Az álmodozó 3. rész

http://weheartit.com/entry/137059221

- Persze, hogy én, kire számított? Jött megmenteni tőlem a síremléket?  Időben érkezett, még semmi sem dőlt romba!

A váratlan verbális támadás hatására Lilyben fellángolt az indulat és gondolkodás nélkül visszavágott. Majd a fiatalember felé fordult, aki zavartan nézett semmit sem tudva az előzményekről és kedvesen megköszönte a segítségét.

Ez a gyors váltás  Lilynek  sok volt, felülmúlta hát önmagát gorombaságban és rárakott még egy lapáttal Frank irányába:

- Egyébként jó is, hogy előrehozta a délutáni találkozást. Örülök neki, később úgysem érek rá, elfelejtettem szólni.  Majd talán egy másik alkalommal. Most pedig mennem kell, ugye megbocsátanak? – rámosolygott a kislányra, aki iránt oly érdekes módon és váratlanul támadt fel benne az együttérzés és óvni akarás.

Eve visszanézett, halványan elmosolyodott és ez a kedves mosoly Lily számára egy új barátság kezdetét jelezte. Szerette volna megsimogatni a kislány barna haját, de visszafogta magát. Eve számára ő a teljesen ismeretlen személy a sokszereplős történetükben.

- Vajon mi járhatott az eszében? – töprengett. – Az, hogy most jól megkapta az apu, vagy pedig az, hogy hála az égnek, ez a nő sem fogja többet zavarni, vagy esetleg az, hogy de kár, ezzel a nővel még talán el is tudnék beszélgetni, mint egy idősebb nővérrel!

Egy rövid pillanatig úgy tűnt, valami elkezdődött közte és a férfi között, de ez a kis közjáték durván eltaposta a gyenge kis palántát. Rálépett, szétzúzta, a bizalom helyett félelmet váltott ki benne. Azzal hátat fordított Franknek és elindult a csoport felé. Elég volt. Pihenni jött, írni szeretett volna, elmélkedni, egy kicsit szomorkodni, de ami a lényeg, lélekben megnyugodva hazaérkezni, készen az élet folytatására, a mindennapok kihívására. De ha folyton azt erősítik benne, hogy ügyetlen, kétballábas, segítségre szoruló, gyámoltalan, nem sok esélye van a felállásra. Ennek ellenére nem érzett győzelmi mámort, inkább kiábrándultságot. Jó döntés volt, hogy nem lesz délutáni találkozó. Ezzel a férfival nincs semmi közös, kivéve a három véletlen találkozást és a reggeli beszélgetést a parton…és talán azt, hogy őt is érhette egy hatalmas pofon…Milyen szeretettel ölelte a kislány vállát, látszott, hogy összetartoznak…

Becsusszant a helyére az ablak mellé, az ajtók záródtak és a busz ismét útnak indult a program szerinti következő megálló felé. Nem nézett ki az ablakon és nem vette elő a tollát sem, a füzet után sem kutatott a feneketlen hátizsákban. Nem tudott volna leírni egy szót sem. Nem értette magát. Mi volt ez a hirtelen indulat? Volt egy nyugodt élete, azt akarta folytatni. Miért hagyta, hogy egy arrogáns, nagyképű alak berobbanjon az életébe és az apró, szép kis emlékmorzsákból gondosan felépülő várat lerombolja? Mert most így érzi magát. Üresnek, céltalannak. Nem is érti, mit keres itt. Miért próbálja újraélni a múltat? Mintha akarva, szándékosan keresné a fájdalmat.

- Nem sírunk, nem sírunk, nincs sírás, szorítsd össze az öklöd, majd engedd el, lazíts, már jobb is, ugye? – mint egy mantrát, úgy ismételgette magában a nyugtató mondatot.

- Lily, kávézunk egyet, jó? – Ivan nézett le rá elgondolkodó arccal, furcsának találta, hogy a nő kezében nem látja az elmaradhatatlan füzetet. – Semmit sem írt? Történt valami talán? Láttam ám, hogy várt valaki magára.

Ebből elég. Lily határozottsága egy pillanat alatt visszatért. Eddig sem sajnáltatta magát, nincs szükség ilyen együtt érző megjegyzésekre, az élet megy tovább a maga útján. És különben is, minden találkozásnak célja van. Hogy Franket miért kellett megismernie, azt még nem értette és már nem is akarta megérteni, de a kislánnyal való találkozás… Ennek a jelentősége sokkal nagyobb volt, valamit érzett a háttérben, ismerős anyai érzést. Megcsóválta a fejét, már megint álmodozik.

– Lily, befejezd! – szólt magára határozottan.

A kávéház teraszán Ivan közben az itteniek régi életéről tartott kiselőadást. Lily az égre emelte a szemét, mert már unalmasnak tartotta kissé, de aztán a gúnyos gondolatért nagyon megfeddte magát. Hiszen eddig is tudta, hogy ezek a látnivalók csak egy-egy kis szeletkék a szépen becsomagolt történelemből. Nemsokára már zúgott a feje, így egy idő után már nehezen hallgatta az idegenvezetőt, aki mintha már egyenesen neki magyarázott volna, pedig a nő mindössze udvariasan viselkedett, meghallgatta, esetleg néha kérdezett valamit. Kezdett úgy festeni, hogy a kopaszodó, kellemesen pocakos, tanárosan magyarázó Ivan pártfogásába vette Lilyt, akit ez eleinte zavart, aztán egy kézlegyintéssel elintézte és kihasználta ismeretei pótlására ezeket a nyugodt pillanatokat.

Az idegenvezető ezen a környéken nőtt fel, nagyszüleitől rengeteget hallott a régi életmódról, sőt, személyesen is átélte a hegyek közötti zord időjárást, amikor az öregek leköltöznek a hegyoldali kalyibákból, nyári szállásokról a faluban álló kőházakba, ahol az alsó szinten az állatok vannak, az emberek pedig az emeleten. Lily sokat olvasott ezekről és most úgy érezte, végre autentikus személytől kaphat felvilágosítást. Sok-sok kérdéssel árasztotta hát el Ivant, aki szívesen mesélt gyermekkoráról, a méteres hó falakról, a zúgó fenyőerdőkről, a kertekben látott medvenyomokról. Meséje alapján megelevenedett egy elmúlt életmód, melyben az élet még sokkal keményebb és egyszerűbb volt, nem fertőzte meg a fejlődés. Lily nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre, a saját nagyszüleire, a döngölt padlós, nádfeles, fehérre meszelt házra, parányi ablakaival, amelyekben piros muskátli virult. Egy kedves, ősz haját régi szokás szerint befonva és kontyba feltűzve viselő apró termetű, hajlott hátú öregasszonyra. Az az élet sem volt könnyű, az uradalom szőlőjében dolgozni, meg kint a földeken. Nem akart összehasonlítani semmit, jó volt elmerengeni néhány pillanatig a múlton. Aztán megcsóválta a fejét, ő már a mai kor gyermeke volt, akinek a zsebében ott lapult az egész világ egy mobiltelefon képében.

A napi program befejezése után Lily olyan fáradtnak érezte magát, habár ez inkább lelki kimerültség lehetett, hogy még vacsorázni sem ment le a társasággal. Lefeküdt és álomtalan, mély alvásba merült. Eszébe jutott ugyan többször is a lemondott találkozó, de a fájdalmas tűszúrásokat még mindig érezte, így azonnal másfelé terelte a gondolatait.

A kora hajnali napsugarak már a teraszon találták. Meglepődve láthatták, hogy körülötte a földön összegyűrt papírlapok hevernek és perceken belül újabb repült a tömegbe. Nem ment az írás. A mondatok nem akartak kerek egységgé formálódni, elveszett belőlük az élénkség, a lélek. Lily csak bámult maga elé. Mi a nyavalya történt vele? Tegnap délután óta nem tudott írni. Kavarogtak a gondolatai és folyamatosan visszatértek Frankhez. Újra átélte a találkozásukat, azt a rövidke beszélgetést és arról álmodozott, hogy mi lett volna, ha…Ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet. Lily ismét tiszta papírt vett elő, már nem a füzetbe írt, mert a sok kitépett laptól az kezdett darabokra hullani. Rátűzte az írómappára és úgy döntött, kiteszi fejéből a gondolatokat, naplót ír…

„…Annyira jellemző rám ez a hullámzás: vagy mindent derűsen látok, vagy mindent reménytelennek. Az agyam előrevetíti annak a képét, hogy milyen lesz ismét egyedül és már azon dolgozik, hogy átsegítsen az elkövetkező napokon. Feladatokat vázol fel, kijelöli a fő követendő irányokat és a középpontba helyezi a gyerekeket és az írást. Talán így lesz a legjobb. Nem tudom elképzelni, hogy jöhetne folytatás. Az a pár szó Franktől annyira kemény volt, annyira egyértelmű, legalább is az én álmodozó lelkemnek. Ki kellene iktatni ezeket a fájdalmakat az életemből és simán, nyugodtan tovább menni. Feladatlistát írni és kipipálni azt, amit megcsináltam és végteleníteni a sort, mindig hozzáírni újat. Eredmény előbb-utóbb látszana, de a kiürült élettel nem tudom, mit lehetne kezdeni. Nem tudom tagadni, hiszen erről szól minden írásom, társas lény vagyok, aki felelősséget akar vállalni, aki családot akar. Istenem, adj nekem türelmet, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni (az elkövetkező napokat). Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok (szembenézzek a félelmemmel, ami az elkövetkező reménytelen napokról szól), és bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni egymástól (illetve, hogy ne kövessek el kapkodva valami hülyeséget)...”

Az ajtón dörömbölés hallatszott.

- Lily, elaludt? Már mindenki magára vár a busznál? – Ivan volt az, egy szalvétán lekváros fánkot egyensúlyozott és papírpohárban illatosan gőzölgő kávét hozott. – Jöjjön gyorsan, majd a buszban megreggelizik! Látom, készül az irodalmi remekmű! – és rámutatott a teraszt elborító, összegyűrt papírkupacra. – Menjünk gyorsan!

Lily felkapta a táskáját és a farmeringjét, vetett egy pillantást a tükörben látszódó szemüveges, vörös hajú alakra, jó lenne, ha a szemében inkább a nevetés szikrája csillogna és nem a régmúlt árnyai. Ismét megrántotta a vállát gondolatban…kit érdekel, ez van…

- Mennyire hasonlít az a nő a képen magára, mintha a húga lenne, csak a szemüvege más. Várjunk csak, hiszen ez maga! – a kedvesen csengő hangra Lily felkapta a fejét és megdöbbenve látta, hogy Eve áll mellette az öreg, ódon teremben, ahol a lámpák halovány fényében kisebb-nagyobb ikonok sorakoztak az üveges szekrények mélyén. A tárolók sorát meg-megszakította egy-egy ásatásokat bemutató kép, vagy diákcsoportok fotói aláírásokkal, köszönetekkel, szokásos visszajövünk még üzenetekkel a múltból.

Eve egy, a kolostor bejáratánál készült fényképet nézegetett, amelyen néhány fekete egyenruhás nővér mellett egyetemisták álldogáltak, kezükben kalapácsok, ecsetek, mellettük az éppen feldolgozás alatt álló leletek.

- Istenem, hogy került ez a kép ide? Nem is tudtam, hogy…

Lily nem tudta befejezni a mondatot, csak állt gondolatai súlyától lebénulva és nem tudta, hogy a következő pillanatban mi fog történni vele.  Milyen távol van már az a csodálatos nyár…Ujjaival lassan a kép felé tapogatózott, mintha meg akarná simogatni a képen mögötte álló fiú arcát.  John…milyen káprázat játszik vele, miért került elő pont most ez a kép? Szemeit elöntötték a könnyek, nagyokat pislogott, hogy visszatartsa őket.

- Ki az a szemüveges srác, aki átöleli magát?  És mit tart a kezében? Egy könyvet? – Eve a mai fiatalság lendületével tovább kérdezett, nem vette észre Lily felbolydult lelkiállapotát és az sem tűnt fel neki, hogy egy számára jóformán teljesen idegent faggat.

Lily megpróbálta megformálni a választ, de először nem jöttek ki a szavak a száján. Nyelt párat és kényszerítette magát a nyugalomra:

- Ő volt a férjem. Ezt a könyvet aznap kaptam tőle és elhagytam, az egyik nővér találta meg és hozta utánunk. John aznap nem is adta még egyszer a kezembe…

Elhalkult a szava és nem bírt tovább beszélni. Ott hagyta Evet, kiment a teremből és a kolostor belső udvarán leült a kerengő kőpadjára. Csak bámult maga elé és végre megindultak a könnyek. Hagyta őket folyni, hiszen ezt a fájdalmat nem lehetett megtagadni. Az a könyv…már nincs meg. Elment azon a napon, amikor John is. Visszaadta neki. Egyszer viccből mondta Johnnak, hogy szeretné megkapni azt a kis piros bársonykötésű könyvet a kirakatból. Maga sem értette miért, hiszen nem regény volt, vagy naponta olvasható könyv, már a kinézete is tekintélyt sugallt és ünnepélyességet. A szerelemről szólt, régi írók tollából, szebbnél szebb gondolatok. Amikor végül John a kezébe adta és beleolvastak, rájöttek, hogy ezek a gondolatok olyan mélyek, olyan csodaszépek, hogy hétköznap elkoptatni nem szabad. Becsukták a könyvet, betették egy üvegszekrénybe és egy-egy szülinapon elővették, kikerestek néhány idézetet belőle, majd ismét eltették. Ez volt kettejük szerelmi Bibliája. Azon a keserű utolsó éjszakán Lily elővette és kiolvasta. Az utolsó fejezet szólt arról, hogy amikor az egyik lélek eltávozik, mennyire hiányolja majd őt a másik. És utána utolsó ajándéknak adta búcsúzóul a társának. Erről meséljen ennek a fiatal kislánynak? Neki még mosolyognia kell, örömmel teli életet élnie és nem az elmúláson töprengeni!

Valaki egy zsebkendőt nyújtott felé.

– Gyermekem, nem gondoltam, hogy látom még egyszer! Maga itt van és egyedül.

Lily egy ismerős, gyönyörű kék szempárba nézhetett bele. Martha nővér foglalkozott régen velük, egyetemista kutatókkal. Álmában sem gondolta volna, hogy felismeri őt, sőt, emlékezni fog a múltra. Szemei köré az idő már megrajzolta a szarkalábakat és kézfején a bőr pergamenszerűvé vált. Látszott azonban, hogy a konyhakertben is dolgozik néha. De a hangja és az egész lénye ugyanolyan határtalan bizalmat sugárzott most is, mint akkor régen.

- Tudom, hogy elment, kedvesem, és azt is, hogy maga azóta is emészti és gyötri magát azon, hogy miért nem tudott segíteni.

Lily elképedve kapta fel a fejét, könnyei már elapadtak. Nagyon ritkán sírt, most maga is meglepődött azon, hogy miért került hirtelen ilyen érzelmi válságba. De honnan tudja mindezt a nővér? Hiszen ők egy zárt közösségben élnek. Igaz, a kapcsolat nem szakadt meg végleg, hiszen John egész a haláláig levelezett velük, cikkeket írtak, anyagot gyűjtöttek. Martha nővér megfogta Lily hideg kezeit:

- Gyermekem, John nem mondta volna el magának, ha beteg, mert annyira szerette a feleségét és a gyerekeit, hogy még így is óvni akarta őket. Elment egy pillanat alatt. Nyugodjon bele, engedje el őt!

Azzal Martha nővér megsimogatta a nő könnyáztatta arcát, felkelt és elsuhogott.

Dél körül lehetett, a kolostor belső kertjét most érte el a teljes napsütés. Lily vörös haját körberagyogták a sugarak, arcát a meleg és a fény felé fordította. Barna szemében még könnyek nyomaival belenézett a fénybe.

- Köszönöm John, megkaptam az üzenetet. Várj rám kedvesem, jönni fogok, ha befejeztem a feladatomat.

Azzal elmosolyodott azon, hogy mai modern nő létére micsoda túlvilági üzeneteket küld, majd gondolatban megrántotta a vállát és már ki akarta mondani, hogy …kit érdekel…De nem tette. Az elmúlt órában valami megváltozott. Hogy mi, azt még nem tudta pontosan megfogalmazni. Üresnek érezte magát, védtelennek és szabadnak. Mint amikor a gyermeknek elengedi az édesanyja a kezét. Igen, vele is ez történt. Eddig a múlt mögé menekült, de ez nincs tovább. Megkapta az utolsó üzenetet egy szeretett lélektől, aki elengedte őt. Talpra kell állni. Feladatot keresni és élni.

- Nem látta Evet? Magával beszélgetett az előbb, de azóta sehol sem találjuk!

Frank állt Lily előtt, tanácstalan mozdulatot téve a kezével.

  

Folytatás következik…

Az álmodozó 2. rész

A férfi pólója vizes volt az előbbi eséstől, futócipője beázott és nem nézett túl kedvesen Lilyre. Mint amikor olyasvalaki kerül az ember szeme elé, akit jobb kerülni, mert folyton balesetet okoz. Legalábbis Lily ezt olvasta ki a szeméből. Nem akart magyarázkodni, csak legyintett, rövid tőmondatban bocsánatot kért, leült a homokra és visszahúzta lábaira a futócipőt.  Kezébe fogta a bűnöst, a rózsaszín kagylót, majd lassan futni kezdett. A férfi gyorsabb volt, megelőzte és hamarosan eltűnt a part kanyarulataiban. Lily nem teljesítmény túrázni akart, az egészsége érdekében edzett és, mert imádta a sütit, kellett a kompenzáció. Elért a kiépített strand végéig, pár perces sétára váltott, hogy a pulzusa csillapuljon, majd rátért a sziklák között kanyargó betonos sétányra, amely a másik halászfalu felé kanyargott az öböl partján.

A távolban csónakok úsztak a nyílt víz felé, némelyik halászbárka a kikötő felé közeledett. Lily úgy döntött, megnézi a kikötőt. Mindig is érdekelték a tengeri halak és ilyenkor hajnalban  más hangulata volt az egésznek, mint amikor a piacon egy ládából bámulnak a pikkelyes szörnyetegek. Már javában pakolták ki az árut.  Noha a nap még csak kelt és hűvös volt, fekete kendős asszonyok siettek le a partra és egyenesen a hajókról vásárolták a friss árut. Lily óvatosan kerülgette a nedves halászhálókat és a vastag kígyóként tekergőző köteleket. Sokféle érdekességet látott, borzadállyal nézegette a szívókorongokat a most már erőtlenül lógó polipkarokon, kisebb-nagyobb szardellákat, rája formájú halakat. Különböző méretű tintahalak is sorakoztak egy jéggel megpakolt ládában és kagylók minden mennyiségben.

Egy hálóból éppen akkor szabadították ki a beleakadt koralldarabokat és tengeri csillagokat. Kiszárítják majd őket és elviszik az árusok. Lily továbbra is óvatosan emelgette a lábát, nézelődött és amikor valaminek nem tudta a nevét, megkérdezte. A halászok barátságosak voltak, beszélgettek vele pár szót és az egyikük egy pici fehér koralldarabkát nyújtott át neki. A nő végigsimogatta a rücskös ágacskákat, megköszönte, majd megfordult, hogy visszainduljon. Nézegette a kezében lévő kagylót, majd futónadrágjának a zsebébe rejtette, a kis korallkincset pedig markában szorongatva megpróbálta kikerülni az időközben kiteregetett hálókat.  Lába beleakadt az egyikbe és ő egyensúlyát veszítve, bukdácsolva próbálta elkerülni, hogy belezuhanjon a mólóról a kikötő olajos vizébe. Hátulról durván megragadta valaki és visszarántotta biztonságos távolba a víztől.

- Mit csinál? Maga mindig ilyen két ballábas? – ismét az ismeretlen sietett a segítségére. A kezében  egy műanyagtáskában pár darab hal látszott, bevásárolt  és egy nőt is  megmentett, mozgalmas reggel volt. Lily vett egy mély levegőt és úgy érezte, ennek a zűrös helyzetnek jobb minél előbb véget vetni.

- Köszönöm a segítségét, Lily vagyok és többnyire nem ballábas, de maga egyszerűen ilyen hatással van rám. – mondta viccelődve és kezét nyújtotta az idegen felé. Három találkozás elég indok a bemutatkozásra.

- Nagyon örülök, Frank vagyok. Jobb lesz, ha visszakísérem a szállodájukig, mielőtt romhalmazzá változtatja az egész falut! – erős kézfogása volt, barna szeme csillogott a visszafojtott nevetéstől, ez még a szemüveg besötétedett lencséi mögül is jól látszott.

Lily kissé zavarba jött, amikor megértette, hogy a férfi az ő csetlésén-botlásán szórakozik, de aztán gondolatban megrántotta a vállát, kit érdekel…A férfi tőle erősebb volt, magasabb is és szélesebb vállú, kicsit mackós testalkatú. Göndör barna haja már őszült a halántékán, vajon hány éves lehet? Kit érdekel… válaszolta meg ismét Lily a saját kérdését.

Lassan sétálva elindultak a kiépített szállodaövezet felé. A nap már melegen sütött, a futásból eredő vizes esést a pólók már kiheverték. Megjelentek az első strandolók is, volt aki rögtön bemerészkedett a tengerbe, de sokan csak a törülközőket tették le a parton helyfoglalás céljából,  majd sétálgatni kezdtek, kagylókat, apró színes kavicsokat  gyűjtögettek. Egymás után nyíltak ki a nyugágyak és a napernyők is. Frank hosszúkat lépett, majd észrevette, hogy Lily lemaradt, lassított az iramon.

 A beszélgetés akadozott, miután ejtettek pár szót az időjárásról, esetleg a helyi nevezetességek jöhettek még szóba, de Lilynek nem sok kedve volt társalogni. Kezdett éhes lenni és nagyon zavarta, hogy immár három alkalommal mutatkozott be ügyetlennek, noha nem volt ilyen, egyszerűen a körülmények áldozata lett. Megtárgyalták már a környék természeti szépségeit is, egyetértettek abban, hogy a környező part nem sok búvárkodni valót kínál.  Végül is kikötöttek a sportnál és a nő elkezdte kérdezgetni Franket arról, hogy rendszeresen fut-e, milyen távot, milyen pályán és ez a téma már veszélytelenebbnek ígérkezett. A férfi megfontoltan válaszolgatott, néha visszakérdezett, láthatóan érdekelte Lily véleménye a témáról. Mint kiderült, ő is csak hobbi szinten futkározott, komolyabb céljai a súlyemeléshez kapcsolódtak

Végre beértek a szálloda épületei közé, a pálmafás, leanderes sétányokon már komoly élet folyt. A boltok kinyitottak, a nyaralók kirajzottak. Lily szembe fordult a férfival, kicsit sután kezet nyújtott. Frank azonban még nem akart elköszönni.

- Végig a csoporttal fog tartani? Esetleg egy úszás estefelé, ha megjöttek? Ott, ahol reggel belökött a vízbe!- Lily elpirult, aztán, hogy mielőbb szabaduljon, bólintott.

- Ha nem lesz túl késő, lejövök. – Azzal indult is, mert volt egy olyan érzése, hogy késésben van.

A váratlan séta nem volt a tervben, valószínűleg reggelire már nem lesz ideje. A szobában gyorsan ledobálta magáról az edzőcuccot, a balkonra kitette száradni a futónacit meg a pólót. Kicsit koszos lett, kicsit nedves, de nem hozott nagyobb készletet magával. Meleg időre készült, vénasszonyok nyarát ígérték, és tényleg, igazi indián nyár ígérete lebegett a levegőben.

A két bűnöst, a kagylót és a korallt kitette a balkonon lévő asztalra. Megsimogatta őket és eszébe jutott, hogy John mennyit nevetett az ő kagylóvadász szenvedélyén. És ennek ellenére, ha elutazott nélküle és tengerparton járt, biztosan hozott egy aprócska csillagot vagy kagylót emlékül. Otthon a nappali könyvespolcán egy egész kis kosárnyi kagylócsoda ücsörög. John egy alkalommal az Északi-tenger környékén járt csapatépítő tréningen, onnan hozta őket. 

Hideg tél volt, Lily kivitte őt autóval az állomásra, de a lakótömb elé visszaérve már csak nagy nehézségek árán tudott parkolni, akkora volt a hó. Egy egész héten át nem hallott többet a férjéről, csak egy – egy apró, pár szavas sms érkezett, hogy megérkeztek, jól vannak, de Lilynek ennyi elég volt. Ismerte már annyira Johnt, hogy a pár szóból is megértette az üzenetet… megvagyok, ne aggódj… és nem várt tőle romantikus szerelmes levélkéket. Nem is illett volna ez Johnhoz, az ő őszinte és gyakorlatias jelleméhez. Élete a család körül forgott, mindene volt a két kis törpe és a barnás-vörös hajú, mindenütt gömbölyű szemüveges boszorkány. Eljött a hét vége, hatalmas hó borította be az utcákat és a gyerekek már lemondtak arról, hogy az apu lefekvésidőre hazaérkezik, de Lily minden autózúgásra felkapta fejét, félrehúzta a függönyt és kinézett a havas utcára. A vacsorát melegen tartotta, a két kis törpének elmesélte a jóéjszakát mesét, meg a százvalahány ráadás versikét, lekapcsolta a lámpákat és a félhomályban a fotelba kuporodott és csak várt. Őrizte a gyerekek álmát és várta a férjét, egy teljesen normális, hétköznapi család voltak. Éjfél körül megzörrent a kulcs a zárban, halkan nyílt a bejárati ajtó és hideg levegővel, hópihéktől csillogó hajjal, havas dzsekiben belopakodott John, lábujjhegyen, nehogy bárkit is felébresszen. Lily azonnal magához tért, kidörzsölte az álmot a szeméből és már repült is férje ölelő karjaiba, nem érdekelte, hogy John keze hideg, arca borostás, szemüvege bepárásodott, a lényeg ebbe az egy pillanatba koncentrálódott, John hazaért, itt van, minden rendben van. Boldog volt.

Lily megrázta a fejét, mintha az emlékeket akarta volna elhessegetni. Most most van,  ma csak ma van és nem szabad csak a múltból építkezni.  Gyors tusolás következett, megigazította a vörös loboncos hajtömeget, a reggeli tengeri permettől a tincsek ismét begöndörödtek és önálló életet élve röpködtek, hiába tűzte fel hátul egy csíptetővel a haját. Letörölgette a szemüvegét is, a sós cseppek sok-sok fehér pettyel tarkították a lencsét. Ehhez víz kellett, egy gyors törlés, az orrára biggyesztette a szemüveget és végre ismét élesen látott mindent. Helyükre kerültek a körvonalak és a mélység is. Kikevert magának egy nescafét, felhörpintette úgy hidegen, félig feloldódva, elrágott mellé egy gyümölcsszeletet, majd felkapta a táskáját és már indult is, mert a busz előtt már ott toporgott az ismerős kis csapat.

- Merre járt, hogy nem jött reggelizni? Evett valamit a faluban, remélem. – Ivan, az idegenvezető igyekezett mindenkire egyformán odafigyelni, de nem tehetett róla, ez a nő a visszafogott viselkedésével és az ügyetlenkedésével felhívta magára a figyelmét.

Beszálltak a buszba és már indultak is az egész napos túrára. Szokásos turista program volt, templomok, múzeumok, várak. A sok látnivalóból Lilyt csak egyvalami érdekelte, egy síremlék, ahol Johnnal együtt jártak még egyetemista éveik vége felé, amikor már tudták, hogy együtt akarnak tovább menni és együtt megöregedni sok-sok unokával körbevéve. A sors azonban gyakran átírja a forgatókönyvet, bebizonyítva, milyen apró porszemek is az emberek.

Az út egy darabig kanyargott fölfelé a hegyoldalban, a szerpentineken egy-egy sorszám volt kifestve a forduló kő mellvédjére. Egyre magasabbra emelkedtek, végül a hágóról tekintettek le a csipkés tengerpartra, a megbúvó öblökre, a parányi házakra, a kőfallal körbevett városokra, a tengeren a látóhatár felé igyekvő hajókra. A hegyoldal néhol felhőkbe burkolózott. Érdekes érzés volt a felhők fölött lenni. A hágón átkelve megváltozott a táj, komorabb lett, a színes turistaáradat helyett a sziklás kopár hegyoldal, a szűk utak, a kőből épült házak mind-mind a kemény életről árulkodtak. Lily mindig is szerette a műemlékeket nézegetni, nem érdekelte ugyan túlságosan a történelem, de elvarázsolták azok az ifjúsági regények, amelyekben gályákról, rabokról, kenézekről, tengeri csatákról volt szó és sok történet ehhez a tengerparthoz és a hegyek közötti kis falvakhoz kötődött.

A sok látnivaló kifárasztotta a busz utasait. Az eleinte lázasan nézelődő csoport délutánra hallgataggá vált. Hátravolt még a híres szobrász alkotása, egy költő sírja fölé emelt, kőből épült emlékhely, egy bástyaszerű építmény, ahol régen Johnnal már járt egyszer. Akkor ragyogóan sütött a nap és a magasban úgy érezték magukat, mintha a világ tetején járnának. Sok lépcsőt kellett megmászni, kétoldalt meredek hegyoldal, szürke sziklák apró törpecserjékkel tarkítva és egy lépcsősor, amely az ég felé vezet.  A távolban egy sötét torok ásítozott, az út felénél alagútban folytatódott a lépcsősor. A biztonság miatt építették így, a váratlan szélrohamok lesodorhatták a felfelé kapaszkodókat. Aki tiszteletét akarta tenni a sírnál, megküzdött a feljutással.

Akkor, John kezébe kapaszkodva, a ragyogó jövő fényében Lilynek ez fel sem tűnt. Most egyedül tette meg az utat, előtte és mögötte jöttek ugyan a többiek, de senki sem tudta, mi játszódik le a nő lelkében, hogy udvarias mosolya csak maszk az arcán. Ahogy kiértek a szabadba, mindenki összehúzta magán a pulóvert, kabátot. Felhőbe burkolta magát a hegytető, homályosan látszottak az építmény körvonalai. Félelmetes érzés volt, ahogy kétoldalt tejfehér ködpára terült el, sem alja, sem teteje, az útról nem volt letérés. A sírnál a pincében csak egy gyertya világított és a költő hatalmas márványszobra uralta a teret. Lily nem tudott imádkozni, de fejet hajtott, tiszteletet érzett a régmúlt idő nagyja iránt, majd elindult a kilátó felé, ahol most csak néhány fiatal bámészkodott. Nem akart hallgatózni, de óhatatlanul is meghallotta, miről beszélget egy szimpatikus fiatal pár. A lány középiskolás lehetett, a fiú valamivel idősebb. Nem volt rajtuk semmi kirívó, átlagos mai fiataloknak néztek ki, farmer, póló, bőrdzseki, vászon sportcipő és természetesen az elmaradhatatlan fekete napszemüveg. Legnagyobb meglepetésére a költő ismert művéről vitatkoztak, a szállóigékről, amelyek bekerültek a köznyelvbe és a jellemábrázolások hitelességéről. Lily megdöbbent és magában bocsánatot kért úgy általánosságban a fiatalságtól, mert eddig az volt a véleménye, hogy a mai ifjúság csak hírből ismeri a könyveket, többnyire a facebookon lógnak. Örült, hogy azért van kivétel.

A két fiatal lefelé indult a lépcsőkön a busz irányába és Lily csak most vette észre, hogy testvérekről van szó. A kislány vékony termetű volt, keskeny arcából a meleg barna szemek szomorúan ragyogtak a világra, hosszú egyenes szálú haja befonva is a derekáig ért. Bátyja zömök testalkatú volt, látszott, hogy dolgoznak a súlyzók. Lily mögöttük haladt, senkinek sem merte bevallani, hogy tériszonya van a ködben és a végtelennek tűnő lépcsősor is feneketlen mélységet idézett. Így éppen jó volt, hogy előtte lépkedett valaki. Igyekezett elterelni a figyelmét, a lépéseire koncentrált, de annyira kedves volt a két fiatal, hogy kíváncsisága győzött, végighallgatta őket.

- Nem akarom, hogy apát elvigye az a nő, nem akarok mostohát.

- Eve, értsd meg, már régóta egyedül van, társat kell találnia. Nem leszünk mindig mellette. – a fiú érvelése nem hatotta meg a kislányt, látszott, hogy ebben a vitában nem fog engedni. Teste megfeszült, két kezét ökölbe szorította. – Hogy felejthette el anyát? És különben is, én ott vagyok mellette!

- De ez nem lesz mindig így. Vagy lemondtál a tervedről, hogy…

Lily nem akarta tovább hallgatni őket, lassan lemaradt, miközben gondolatai visszavitték pár évvel a múltba. Egy másik hely, egy másik időpont, két másik fiatal, de közülük a fiú az, aki ugyanilyen hevesen tiltakozik, noha nem volt rá oka. John emléke olyan elevenen élt Lily lelkében, hogy nem érezte szükségét annak, hogy egy ismeretlent beengedjen maguk közé. Attól tartott, széthullana a család, ha egy olyan idegen kerülne be közéjük, aki semmit sem tud a múltban lezajlottakról, akivel nincs semmi közös.

Nagyon megsajnálta a kislányt. Azt már tudta, mekkora fájdalom elveszíteni a szeretett társat, a lelkének kiegészítő részét, és milyen érzés az, amikor belül fojtogatja a magány, amikor elraktározza a fejében a történeteket, hogy megossza a szeretett férfival, majd rádöbben, hogy már késő, ő elment, nincs kinek elmesélni. De Lilynek itt maradtak a gyerekek. És micsoda fergeteges érzés volt anya-lánya napot tartani, amikor csak ők ketten beszélgettek, csavarogtak, vásároltak, összenéztek, összenevettek, kis titkokat osztottak meg egymással. Igen, ez annak az ismeretlen fiúnak sikerült, neki megmaradt az édesapja, de hogy Eve vesztesége mekkora, azt Lily csak most érezte át igazán, a saját lányára-kincsére gondolva.

Ismét bejutottak az alagútba, de a lépcsősor közepénél kialudtak a lámpák és semmit nem lehetett látni. Először félhomály lett. Lily tétován tapogatta lábával a lépcsőfokot, egészen a falhoz simult, egyik kezével támaszkodott és lassan engedte lefelé a lábát, de jött a sötétség. Másik lábbal tapogatott, majd óvatosan lelépett és akkor fojtogatni kezdte a félelem. Nem merte elővenni táskájából a mobilt, hogy világítson vele, mert attól tartott, elveszíti az egyensúlyát. Nagyon félt, nem hallott hangokat, már mindenki előre ment, ő pedig itt ragadt. Tenyerét ellepte az izzadtság és a háta is nyirkos lett. Vett egy mély levegőt, ismét kinyújtotta oldalra a kezét, kitapogatta a falat és lassan lefelé indult egy fokot. Megállt és megdermedt, csoszogó lépések hallatszottak. Valaki tapogatózva lépkedett felfelé. Hirtelen kigyulladt egy zseblámpa fénye és Lilyre világított vele a tulajdonosa.

- Várjon, visszajöttem segíteni. Lemaradt mögöttünk az előbb. - azzal az ismeretlen fiatalember, a testvérpár fiú része Lily lábai elé világított, mutatva, hova lépjen. A nő fellélegzett és óvatosan megindult a szabadságot jelentő kijárat felé.

- Már megint maga az? Gondolhattam volna. – Lily éppen meg akarta köszönni a fiúnak a segítséget, mikor a goromba kérdést nekiszögezte egy ismerős hang. Eve vállát átölelve Frank állt a parkolóban egy autó mellett.

Folytatás következik…

Az álmodozó 1. rész

 

 

http://weheartit.com/entry/138648110

A sziklák a völgyben úgy néztek ki, mintha egy játékos óriás dobálta volna szét őket és véletlenül némelyik a folyómederbe pottyant volna. A zöldeskék víz fehéren hullámozva kerülgette őket.

- Ne menjen ki túlságosan a peremre, omlásveszély van! – szólt az idegenvezető Lilyre, aki éppen a halványszürkés mészkősziklákra próbált felkapaszkodni, hogy a mély kanyonban futó folyót megörökítse.

- Jó, mindjárt jövök, csak még egy kattintás! – és azzal már fordult is el, hogy a meredek sziklafalakat másik szögből is lefényképezze.

Aztán elkedvetlenedve tette le a gépet. Minek csinálja ezt? Kinek fogja mutogatni a tömérdek fotót? A gyerekei egy pillantást vetnek majd rá és azonnal azt fogják kérdezni, hogy ő miért nincs a képen. Ahogy megfordult, hogy lelépjen a szikláról, beleütközött a mögötte jövő középkorú férfiba. Mindketten megcsúsztak, de szerencsére egyikük sem ejtette el a gépet. Lily zavartan kért elnézést, tudta, hogy a fél autóbusz az ő ügyetlenkedését figyelte. Az ismeretlen csak bólintott és oldalra lépve elengedte a nőt, aki sietve indult a várakozó idegenvezető felé. Már messziről látta, hogy az a fejét csóválja.

- Lily, mondták már magának, hogy…? – a kérdést mosolyogva félbehagyta, hiszen nem haragudott ő egy cseppet sem a kedves, gyors beszédű, ötven körüli nőre, aki ma már csúszott egy hatalmasat séta közben. Lily becsusszant az ülésre az ablak mellé, eltette a gépet a hátizsákjába, elővette tollát és jegyzetfüzetét, aztán elgondolkodva nézett ki az ablakon. A busz visszasorolt a forgalomba, a táj lassan suhant mellettük. Zord sziklafalak között futott az út, a rövid alagutak egymást érték. Ilyenkor Lily felemelte tollát a papírról, majd a sötétség vége után folytatta a mondatot. A füzet állandóan vele volt, ebbe jegyezte le szebbnél-szebb történeteit, melyeknek mindig boldog véget szánt, mert alapból pozitív beállítottságú volt és nem haragudott az őt körülvevő világra, bármit követett is az el őellene.

Eszébe jutott az előbbi férfi. A lap oldalára készített néhány megjegyzést róla, ki tudja, talán még szerepeltetni fogja egyszer valamelyik románcában. Nem pénzért írt, a lelkét gyógyította az orvosa tanácsára. A hosszú évekig tartó hallgatás ezekben a történetekben oldódott fel. Életre keltek a múlt helyszínei, élményei és egy idő után észrevette, hogy a szereplők önálló életet élnek. Gyakran kellett a vázlatot átalakítani, mert működésbe lépett a határtalan fantázia.

Sötét alagút következett, suhanó fények voltak a szembejövő autók lámpái a homályban, a nő ismét felemelte a tollat a papírról és várta a fényt. Noha kora ősz volt, sütött a nap és a hegyoldalt borító lombhullató erdők még teljes szépségükben pompáztak. Ahol megszakította őket egy-egy mező, zöld bársonytakarónak tűnt az egész, rajta az apró hegyes tetejű házak meg játékdobozoknak. A távolból hullámzó hegyormok úsztak a képbe. A busz himbálózott az út egyenetlensége miatt.

Lilynek eszébe jutott egy réges-régi utazás, amikor még a haja barnán ragyogott, ősz hajszálak nélkül, arca a nyári naptól szeplős volt, elgyötört az egész napos utazástól, de boldog, mert mellette ült egy halk szavú, barna szemű férfi, akinek széles vállaihoz hozzádőlt néha és aludni próbált.  A táj ma is ugyanaz. Talán az út minősége lett jobb, de most egyedül van. Meg kellett tanulnia talpra állni, támogatás nélkül élni, de az utóbbi időben valami megváltozott. Nyugtalannak érezte magát. Már nem álmodott Johnról, mint régebben. Néha még felriadt egy-egy éjjel, az álom elúszott, de az érzésből tudta, hogy ismét őt látta. Mondott valamit, de ő nem értette, nem hallotta a hangját, csak a bizonyosság mindent elsöprő érzéséből tudta, hogy a régmúltból szólította őt egy drága, elveszített lélek. Ezek a pillanatok egyre ritkábbak lettek, mintha egy kéz lassan függönyt engedne a múlt elé, amely nem zárja el a kilátást, csak homályossá teszi.

Az orvos szerint Lily túljutott a gyász hosszú-hosszú idején és a gyógyulás útjára lépett. Lily nem volt abban biztos, hogy jó dolog-e, ha teljesen elengedi a múltat. Mibe fog kapaszkodni? Tulajdonképpen jelenleg nincs senki, aki várna rá. Sőt, abban sem volt biztos, hogy akar-e még az életben szerelmes lenni. Átélni ekkora boldogságot, majd ekkora fájdalmat és aztán ezt ismételje meg?

Bámult ki az ablakon és töprengett. Mellette a táj változott, egy város peremén futott éppen a busz. Eszébe jutott, mit tanult régen az iskolában. Abban az évben, amikor ő született, egy földrengés porig rombolta a völgykatlanban fekvő várost. Akkor döntöttek úgy, hogy ide négy emeletesnél magasabb épület ne épüljön. Ahogy most nézelődött az ablakon kifelé, feltűnt neki, hogy tényleg betartotta a város vezetése, amit ígért. Szép új városrészek, virágos balkonok, légkondik, de nincs magasabb ház.

Hát akkor legyen ez egy zarándokút, döntötte el. Megnézi a régi, kedves helyeket, ahol még Johnnal együtt jártak és elköszön tőlük. Hazaérve pedig egyedül folytatja tovább.

Pattogni kezdett a füle, nyelnie kellett, valahol a hegyek teteje felé járhattak, közeledett a hágó, ahol átkelnek és utána már a tengert fogják látni a lenyugvó nap fényében. Gyorsan sötétedett, de Lily a távolban megpillantotta az öblöt, ott még sütött a nap, de mire ők leereszkednek a partig, sötét este lesz. Örült az ismerős képnek, régen mindig versenyeztek Johnnal, hogy melyikük pillantja meg előbb a tengert. A hegyek tetejét lassan felhők borították be, de a hágó irányából sugárzott, áradt a fény, hívogatva a társaságot. A sofőrök azonban kérlelhetetlenek voltak, sebességkorlátozás is van a világon. Este nyolc lett, mire leértek és a szálloda előtt megállt a busz. Gyors szobaosztás következett és mindenki indult vacsizni vagy rámolni és pihenni.

Lily korán kelt, futócipőt húzott és elindult hajnali 10 km-es kocogására a parton. A sétány üres volt, a boltok előtt még csak söprögettek, sirályok hangja hallatszódott a tenger felől és  sós illatot sodort a lengedező szél. Lassan futni kezdett, fülében fülhallgató, zenére szokott edzeni, a GPS-t belőtte, kísérő programot elindította. Élvezte a nyugalmat, majd gondolt egyet, levetette a futócipőt és lement a homokos strandra. A hullámok halkan futottak partra, apró kagylók hevertek mindenütt. Néhány nyom már látszott a fövenyen, más is korán kelt a magányos futás kedvéért.

Lily lehajolt egy rózsaszínű kagylóért és nem vette észre, hogy háta mögött futó közeledik. A férfi a csúszós, nedves homokon már nem tudta kikerülni, összeütköztek és mindketten térdre estek a parton. Egy hullám azonnal odasietett és felcsapott rájuk. Sós permet árasztotta el Lily haját, arcát, szemüvegét. Az idegen talpra állt és a nőt is felsegítette.

- Már megint maga az? – a tegnapi férfi állt előtte.

Folytatás következik…