, hogy a könnyeit csendben törölgető nagypapa mindent hallott és mintha nem merné elhinni azt, hogy élete utolsó éveiben, betegen is olyan fontos a lányának, hogy szembeszegül érte az édesanyja utolsó akaratával. Nem merte elhinni, hogy együtt fog lakni az unokákkal, hogy láthatja őket minden reggel. Végre dajkálhatja a kis szöszke pöttömöt és megdorgálhatja a másik rosszcsontot. Lehet, hogy a titkolt álom, egy múló élet utolsó álma valóra válik az út végén?

…..

- Nem tudod, hova tűnt el a polcról a diétás csoki, amit apunak vettem uzsira? Volt még belőle pár darab tegnap. – Emilie a homlokát ráncolva értetlenkedett az amerikai konyhás nappaliban.

- Inkább ne vedd észre és vegyél még egy tonnát! - Josh hízelegve ölelte meg a feleségét.

- Ki vele, mit tudsz? – a nő végre újra a régi volt és a férfi azonnal mosolyogni kezdett, ha meghallotta ezt az ellenállhatatlanul hullámzó, dallamos, incselkedő nevetést.

- Gyere csak ide, mutatok valamit! – azzal odahúzta a nőt az utcai szoba elé és bekukucskáltak az ajtón.

A nagy franciaágyon betakarózva feküdt a nagypapa, orrán szemüveg, újságot olvasott és mellette egy kis tányéron ott volt az uzsonna: pár darab keksz és diabetikus csoki. Az olvasófotelben szorongott egymást mellett a két apróság, a szöszke Bella és a dróthajú Alan, rajzfilmet néztek nagy egyetértésben és vígan eszegették a nagypapa által odanyújtogatott csokit. A házban még érződött a festék illata, kora tavasz volt, lassan száradtak a falak.

Alig két hónap alatt Emiliék eladták a lakásukat, megvették a házat, kifestették, berendezték és hazautaztak a messzi távolba, összecsomagolni és elhozni a nagypapát. A két gyerek olyan örömmel várta, hogy Steve bácsi, az öreg barát teljesen megnyugodva búcsúzott el tőlük és ígérte meg, hogy eljön majd látogatóba.

És a nagypapa egy szombati napon végre birtokba vette kis birodalmát, amihez azonnal két unokát is kapott, akiket alig lehetett kizavarni a szobájából. Emilie úgy érezte, ismét rend van a világban, minden a helyére került.

…..

Aznap este iskolabál volt. Emilie és Josh késő éjjelig táncoltak. Csak másnap hallották a hírt a tévében, hogy akkor éjjel bombázták a várost, ahonnan ők elhozták a nagypapát.

Az írás a Minerva Capitoliuma novemberi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015november.pdf

Lilian kertje

http://weheartit.com/entry/107425655

A kerékpár nagy csattanással dőlt a gyökerektől felpúposodott aszfaltra, ahogy Hannah ijedtében leugrott róla alig sikerült fékezés után. A kis kutya váratlanul futott ki eléje és apró termetét meghazudtoló hangerejű hatalmas ugatással rémisztette meg. Nem támadott, csak keringett bolondul, mintha terelni akarná a nőt egy bizonyos irányba.

- Hagyjál, még egy falatka szendvics sincs nálam, nem tudok mit adni, ha éhes vagy! – kiabálni akart, hogy elijessze az állatot, de csak rekedt suttogás tört elő a torkából.

A hosszú reggeli tekerés után bőre fényesen izzadt volt és a lábszára poros. Kócosan hullottak a kiszabadult hosszú vörös fürtök a homlokába és repedtek a feje körül, amitől a haja úgy nézett ki, mint egy felrobbant kisbolygó. A szemüvege kicsit lecsúszott az orrára és ő a keret felett nézett a kis jószágra, de így homályosan és életlen körvonalakkal nagyobbnak és ijesztőbbnek látta, hát gyorsan igazított és meglepetéssel észlelte, hogy már egy megszelídült állat várakozik mellette, apró, barnás bundájú kutyus, pici rózsaszín nyelvvel, ami kilóg a szájából és hatalmas, nedvesen fénylő barna szemekkel. Olyan ismerős volt, hasonlított arra a réges-régi kutyára, még a házassága első éveiből. De régen is volt, az idő szalad és a barna bundás jószág már csak az emlékeiben él.

Hannah megnyugodott és körülnézett. A kerékpárútról egy keskeny ösvény vezetett az erdő irányába. A fák fölött egy torony látszott. Az utat fák szegélyezték, göcsörtös törzsűek, a magasban összekapaszkodó ágakkal, mintha így segítettek volna egymásnak átvészelni a viharok tombolását. Embertől távol állóan csönd volt és nyugalom. Valahol a távolban halk csicsergéssel madarak jelentkezgettek be a madárvilág éterében különböző hullámhosszon folyó trécselésbe. De ez a hang ide illett és egyáltalán nem tűnt zavarónak Hannah számára.

Noha nem volt tervében és a térképen sem emlékezett semmilyen romos műemlékre, felemelte eldőlt bringáját, és maga mellett tolva rálépett az ismeretlenbe vezető ösvényre. A kis kutya boldog csaholással adta jelét helyeslésének és előre szaladt, mintegy mutatva az irányt. Hannah maga sem értette, mi késztette erre az elhatározásra, hiszen ideje pontosan ki volt számítva, a kora reggeleket többnyire a szobájába bezárkózva tanulással töltötte.

Vidékre száműzte magát, egy barátnője házába, távol a nagyvilág zajától, hogy rendezhesse gondolatait és a lényegeseket megvalósulásra vagy elvetésre valónak találja. Nehéz döntés előtt állt, de még nem érezte magát teljesen felkészültnek. Elbújt hát és csendben várakozott valami jelre, ami irányt mutat. Kezdte megérteni, miért mennek el oly sokan zarándokútra és térnek vissza felüdülve, új gondolatokkal tele.

- Az út, a fáradtság, az eltérő körülmények kizökkentik az embert és jobban vagy más oldalról látja esetleg önmagát. – Victor mondta ezt egyszer és Hannah saját példáján látta ezt igazolódni. 

Az otthon a gondokkal mintha egy másik világban maradt volna… és a férfi is. Ismét eszébe jutott a mostanában gyakran ismétlődő, nagyon fájó gondolat.  Talán le kellene egyszerűsíteni a dolgot, feladni és elengedni őt.  Ha a harcosok útját kell még egy ideig járnia, hát vívja meg a csatáit. Hannah már befejezte őket, nincs szüksége újabb megmérettetésre. Ha az együtt átéltek ugyanolyan sokat jelentettek Victornak is, akkor vissza fog jönni.

A napsugarak szórt fényében csíkosnak látszott az ösvény, a bokrok magasra nőttek és ágaik felfelé nyújtózkodtak, mintha kezet akarnának fogni a fák lefelé csüngő hajtásaival. Az út végén Hannah egy rácsos kaput pillantott meg, amely kőfalba ágyazva várta váratlan látogatóját. Félig nyitva állt és a kis bundás már ismerve az utat, befutott rajta, hátra sem nézve, vajon a nő követi-e. Hannah letette a bringát a bokrok mellé, gondolta, senki sem jár erre, nem lesz útban. Kicsit nyújtózkodott, megigazította térdig érő fényes fekete bringás nadrágját, eligazgatta meggyűrődött barna pólóját, de a hajához hozzá sem nyúlt, tudta, hogy a zabolátlan hajtömeget ilyenkor már nem lehet megszelídíteni, még kócosabbá tudja csak varázsolni magát.

Óvatosan lépett be a kapun, félve az ismeretlentől, de semmi szokatlant nem látott, és nem is kiabáltak rá birtokháborításért. Az ösvény kanyarogva vezetett egy apró tornyos épület felé, aminek falait benőtte a borostyán, színét már nem lehetett megállapítani, imitt-amott vörös tégla kukucskált ki a levelek közül. A kis kutya ismét előkerült a ház mögül és hívogatva, incselkedve ugrándozott, mintegy csalogatva kísérőjét egy bizonyos irányba. Hannah lassan lépegetett, az előkert ápolatlansága, vadsága megdöbbentette. Felfedezhető volt egy bizonyos szabályosság az ágyások kialakításában, de látszott, hogy már régen nem gondozza senki sem a kertet, az enyészet lassan birtokba vette.

A nő megkerülte a házat és a meglepetéstől a lélegzete is elállt. Hatalmas volt a kontraszt. Előtte egy völgy terült el, lankáit beborították az éppen nyíló virágok, nárciszok, tulipánok özöne. Mint színes szalagok futottak lefelé a virágsávok, sárgák, narancsszínűek, pirosak. Egymásba olvadtak a különböző árnyalatok, mezőket és foltokat képeztek, majd ismét elvékonyodva kanyarogtak fel a szembeni dombra. Az illatból ítélve Hannah jácintra és ibolyára is gondolt, elkezdte hát keresni a lila színeket és a völgy egyik oldalán felfedezte, hogy amit eddig sötét vizű pataknak vélt, az illatos virágfolyó.

- Szép, ugye? – egy öreges hang szólította meg a nőt. – Látom, meglepődött. Nem tudott Lilian kertjéről eddig?

Hannah végre levegőhöz jutott és körülnézve, a ház mögötti kis füves téren, egy kőpadon üldögélő öregasszonyt vett észre.  Mikor jobban megnézte, két mohával benőtt kőkeresztet pillantott meg a pad mellett. A halmok besüppedtek, benőtte őket a fű és a kereszteket moha borította.

- Nem, tényleg nem hallottam róla eddig. Ki ültette ezt a rengeteg virágot és ki ápolja őket? – Hannah odasétált az öregasszonyhoz és kíváncsian várta a választ.

- A kert és a ház egy fiatalemberé volt, aki messze földről választott magának párt. A fiatalasszony hazavágyódott és nehezen szokott meg. Hogy megkönnyítse neki az életet, és mert nagyon szerette a feleségét, a párja idevarázsolta a távoli otthon kedvenc virágait.

- Ezt a rengeteg növényt ő ültette egyedül? Mennyi időbe telt ez? – Hannah megdöbbenve állt.

- Minden nap ültettek, terveztek és megint ültettek. Éveken keresztül tartott, mire elkészültek mindennel. És most itt az eredmény, maga is láthatja. - az öregasszony ráncos kezével körbemutatott. - Aztán a fiatalasszony megbetegedett. A férje minden nap kihozta ide és együtt gyönyörködtek a virágokban. Ma is együtt vannak. - azzal a két sírra mutatott. - A kölyök is az ő kutyájuk ivadéka. Magával viszi?

Hannah nem tudott megszólalni, sokkolva állt, az elvégzett munka mennyisége olyan hatalmasnak tűnt, és hallani azt, hogy az eredményt nem sokáig élvezhették együtt…

- Milyen szomorú… - fordult vissza a kőpad felé, ám azon már senki sem ült, csak a kis kutya szuszogott alatta, békésen aludva.

A nő lassan lehajolt a kereszthez, megsimogatta Lilian kőbe vésett nevét. Leült a padra és töprengve nézte a virágtengert. Kezdte megérteni, hogy talán pont ez a jel, amire várt. Meg akart futamodni, mert megijedt a feladattól. Pedig itt a példa előtte, csak hinni kellett abban, hogy nem számít az idő és a munka nagysága. Minden elérhető, türelemmel, hittel és szeretettel.

…

Egy langyos tavaszi napon fiatal pár tette le a kerékpárját a kőfalnál. A velük levő barna bundájú kutya csaholva futott be a vaskapun és ugrándozva indult a tornyos épület mögé. A kőpadról lassan, nehézkesen támaszkodott fel botjára az öregasszony. A kutya örvendezve simult a térdéhez, barna szeme nedvesen csillogott.

A lány kezében virágcsokor volt, a díszítő szalagon mindössze két név állt: Hannah és Victor.

- Anyu küldi Liliannak. – mondta az öregasszonynak.

A virágokból áradó illat elvegyült a korai nárciszok csábítóan finom, fűszeres illatpárájával, amely a völgyből szállt felfelé.

Az írás a Minerva Capitoliuma októberi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015oktober.pdf

M&M, azaz Muci és Maszatka

Az állatok iránti igény óhatatlanul bevonult a családom mindennapjaiba. A legérdekesebb ötletei Maszatkának voltak. De ami történt, az még az én nyugodt életemet is alapjaiban rengette meg és kénytelen voltam az eset után a kellő korlátozásokat bevezetni. Mindig nagy élmény volt a gyerekekkel kirándulni. Apró gyerekkoruk óta éves program volt az állatkert, simogattak már ráját egy tengerbiológiai kutató laborban, de az egér, pláne a fehér egér eddig kimaradt az életünkből.

Messzemenően utálom az egereket és nem a régi félős, sikoltozós módon. Az iszonyom akkor vált valóssá, amikor átköltöztünk az első önálló kis házunkba, amit saját kezűleg alakítottunk át: konyha, kazánház, központi fűtés, a kettő csővel összekötve… De a fal és a cső közti réseket nem falazták be időben, így a házat nagy titokban birtokba vették az egerek. Először az éléskamrában találtam meg a nyomaikat, majd miután egy tévézős estén ők is bejöttek filmet nézni, kicsit besokalltam. Másnap teleraktam ragasztós falapokkal az egész házat és összefogtam a komplett különítményt, majd befűtöttem velük a kazánba. És azóta csak a macska szájában viselem el az egeret. Maszatka még csak sejtelem volt akkoriban és később sem részleteztem felé az indokaimat. Így történt meg, hogy egy budapesti, a Tropicariumba tett osztálykirándulásról ketten érkeztek haza: Maszatka és Muci, a 100 forintos fehér egér 900 forintos ketrecben, kis létrával.

Ahelyett, hogy mint minden normális tinédzser, a zsebpénzét elplázázta volna, vett egy kis ketrecet, meg egy fehér démont. Az egész busz a csodájára járt, sőt, este átjöttek a szomszédok is. A lányok lefeküdtek a nappaliban a sarokgarnitúrára, Mucit kivették a ketrecből és ott dajkálgatták, az meg tűrte, ide-oda szaladgált a lányok karján. Fakockákból labirintust építettek neki, sajnos, ezt is túlélte. Hogy tetszett-e neki, nem tudom, nem harapott, valójában egy piros szemű, kunkori farkincájú, bársonyosan fehér szőrű kisegér volt.

Másnap még minden stimmelt. Az egér csodájára járt a sorház, dicsérték az én idegeimet is. Azt hittem, mégiscsak nyugodt napok várnak rám, a kis szörnyeteg bent lapul a ketrecben, jó helyen van, majd Maszatka gondoskodik róla… vagy megy a macskának a kaja!

A kaland a következő napon kezdődött. A Férjem már kora hajnalban elment dolgozni, én is készítettem a két pöttömöt, indulnak a buszra, suli van. A buszmegálló az utca végén, felszállnak, mennek két megállót a végállomásig és minthogy bérletesek, nem kell leszállni, azonnal fordul a busz és jön visszafelé a sulihoz. Így aztán nem kell a gyerekeknek átkelniük a forgalmas főúton, jól kitaláltuk mi ezt a többi anyukával együtt. Na persze, csakhogy Muci meglógott!  Maszatka vette észre, hogy a ketrec tetejét kirágta és most valahol van, de hol? Nincs mese, indulni kellett a buszra, potyogó könnyekkel a tulajdonos is vette a táskáját. A bátyja közben ontotta az ötleteket, hol lehet Muci, én meg vettem a telefonomat és családi ok miatt szabit kértem.

Becsuktam az ajtókat és erőt vettem magamon. Valahogy meg kell keresnem azt a kis dögöt. A lakás elcsitult, Muci megnyugodott, de nem jött elő. Telt-múlt az idő, egy moccanásnyi hangot sem hallottam. Végül nekiálltam beágyazni, szellőztetni, ha már maradnom kellett, legalább hasznom legyen belőle.  Maszatka szobája többnyire olyan volt, mint amin tornádó vonult keresztül: délutánig rend, estig felfordulás, reggelig pedig, mint ahova bomba csapódott be. Mindenütt minden: játékok, babák, ruhák, ceruzák. De Ő mindig pontosan tudta, mi hol van, a kis zseni. Így egyszerű volt rendet raknom, mindent ugyanúgy ugyanoda tettem vissza minden alkalommal. A ruhákat összehajtogattam. Picilány inge, amiben az egerét dögönyözte előző nap, szintén a padlón feküdt, rajta egy csomó másik pulóver, edzőcucc.

És amikor megfogtam az inget, Muci kipottyant belőle. Maszatka illatát keresve behúzódott a biztonságos ingbe, én meg kegyetlenül kiráztam. De jó, hogy nem dobtam egyenesen a mosógépbe!  Mucika gyorsan szedte az apró lábait, nem értem utol, elmenekült. Méghozzá a szekrénysor mögé. Kész, feladom, ezeket kimozdítani nem lehet! Most mi lesz? Nem ment. Fogtam a zseblámpát, bevilágítottam a fal és a szekrény közé, hátha sikerül kiűznöm onnan. Biztos sikerült, mert egy fia egeret sem találtam. Lestem, kerestem, kutattam, de semmi. Már csak egy helyen nem néztem, de oda nem mehetett be, hozzá sem nyúlok. Az asztali számítógép a padlón állt az íróasztal alatt, áramtalanítva. Múlt az idő, dolgom volt és elegem lett, fogja meg az egeret, aki hozta!

Szépen megfőztem, kitakarítottam, majd kettő után megjött a Férjem. Kellemesen meglepődött, hogy gyerekmentesen talált… Annak már kevésbé örült, amikor megtudta, hogy van egy eltévedt egerünk. Humoromnál voltam és feltettem a kérdést, akkor hát kit választ, az egeret vagy engem. Töprengtünk, most mi legyen: a macska megfogná, de megsérülhet az egér; egérfogónk nincs; még egyszer nézzünk meg mindent!

A számítógép javítás alatt állt, otthoni csináld magad művelet, ezért áramtalanítottuk. Megérkeztek a gyerekek is az iskolából, és a Fiunk, a számítógépek nagymestere felemelte a földről a gépet.  Csönd… megrázta… csönd…  Még sincs itt az egér, nem bújt ide be. Óvatosan feltette az asztalra a gépet. Ahogy hátulról más szögben beláttunk a gép belsejébe, rajzfilmbe illő jelentben volt részünk. Ott kapaszkodott Mucika a videokártyán mind a négy mancsocskájával, fejjel lefelé, amolyan egér módra. Csak álltunk és bámultunk. A két férfi, Apa és Fia levették a gép burkolatát és óvatosan kibányászták az egeret. Mint kiderült, hátul volt akkora nyílás, hogy összehúzva magát, bizony befért a lelkem. Már csak egy gond volt, a kirágott ketrec.  Ahogy visszatette Maszatka, Mucika már indult is kifelé.

…Elég Volt!!!!!! Nem Akarok Még Egyszer Egeret Látni A Házban Futkározva, Akár Fehér, Akár Szürke!!!!!!!!!!!...

Amikor az Anyu ilyen hangot ütött meg, mindenki tudta, hogy baj lesz, jobb azonnal megoldást találni. Szerencsére volt egy akváriumunk, ami egy éjjel megrepedt, kifolyt az összes víz a gyerekszobában a szőnyegre, így a halaknak gyorsan új akvárium kellett, nekem meg idegcsillapító. A régi akváriumot a Férjem megragasztotta és kiváló üvegház lett a kaktuszültetvényem részére. Valamit valamiért, a kaktuszokat Muciért. Megkapta a régi akváriumot. De minthogy Muci a falon is tudott járni (csúcs egy egér volt!), üvegfedelet is pakoltak rá a gyerekek.

Mucit egy darabig még tanulmányozta a lánysereg és a macskánk is finomnak találta, Maszatka azonban kegyetlennek bizonyult és a szájából kikotorta a kis nyavalyást.  Mit mondjak, kalandokban dús évünk volt akkoriban! Szerencsére a gyerekek nőttek és kinőtték az egérkorszakot. Jöttek helyette sünök, gyíkok, pókok, szöcskék, sáskák és Démonka, a teknős.

Én és a Méhecském

Amikor megérkeztünk abba a kedves, öreg illatokkal teli házba és elcsitult az üdvözlések zaja, a gyomrom már nem remegett, képes voltam talpra állni, akkor Nagyapa kézen fogott, vette a bukszáját, régimódi, sötétbarna bőr, fogta a kosarat és indultunk. Hogy hová? Hát Mári nénihez. Nagyon szerettem odajárni. Magát az utat is szerettem ahogy sétáltunk, Nagyapa fogta a kezemet, érzem a keze melegét, hallgatta a csicsergésemet, hallom a dörmögését, ahogy válaszolt,  óriásnak látom őt, magamat pedig pici kis apróságnak, aki felnéz rá. Árad felém a biztonság és ismét az illatok tömkelege ölel körül…  napfény, virágok, udvar, állatok, dohány.

Az utcát kétoldalt magas jegenyefák szegélyezték, hallom a susogást, villannak az ezüstös- zöldes levelek a napfényben. Nyikorog a kiskosár, amibe vásárolni fogunk. És azért most, nem máskor, mert engem vártak vele. A mai nap érdekes lesz, megígérték, hogy méhecskéket is fogok látni. Állítólag rengeteget dolgoznak, zümmögnek és röpködnek, és nem szabad majd túl közel menni hozzájuk, nehogy megijesszem őket. Kis bögréjük van és azzal hordják a mézet a virágokról, beröpülnek vele a házukba és ott egy nagy kancsóba gyűjtik össze.

Nagyapa közben intézte a vásárlást, egy bögrével tejfölt mért neki Mári néni, én pedig addig kint ültem a tornácon. Hallottam a közelben a zümmögést, néha pici bogarak cikáztak a levegőben, valami fekete csíkokat is láttam a hátukon, de sehol egy olyan bogár, aminek kis bögre lenne a kezében. Pedig tisztán emlékszem, azt mondta a Mama is, hogy fehér bögre és kék pöttyök vannak rajta. Pont olyan, mint otthon, a konyhában, csak persze sokkal kisebb, amolyan bogár méretű.

Nyugodtan ültem és vártam, biztos dolguk van a bögrés bogaraknak, de majdcsak eljön az én időm is. Mári néni közben többször is megdicsért, hogy milyen nyugodt vagyok, hogy nem csapkodok, csak ülök, biztos ígért valamit nekem a Nagyapa… Pedig én csak a kis méhecskékre vártam, de utána megtudtam, hogy sajnos aznap nem lett elmosva a kis pöttyös bögréjük, ezért röpködtek nélküle és csak játszottak, most nem kellett dolgozniuk. Így aztán mi is dolgunk végezetlenül, Nagyapával kézen fogva hazasétáltunk. Otthon persze megvigasztalódtam, és minthogy a fantáziám már akkor is magas fokon működött, kis történeteket költöttem a méhekről, hogy melyik mit is csinál most.

Annyira élénken emlékszem a képekre, hogy amikor méhecskékről van szó, megjelenik előttem egy röpködő fekete csíkos, sárga hátú bogárka,  fullánkot nem látok rajta sehol sem, de a kis karjában ott van az iciri-piciri fehér bögre kék pöttyökkel.

Telt-múlt az idő és a kis gömböcből szemüveges, komoly egyetemista let, aki azóta sem találkozott méhkassal, kaptárral és méheket csak a virágra szállva látott, meg képen a mézesüveg címkéjén. A rokonok közben elkezdett méhészkedni és a Férjem is gyakran segített neki. Láttam a kezén a csípéseket, bekentem, megsimogattam, beborogattam, ha fájt és a mézet nagyon szerettem. Egy alkalommal meginvitáltak megnézni a méheket munka közben. Eszembe jutott a régi falusi ház, az udvar és a röpködő bogarak és nyugodtan igent mondtam.

Kiértünk a városon kívülre, a fenyőerdők tövében lapuló kis nyaralóhoz, amelynek a kertjében rengeteg színes házikó volt. Valahogy nem illett össze a régi kép és a mostani helyzet. Túl nagy volt a zaj és a röpködés és a cikázás is nagyon zavart. Addigra persze a Férjem is tudta már, hogyan is képzelem el a méheket és nagyokat derült rajtam. Ennek ellenére a bögrét nem tudtam kiiktatni a képből. Rám adtak valami hálós kalapot, és beöltöztettek úgy, hogy biztosan csípésmentes napom legyen. Aztán a Férjem megfogta a kezemet és odahúzott az egyik házikóhoz, mert akkor bizony már remegett a lábam. Megrémisztettek a hangok, az állandó zümmögés az idegeimet kezdte borzolni és szívem szerint sarkon fordultam volna és elbújok a házban. De ilyen gyáva csak nem vagyok, mit szólnak a fiúk! Óvatosan nézelődni kezdtem, de azért a Férjem kezét nem engedtem el, kapaszkodtam a karjába, mint valami gyerek. Lassan kinyitották a házikót és én rémültem láttam, hogy rengeteg keret van benne és nyüzsögnek a méhek egymás hegyén-hátán. És sehol egy nyavalyás pöttyös bögre csak mászkáló zümmögő szörnyetegek!

Arra ébredtem, hogy valaki simogatja az arcomat, már nincs rajtam se a háló, se az a szörnyű ruha. Bent vagyok a biztonságos szobában és a Férjem tart a karjai között, aggódva néz rám, vajon megvagyok még? És mit fogok csinálni, ha most meglátok egy méhecskét: elájulok vagy sikoltozni fogok?

Abban maradtunk, hogy a méhészetet mindenki űzze ahogy akarja, de az én illúziómat ne rombolja le senki. Azóta is állítom, hogy a méhecskéknek igenis van kis bögréjük, felőlem szürkepöttyös is lehet, de kék pöttyös biztosan van. Abban gyűjtik a mézet, ezért olyan finom. És nekem a Férjem csak ilyet hozhat. Megállapodtunk és soha többet nem kellett a kaptárak közelébe mennem, a méz mindig idejében megérkezett.

Én pedig csak egy héttel később árultam el Neki, hogy annak az ájulásnak más oka volt, és ez az ok ma már egy nagyszerű fiatalemberré serdült. 

Váratlan vendégek

- Mesélte, hogy hajóútra mennek az ötvenedik szülinapján, a férje már befizette, meglepetés lett volna, de megtalálta a prospektust és így kiderült előre. – Anitán látszott, hogy a hírt nagyon fontosnak tartja, és mindenképpen látni akarja Emma reakcióját. - Mit szólsz hozzá, már nem tudnak mit kezdeni magukkal!

Emmát váratlanul érte a közlemény, de egész más szempontból mérlegelte a dolgot, mint Anita, így közönyösen vállat vont és igyekezett elterelni a beszélgetést, de barátnője nem hagyta annyiban a dolgot.

- Nem is értem, miért kell ebből akkora felhajtást csinálni! Én is elmúltam már… - és csak mondta a magáét, de Emma már nem figyelt oda, mert szeme elé beúsztak a felejthetetlen képek, a maguk rettenetével, fájdalmával, feloldozásával és megbékélésével arról az időszakról, amikor ő lett ötven éves. Már nem tudott csak egy napra gondolni, mert az akkor történtek szoros összefüggésben voltak egymással. Tíz nap vagy csak egy hét? Végtelen hosszú időnek tetszett.

Úgy tervezték, vacsorára hívják a barátokat és szomszédokat, lesznek vagy húszan. Otthon legyen vagy étteremben? Mi legyen a menü? És süti legyen vagy torta? Torta kell mindenképpen! De milyen legyen? Csokis jó lesz? És ötven gyertya? Dehogy, számokból kirakva, te mafla…! A gyerekek lázban égtek, tervezték az anyu ötvenedik szülinapját.

Emma igyekezett nem gondolni rá, ez a nap ugyanolyan legyen, mint a többi. Nem változik azon a napon sem a szeme körüli ráncok száma, sem az ősz hajszálainak mennyisége. Nem akarta elrontani a gyerekek örömét és elmondani, hogy ő valójában nagyon csöndesen és egyszerűen akarta megünnepelni a saját ötvenedik szülinapját. Nem lett volna arra hivatalos senki, csak egy férfi a múltból és Emma. Nem kért volna ajándékot, csak egy kis nyugalmat az elmúlt zűrös évek után. Végre, talán végre kimondhatja, hogy talpra álltak, már nem annyira vészes a helyzetük. És mit is kívánhatna, hiszen mindene megvan. Ház, kert, ruha, könyv és két szerető gyerek, akik csak néha veszekszenek, meg hetente, meg amikor csak lehetőség adódik a szócsatára…

- Vajon a nyugalom ajándéknak számít? – töprengett magában.

Aztán egy telefonhívás berobbantotta a rémületet az életébe. Nyugodt szombat délután volt, a lányok tanultak és a gólyatáboros egyetemi élményeiket osztották meg egymás között a nappaliban. Emma fia pedig beült a nemrég vett, nagyon erős sport autójába és elszáguldott. Jól vezetett, de anyaként Emma állandóan félt. Aki egyszer már elveszített valakit, a félelem örökké benne fog élni, nincs többé menekvése. Nagyon rövid idő múlva csipogott a mobil és attól kezdve Emma előtt összefolytak a percek, néha lomhán vánszorogtak, néha szaladtak.

Baleset történt, a fiú vétlen volt, leszorították előzés közben az útról, az autó fejre állt. Szerencsére kisebb sérüléssel megúszta, de amikor Emma a helyszínre ért és meglátta a roncsot, megtántorodott, mert nem hitte el, hogy nem történt végzetes baleset. Hogy az autó teljesen tönkrement, hogy az imént még nyugodtnak látott jövő ismét ködbe burkolózott, kit érdekel? Csak ha a fia kezét foghatja, ha a hangját hallhatja, ha holnap már hazaviheti a kórházból, ha…

És a hűtőben ott lapult egy hófehér mázas oroszkrém-torta, a teteje gyümölcsökkel kirakva, mert másnap is egy szülinap van, a lányáé. Vagy lenne? De hogyan szakadjon ketté, hiszen neki most a kórházban a helye, nem meri elengedni a fia kezét, simogatja, melengeti, mintha valami fagyott kismadár lenne és hallgatja a zűrzavaros, dadogásba fúló elbeszélést és döntenie kell. Azért hisz a fiának, mert bízik benne, vagy azért mert az édesanyja? Van ilyenkor választási lehetőség? Emma döntött, bízik benne, ahogy megbízott a férjében, amikor kimondták az igent, és érezte, tudta, hogy ez örök ígéret. A legnehezebb az volt, hogy este haza kellett mennie, és a fiát ott hagyni a kórházban. De otthon várta a másik gyerek, aki csak telefonon hallotta a történteket és remegett a félelemtől. Most őt kellett vigasztalni, nyugtatni és a percek lassan, nagyon lassan múltak. Emma előkészített már mindent a másnapi ünnepi ebédhez, mert ha kijönnek a kórházból, megtartják a kislány születésnapját.

Az elkövetkező napok tele voltak tennivalóval. Nem csak a munkahelyen kellett Emmának helyt állnia. Tárgyalt a biztosítóval és intézte a roncs sorsát, sorban válaszolt az ismerősök kérdéseire, amíg meg nem unta, hogy folyton magyarázkodnia kell, mert mindenki jobban tudta, mi történt, mint ők, akik elszenvedték a történteket. Elege lett, nem olvasott tovább újságot, a kérdésekre nem válaszolt. A napokat számolta és várta, hogy múljon a gyomrából a remegés, álljon le a keze reszketése, és a lelke mélyén nagy-nagy hálát érzett azért, mert a gyereke életben van.

A napok lassan múltak, az emlékek még nem fakultak, csak kicsit távolodtak és így tárgyilagosabban lehetett beszélni a dolgokról, de az éjjeli álmok még mindig rettenetesek voltak. Emma hajnalonként többször fölébredt. Csak feküdt az ágyban és hallgatta az alvó gyerekek lélegzését, az apró szusszanásokat, nyögéseket és ő, aki nem tudott imádkozni, végtelen párbeszédeket folytatott le magában és köszönte azt, hogy együtt vannak.

Eljött az ötvenedik születésnap és az ünneplés elmaradt. Emma nem hívott vendégeket, otthon készített maguknak egyszerű ünnepi ebédet és egy csokitorta volt mindössze a szülinapján. Ajándék? Ettől szebbet soha senki nem kaphat: életet kapott ajándékba. Gyorsan esteledett, a kislánya indult a vonatra, másnap ismét egyetem, csönd lett a házban. Emma elmosogatott és leült a nappaliban, hogy végre előhívja emlékeiből a Férjét és eltöltsenek együtt az ő ötvenedik szülinapján egy emlékezős, könnyekkel teli órát.

Kopogtattak. Emma fia kiment ajtót nyitni és megdöbbenve állt. A küszöbön ott sorakoztak a nem meghívott vendégek, a három szomszédos család tagjai, akik emlékeztek arra, hogy Emma ötven éves lett, sütöttek egy hatalmas tortát és átjöttek őt felköszönteni. Látták a nappaliban meggyújtott mécsest és azonnal tudták, kiért ég, hiszen együtt sírtak Emmával azon a szomorú napon. Emma gyorsan kiosztotta a tányérokat és apró szeleteket vágott a tortából, hogy mindenkinek jusson. A vonaton ülőnek csak egy képet küldtek a morzsákról. A konyhában ismét meggyulladt egy ötvenes számot ábrázoló gyertya és Emma kívánt.

Olyan ötvenes születésnap volt ez, amelyről nem készültek képek. De az érzések nem merülnek feledésbe. Emma úgy érezte, nem lehet szegény ember, amíg ilyen barátok veszik körül. Mindene megvan, ami kell a boldogsághoz, mert a lényeg a szeretet, és az ebből fakadó elégedettség akkor is, ha másképp alakult a sorsa, mint ahogy azt fiatalként eltervezte.

Az írás a Minerva Capitoliuma szeptemberi számában jelent meg.

http://www.hosnok.hu/minerva/minerva2015szeptember.pdf