Amikor megérkeztünk abba a kedves, öreg illatokkal teli házba és elcsitult
az üdvözlések zaja, a gyomrom már nem remegett, képes voltam talpra állni,
akkor Nagyapa kézen fogott, vette a bukszáját, régimódi, sötétbarna bőr, fogta
a kosarat és indultunk. Hogy hová? Hát Mári nénihez. Nagyon szerettem odajárni.
Magát az utat is szerettem ahogy sétáltunk, Nagyapa fogta a kezemet, érzem a
keze melegét, hallgatta a csicsergésemet, hallom a dörmögését, ahogy
válaszolt, óriásnak látom őt, magamat
pedig pici kis apróságnak, aki felnéz rá. Árad felém a biztonság és ismét az
illatok tömkelege ölel körül… napfény,
virágok, udvar, állatok, dohány.
Az utcát kétoldalt magas jegenyefák szegélyezték, hallom a susogást, villannak
az ezüstös- zöldes levelek a napfényben. Nyikorog a kiskosár, amibe vásárolni
fogunk. És azért most, nem máskor, mert engem vártak vele. A mai nap érdekes
lesz, megígérték, hogy méhecskéket is fogok látni. Állítólag rengeteget
dolgoznak, zümmögnek és röpködnek, és nem szabad majd túl közel menni hozzájuk,
nehogy megijesszem őket. Kis bögréjük van és azzal hordják a mézet a
virágokról, beröpülnek vele a házukba és ott egy nagy kancsóba gyűjtik össze.
Nagyapa közben intézte a vásárlást, egy bögrével tejfölt mért neki Mári
néni, én pedig addig kint ültem a tornácon. Hallottam a közelben a zümmögést,
néha pici bogarak cikáztak a levegőben, valami fekete csíkokat is láttam a
hátukon, de sehol egy olyan bogár, aminek kis bögre lenne a kezében. Pedig
tisztán emlékszem, azt mondta a Mama is, hogy fehér bögre és kék pöttyök vannak
rajta. Pont olyan, mint otthon, a konyhában, csak persze sokkal kisebb, amolyan
bogár méretű.
Nyugodtan ültem és vártam, biztos dolguk van a bögrés bogaraknak, de
majdcsak eljön az én időm is. Mári néni közben többször is megdicsért, hogy
milyen nyugodt vagyok, hogy nem csapkodok, csak ülök, biztos ígért valamit
nekem a Nagyapa… Pedig én csak a kis méhecskékre vártam, de utána megtudtam,
hogy sajnos aznap nem lett elmosva a kis pöttyös bögréjük, ezért röpködtek
nélküle és csak játszottak, most nem kellett dolgozniuk. Így aztán mi is
dolgunk végezetlenül, Nagyapával kézen fogva hazasétáltunk. Otthon persze
megvigasztalódtam, és minthogy a fantáziám már akkor is magas fokon működött,
kis történeteket költöttem a méhekről, hogy melyik mit is csinál most.
Annyira élénken emlékszem a képekre, hogy amikor méhecskékről van szó,
megjelenik előttem egy röpködő fekete csíkos, sárga hátú bogárka, fullánkot nem látok rajta sehol sem, de a kis
karjában ott van az iciri-piciri fehér bögre kék pöttyökkel.
Telt-múlt az idő és a kis gömböcből szemüveges, komoly egyetemista let, aki
azóta sem találkozott méhkassal, kaptárral és méheket csak a virágra szállva
látott, meg képen a mézesüveg címkéjén. A rokonok közben elkezdett méhészkedni
és a Férjem is gyakran segített neki. Láttam a kezén a csípéseket, bekentem,
megsimogattam, beborogattam, ha fájt és a mézet nagyon szerettem. Egy
alkalommal meginvitáltak megnézni a méheket munka közben. Eszembe jutott a régi
falusi ház, az udvar és a röpködő bogarak és nyugodtan igent mondtam.
Kiértünk a városon kívülre, a fenyőerdők tövében lapuló kis nyaralóhoz,
amelynek a kertjében rengeteg színes házikó volt. Valahogy nem illett össze a
régi kép és a mostani helyzet. Túl nagy volt a zaj és a röpködés és a cikázás
is nagyon zavart. Addigra persze a Férjem is tudta már, hogyan is képzelem el a
méheket és nagyokat derült rajtam. Ennek ellenére a bögrét nem tudtam kiiktatni
a képből. Rám adtak valami hálós kalapot, és beöltöztettek úgy, hogy biztosan
csípésmentes napom legyen. Aztán a Férjem megfogta a kezemet és odahúzott az
egyik házikóhoz, mert akkor bizony már remegett a lábam. Megrémisztettek a
hangok, az állandó zümmögés az idegeimet kezdte borzolni és szívem szerint
sarkon fordultam volna és elbújok a házban. De ilyen gyáva csak nem vagyok, mit
szólnak a fiúk! Óvatosan nézelődni kezdtem, de azért a Férjem kezét nem
engedtem el, kapaszkodtam a karjába, mint valami gyerek. Lassan kinyitották a
házikót és én rémültem láttam, hogy rengeteg keret van benne és nyüzsögnek a
méhek egymás hegyén-hátán. És sehol egy nyavalyás pöttyös bögre csak mászkáló
zümmögő szörnyetegek!
Arra ébredtem, hogy valaki simogatja az arcomat, már nincs rajtam se a
háló, se az a szörnyű ruha. Bent vagyok a biztonságos szobában és a Férjem tart
a karjai között, aggódva néz rám, vajon megvagyok még? És mit fogok csinálni,
ha most meglátok egy méhecskét: elájulok vagy sikoltozni fogok?
Abban maradtunk, hogy a méhészetet mindenki űzze ahogy akarja, de az én
illúziómat ne rombolja le senki. Azóta is állítom, hogy a méhecskéknek igenis
van kis bögréjük, felőlem szürkepöttyös is lehet, de kék pöttyös biztosan van. Abban
gyűjtik a mézet, ezért olyan finom. És nekem a Férjem csak ilyet hozhat. Megállapodtunk
és soha többet nem kellett a kaptárak közelébe mennem, a méz mindig idejében
megérkezett.
Én pedig csak egy héttel később árultam el Neki, hogy annak az ájulásnak
más oka volt, és ez az ok ma már egy nagyszerű fiatalemberré serdült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése