Rohanó hullámok nyomában 4. rész

 

 

http://weheartit.com/entry/133954014

 

 

- Itt nem maradhatunk, ez csak egy pihenőhely, az utat be kell fejeznünk. A csónakot majd bevontatja a másik csoport, én pedig utána nézek, nem történt-e sérülés. Maguk pihenjenek addig a parton, vízre szállni tilos! –azzal Robert elindult felfelé a kanyargós, alig látszó köves ösvényen, amely a sziklafal tetején lévő kilátóhoz vezetett fel. Ott most is néhány fényképezőgépes turista álldogált és nézte a folyó rohanó hullámait és ámuldozott a bátrakon, akik be mertek szállni egy-egy gumicsónakba pár darab evezővel és azt hitték, uralhatják a vadul harsogó vizeket.

Susan megpróbálta szemével nyomon követni Robertet, de csak homályos foltokat látott szemüveg nélkül. A szürke neoprén ruha beleveszett az árnyékos hegyoldalba, a fák sűrűje eltakarta és csak akkor pillantotta meg ismét a férfit, amikor már fent beszélgetett néhány bámészkodóval, akik lefelé mutogattak és fejcsóválva magyaráztak valamit. Susan torka összeszorult, hirtelen fájni kezdett a gyomra és fázott, noha a védőruha a test melegét megtartotta. Inkább a félelem jéghideg érzése volt ez. Maga mellett kellett volna tartania Natasát, hagyni, hogy Roberttel cseverésszen. Akkor most nem érezne ilyen lelkiismeret furdalást. Nem tartotta vissza a barátnőjét a baljós megérzés ellenére, mert titokban önzően csak az járt az eszében, hogy jól érezze magát a férfi mellett.

Esther megsimogatta a kezét:

- Ne aggódjon, a sisak védi a tarkót és a halántékot az ütéstől, az a legveszélyesebb. Figyeltem, hogy mindketten szabályosan felöltöztek, a mellényt is szorosra kapcsolták. Láttam rajtuk, hogy nem először vannak vízen. Zúzódással megússzák, biztos vagyok benne.

Susan felsóhajtott:

- Akkor hát jól gondoltam, hogy a kenu Natasáéké.

Próbált belekapaszkodni Esther biztató szavaiba, a hitbe, hogy nem történhetett semmi végzetes. Robertnek tudnia kellett, hogy vízre engedheti-e őket vagy sem. A folyónak ez a szakasza közepes nehézségű, odafigyelést igénylő, de kezdő túrázókat is ráengednek.  Talán ilyen magas víznél mégsem. Robert tévesen ítélte volna meg a helyzetet és azért ennyire ideges?

Az ösvényen csusszanó lépések zaja hallatszott, Robert érkezett a lejtőn lefelé. Susan és Esther nem bírták tovább, mindketten felugrottak és elébe szaladtak. Susan ösztönösen megragadta Robert kezét, mintegy sürgetve, hogy mondja már, mi történt.

- Igen, sajnos ők voltak azok, Natasa és Andreas. Néhányan éppen akkor értek ide és onnan fentről mindent láttak. Ők hívták a mentőket is. Nyugodjanak meg, mindketten élnek, de megsérültek. Bevitték őket a kórházba.

Robert hangja nyugodt volt, de mélybarna szeme és feszült arcvonásai másról árulkodtak. Aki nem ismerte, úgy gondolhatta, micsoda energia és határozottság árad ebből a férfiból, de Susan a visszafogott mozdulatokból, a rövid, tagolt beszédből inkább sérülékenységet érzett. Valami, ami a múltban történt, felkavarhatta Robertet és bármennyire is titkolta, nyugtalanná vált tőle. És mellette természetesen aggódott a rá bízott két emberért.

- Robert, mit láttak onnan fentről, pontosan mi történt? – Susan tudni akarta az igazságot.

- A borulás feljebb történt, Natasa evezett elől, Andreas kormányozott. Nézelődtek és kiestek a ritmusból, elkapta őket egy alattomos, oldalról érkező hullám és kiborultak. A csónak hatalmas sebességgel lezúgott előre. Szerencsére egyikük sem kapott akkora ütést, hogy elájult volna a vízben, sziklától szikláig próbáltak eljutni, de az utolsó szűk kanyonban már akkora volt az áramlás ereje, hogy sodorni kezdte őket, látták, hogy hol elmerülnek, hol meg látszik a sisakjuk és akkor már hívták is a mentőket. Végül Andreasnak sikerült partra másznia és kivonszolta Natasát is, mert ő már alig bírt úszni. Azt mondják a fiúk, hogy zúzódásaik vannak, a férfinak vérzett az orra, a nő a karját fogta. Vagy ficam, vagy törés. Sikerült gyalog felvezetni őket, remélem ez jó jel. Ha visszaértünk a szállásra, beviszem magát, Susan, hozzájuk a kórházba. Most azonban induljunk, mert bármi történt is, nekünk tovább kell menni, még egy óra a kikötésig.

A társaság szedelőzködni kezdett. Amint elterjedt a hír, hogy Natasáék élnek, már nem tekintgettek haragosan a folyóra, ismét kezdték szépnek látni titokzatosan smaragdzöld vizét és elfeledkezni veszélyes mivoltáról. Mindenki elhelyezkedett, néhányan helyet cseréltek, mert érezték a lábukban a fáradtságot. Susan maradt a helyén, mert jobban a kezére esett az evezés ebből az irányból.  Esther is leült vele szemben a peremen, de egyre többször nyújtotta be a kezét a vízbe és törölgette meg az arcát és a nyakát.

- Melegem van és egy kicsit gyengének érzem magam, álmosnak. - válaszolta, észrevéve Susan kérdő tekintetét.

A nap tényleg sütött, de nem volt hőség. A víz olyan borzongatóan jeges volt, hogy ez sem indokolta Esther vonzalmát az állandó mosdás iránt. Nagyon szép részeken haladtak keresztül. A folyón váltakoztak a zúgós, rohanóvizes szakaszok a szélesebb medrű sávokkal, ahol nyugodtan lehetett nézelődni, figyelhették a vízimadarakat, a felhők árnyékait, fodrait. Majd ismét megvadult a víz, pörögtek a letört ágak, örvények rángatták őket magukkal a mélybe. A sziklákon megtörtek a hullámok, visszafröcskölték a vizet a csónakban evezőkre, szivárványszínű permet szállt a levegőben. A sisakok alól kilógó hajfürtök nedvesen tapadtak a homlokokra, Susan kócos haja vizesen simult a nyakába.

Robert hallgatagon ült, csak a szükséges vezényszavakat kiabálta és az evezővel irányított, ha elfordultak. A társaság egyre jobban összeszokott, már tudták, mikor melyik oldalon kell jobban húzni. Ismét sziklák látszottak a távolban, kanyon közeledett.  Az árnyékok hosszabbak lettek, a napsütés lassan eltűnt és a falak összeborultak. A sodrás erősebb lett, a csónak ingott, de Robert még nem parancsolta le őket a fenékre, még lehetett evezni és kormányozni is kellett, nehogy keresztbe forduljanak.

- Amikor átérünk a zúgókon, figyeljenek, egy vízládán kell majd lejutnunk, ugrás lesz! Ha mondom, mindenki beveszi az evezőt, leül és kapaszkodik, zuhanni fogunk két-három métert, de alul is nagy víz van, megfog bennünket! Készüljenek!...Most!

Mindenki bekapta az evezőt, lekuporodtak és Susan gyomra fölfelé kezdett liftezni. Ebből tudta, hogy a levegőben vannak, majd egy hirtelen ütést érzett. Megérkeztek és már siklottak is tovább. Esther felállt és ki akart ülni a peremre, de a csónak megbillent és a lány zuhanni kezdett a víz felé. Susan mintha lassítva látott volna mindent: a felállást, a lány arcán a megkönnyebbült mosolyt, a combizmok feszülését, ahogy Esther leülésre készülődik, majd a víz felé hanyatló testet. Már kapott is utána, karjaival elérte a lány lábát a térde alatt, de a lendület őt is kidobta a csónakból.

Egy pillanat múlva már a jéghideg vizet érezte az arcán, csapkolódó hullámok dobálták a testét és iszonyatos félelem fogta el. Esther nevét akarta kiabálni, de a szája tele lett vízzel. Jó úszó volt normál körülmények között, de nem habzó, háborgó víztömegben küzdve. Valami megrúgta a derekát és ő ösztönösen el akarta magától taszítani, de még idejében a szemébe villant egy színes tárgy és Esther sisakját látta nem messze magától, az ő kapálódzó lábai rúgták meg. Valami azonban nem stimmelt, mert Esther nem úszott, nem is sodortatta magát, folyton elmerült. Susan elkapta a lábát és próbálta közelebb húzni magához, miközben mindkettejüket rongybabaként dobálták, pörgették a rohanó hullámok. Eszébe jutott, mire tanította apukája régebben: amikor egy nőt mentett ki a folyóból, a hátára fekve úszott és úgy vontatta ki a fuldoklót. De az egy síkvidéki folyó volt, ez pedig haragos hegyi istenek vízfolyása.

- Esther, mi van? - kiabálta a lány felé. Az éppen felbukkant a habokból, meghallotta és csak annyit sikerült kiáltania mielőtt elmerült, hogy begörcsölt a lába.

Susan ezt az érzést már ismerte tapasztalatból. Itt nem lehet játszani, hatalmasat lökött magán, elérte Esthert, megragadta a vállánál fogva és most már kettejüket sodorták együtt a hullámok, szerencsére egyre nyugodtabb, lassuló tempóban. Már nem merültek el, levegőt is tudtak venni, de Esther nem bírt úszni. Susan karja egyre fáradt, mert nem szokott ilyen terheléshez, gyakorlatlan volt. Még csak nem is olvasott soha arról, hogyan kell kihúzni valakit a vízből. Tette, amit jónak látott és remélte, hogy nem sokára felakadnak valami köves részen.

A vízláda alatti részen a folyót egy óriási fehér szikla szelte ketté. A víz lecsiszolta a peremeket, de a növényzet néhol mégis gyökeret vert rajta és megindult a vegetáció fejlődése. Susan elkapta az egyik lelógó ágat és a másik kezével megpróbálta Esthert kiemelni a szikla lapos peremére. Nehezen ment, mert a lány nagyon fáradt volt és erőtlen. De végre biztonságban tudta őt és sikerült kikapaszkodnia mellé. Masszírozni kezdte a vádliját, a fájdalom csillapult és Esther lassan megnyugodott, már nem kapkodott levegő után.

- Leesett a vércukorszintem, nem reggeliztem semmit otthon és már káprázott a szemem a fáradtságtól. Susan, ha maga nincs mellettem…- kezdte mondani.

- Még nem jutottunk ki a partra és azt hiszem, amit Roberttől kapunk, azt nem tesszük zsebre. Először Natasáék, most meg mi. Emlékezetes túra marad ez a mai a számára. Remélem, értünk jön valaki, mert én is olyan fáradt vagyok, hogy erről a szikláról csak helikopterrel visznek ki. - próbálta meg Susan elterelni Esther figyelmét egy kis bolondozással a helyzet komolyságáról. A folyó közepén ültek egy sziklán, amin több hely már nem volt. Ha most jönne egy nagyobb hullám, simán lesodorhatná őket.

- Hahó, Susan, figyeljen ide!

A túlsó partról hangok hallatszottak. Susan felemelte a fejét és ott látta a szerencsésen kikötött csónak teljes legénységét. Megtalálták őket. Robert és a kollégája valami lapos dobozfélét készített elő, azt tekergette, próbálgatta.

- Kapja el a dobókötél végét, de nehogy a csuklójára tekerje, mert roncsolhat, amikor húzzuk!

- Még egyszer vízbe, no ne! – gondolta Susan, de Esther kedvéért inkább nem kommentálta a dolgot. – Majd segítek, ha megint úszni kell, rendben? – mondta inkább.

A kötél nagy csattanással érkezett a sziklára, dobás közben tekeredett ki a zsákból. Susan gyorsan elkapta a végét.

- Hova a fenébe kössem? Nem vagyok én matróz, kötni sem tudok, horgolni sem! Milyen csomót kössek és hova? – mérgelődött Susan, végül áthurkolta a kötelet Esther karjai alatt, többszörösen csomóra kötötte, majd óvatosan a vízbe ereszkedtek. A fiúk elkezdték a part felé vontatni az összekapaszkodott párost. A hullámok néha az arcukba csaptak, de ez már a megpróbáltatások végét jelentette, egy hatalmas rántás és már a parton is voltak.

Segítő kezek ragadták meg őket, állították talpra, de Susan egyre csak Esther felé terelte őket. A lányt féltette nagyon. Megjött az orvosi segítség is és Esthert azonnal kórházba vitték. A lány nem is ellenkezett, annyira kimerült volt. Susan azonban nem hagyta magát, nem volt őneki semmi baja néhány horzsolást és zúzódást leszámítva. Egy picit fájt a térde, ahogy a hullámok neki csapták a szikláknak, de nem tartotta magát ápolásra szoruló betegnek. Nagy küzdelmébe került meggyőzni az orvost, hogy nem megy vele a kórházba. Éjjelre megfigyelésre bent akarták tartani. Végül Robert avatkozott közbe, megígérte, hogy egész éjjel megfigyelés alatt tartják majd Susant, nehogy utólag is bármi baj történjen. Susan elképedve hallgatta a megállapodás eredményét, de Robert egy pillanat alatt lezárta a vitát: vagy bemegy a kórházba, vagy éjjel ők fogják megfigyelni.

Susan gyorsan döntött:

- Nem akarok kórházba menni, majd kérek a portástól kétóránként ébresztőt.

Robertnek elege lett a vitából, már nem tudta, miért is kedveli ezt a makrancos, vöröshajú, kócos boszorkányt, akinek a hajából csöpög a sáros víz, de szikrázó szemmel vitatkozik. De türelmet erőltetett magára, megfogta a karját, a szemébe nézett és azt mondta: 

- A társainak is pihenőre van szükségük. Ma éjjel máshol lesz a szállása és én fogom felügyelni, hogy betartsa az orvos minden utasítását.

Susan immár másodszor érezte azt, hogy a Föld kifordul a tengelyéből…

(Folytatás következik…)

Rohanó hullámok nyomában 3. rész

http://weheartit.com/entry/52896727/

- Melyiket választod Natasa? Mondj egy színt. – Andreas a gumikenuk mellett várakozott, kezében a két evezővel, fején már beszíjazva, megigazítva a bukósisak.

- A lilát, az megy a sisakomhoz! - és Natasa már vette is át az evezőt magabiztosan, tele öntudattal. Egy játékos napsugár megcsillant kikandikáló hajfürtjein, megsimogatta az arcát, majd kihunyt a fény, felhő takarta el a napot.

Susanon rossz érzés suhant keresztül, egy megérzés, valahogy túl vidám és hetyke volt ez a tüneményes nő, mintha egyáltalán nem akarna odafigyelni arra, hogy ez egy rohanó folyó, az ő teste pedig egy törékeny, karcsú női test. Aztán Susan megrázta a fejét és elhessegette a negatív gondolatokat:

– Biztos az izgalom és a félelem teszi, hiszen egyedül maradtam az ismeretlen társaságban. Oda se neki, majd élvezem a tájat, meg evezni tanulok. És igen, megengedem magamnak, hogy a pillanatnak éljek, ezt a pár órát egy kedves férfi mellett töltöm.  Majd beszélgetek vele. Olyanok vagyunk, mint két idegen, aki egy szigeten összetalálkozik, váltanak pár szót, együtt elköltik az ebédjüket, majd elköszönnek és az egyik megy jobbra, a másik meg balra. Egy hét múlva Robert már nem is fog emlékezni a szemüveges nőre, aki öreg újságokat vett tőle egy mosolygós vasárnap délelőtt…

Tízen vállalkoztak a páros akcióra. Robert mindenkinek a felszerelését, öltözékét átnézte, a sisakokat megigazította, a mentőmellényeket szigorúan felvetette a bátrakkal is, nincs játék a sziklákkal.  Az önkéntes kamikázék, ahogy Susan nevezte őket magában, felemelték a kenukat és leballagtak velük a víz széléhez, majd szépen sorban beszálltak. Fogták az evezőket és a lassú parti zónából bevetették magukat a sodrásba. Azonnal kiderült mindenkiről, hogy kamuzott-e, mert aki nem kapta el a ritmust, annak a kenuját azonnal el akarta fordítani az áramlat. Szerencsére mindenki tudta, mire vállalkozott és a csoport hamarosan eltűnt Susan szeme elől. Imitt-amott még látni lehetett a hullámokból fel-felbukkanó színes sisakokat, néhol egy-egy sárga szín villant, ahogy a sodrás irányának megfelelően az evezőt a másik oldalra tették és ott húztak.

Robert megnyugodva fordult vissza a várakozó csoport felé: 
– Beszállás!

A maradék társaságból három hatos csoportot alakítottak, a másik kettőnek a vezetői Robert kollégái voltak. Susant Robert a saját gumicsónakjába parancsolta, ő maga a csónak végébe ült kormányozni. Susan kicsit furcsának találta a helyzetet, bénázott is alaposan a beszállásnál, a csónak ingott alatta. Először azt hitte, le kell kuporodni a csónak fenekére, de aztán követte a többiek példáját, szépen kiült a peremre, kezét belecsavarta a fogódzkodóknál lévő kötélbe és kezébe vette az evezőt. De hogy a fenébe kell evezni ezzel? De kár, hogy soha az életben nem volt szüksége ilyesmire. A másik csónak utasai segítettek ellökni a gumicsónakot és ők már rohantak is a kenuk nyomában.

- Susan, két kézbe fogja az evezőt, nézze, így kell helyesen evezni! Mire figyelt a buszon? Mondtam, hogy majd a meredek részeknél kell bevonni a lapátot és kapaszkodni a kötélbe! - Robert nem tudta, hogy haragudjon vagy mosolyogjon. Kezdte megkedvelni a nőt, de azt nem tűrhette, hogy a figyelmetlenségével mások épségét veszélyeztesse.

- Jól van, ügyesen csinálja! Nyugodtan üljön, nem fog kiesni.

Susan az első pillanatban megharagudott és valami gorombát akart visszafelelni, de szerencsére elszámolt tízig és eszébe jutott, hogy ő itt kisinas, a tudása nulla, tehát inkább lapul. Elhelyezkedett a gumicsónak párkányán, keményen megmarkolta az evezőt, belemártotta a hullámokba és azonnal kapott is egy adag hideg vizet az arcába, de a legnagyobb meglepetésére, kezdte élvezni a dolgot.

A folyó vize smaragdzöld volt, hihetetlen színű, jéghideg szépség. Azt, hogy heves természetű, már a bölcsőben megkapta a jó tündérek ajándékaként. Az indulási szakasz olyan tíz méter széles lehetett, itt még tényleg csak folyócska volt. A sziklák, amikről Susan hallott, nem látszottak, a víz ellepte őket, csak a megtörő hullámok mutatták, hol vannak a helyek, ahol a felszín alatt valami megbújik. Örvények sem látszottak, egy zöld széles szalag kanyargott a hegyek között.

Susannel szemben egy egyetemista lány ült, a felvételihez kellett neki nyelvvizsga, így került ő is a csoportba. Esther indulás előtt kikérdezte a csónakházban lévőket az adatokról és most Robertnek mesélte éppen, amit hallott, hogy a vízállás magasabb a vártnál, ez veszélyes, mert a víz alatti örvények nem látszanak a felszínen és a víz 12 fokos.

- Brr, abba nem kéne beleesni! – Susan élvezte a néha kivillanó nap sugarait, a hideg vízpermetet az arcán és elfogta a szabadság határtalan érzése. Az evezéstől kimelegedett, kényelmetlen volt ugyan az egy irányba fordult üléspóz, de hát menet közben nem lehetett cserélni. Néha kinyújtotta a lábát, aztán a súlyát a másikra helyezte, de itt, a rohanó hullámokon nem lehetett kényeskedni.

- Nemsokára beérünk a szűkületbe, mindenki figyeljen az evezőjére, nehogy a víz sodrása kikapja a kezéből! És ha borulunk, az evezőt senki se engedje el, mert a csónakot ki lehet vontatni, de az evező könnyű, pillanatok alatt elviszi a víz és akkor nincs hogyan tovább evezni! – Robert  igyekezett megnyugtató hangon beszélni, de Susan észrevette, hogy benne is kezd az adrenalin szint emelkedni, kezdődik az igazi kaland.

Az arcokon koncentrált figyelem látszódott. Eddig nézelődhettek, figyelhették a folyót követő sziklák szeszélyes alakzatait. A távolban a napsugarak megvilágították a hóborította a csúcsokat. Lassan eltűntek az utolsó felhőfoszlányok is és kisütött végre a nap, a víz smaragdzöldje világosabb színárnyalatra váltott. A partot fenyőerdő kísérte, az ágak belógtak a víz fölé. Némelyiken fehéres, habos, iszapos nyom látszódott, addig ért fel a nemrégen levonult árvíz. Susan meglepve vette észre, hogy a táj részleteit szemüveg nélkül is felismeri, a kontúrvonalak nem voltak élesek és a mélységet érzékelte döbbenetesen másnak, de a fejfájása nem jelentkezett. Érdekes látvány volt, ahogy egymásba olvadt a szürke szikla a kristályosan permetező vízzel és a méregzöld fenyőerdővel.

A sziklák még közelebb nyomultak, a csónak mindkét irányba forgott és Susan gyomra egy pillanatra felkavarodott. Szerencsére a tabletta még éreztette a hatását, így nyelt egyet és igyekezett nem a sodrást bámulni, hanem keményen az evezésre koncentrálni. Húztak erősen mindkét oldalon. Robert már hangosan diktálta az ütemet és irányította a társaságot, hogy mikor melyik oldal evezzen erősebben. A csónak oldala érintette az egyik sziklafalat, Susan orrát megcsapta a víz és a kőre ragadt moszat illata. Robert taszított egy nagyot az evezővel és ismét a sodorvonalban voltak, a csónak orra kissé felemelkedett, mert egy kisebb víz alatti szikla akadt az útjukba. Közös erővel addig irányították a csónakot, hogy kikerülték a veszélyes részeket, ha egyáltalán lehetett ilyesmiről beszélni abban a helyzetben. Ez már kaland volt a javából, ismerte fel Susan.

A kanyon beszűkült két méterre, a fejük fölött mintha összeölelkeztek volna a sziklák, a napot nem lehetett látni, félhomályos volt minden. A víz harsogott körülöttük, egymás hangját alig lehetett érteni, pedig kiabálva beszélt, akinek valami mondanivalója volt. Mindenki érezte a helyzet komolyságát és csak a legfontosabb szavakra korlátozták a beszédet:

 -…vigyázz, szikla, le a fejet, fogd meg, húzd, másik oldal, most ti jöttök… - és következett egy gyors, vad rohanás, mint amikor kiengedi az ember a féket a bringán és száguld lefelé a lejtőn. A víz vitte a gumicsónakot és Robert utasítására itt már mindenki belecsavarta a kezét a fogónál levő kötélbe, a másikkal az evezőt szorongatta. Ő maga pedig irányította, taszította, lökte hol egyik, hol másik oldalon a csónakot, mert nemcsak hagyni kellett, hogy sodorja a víz amerre akarja, hanem irányítani a sziklák és zúgók között. Körülöttük hófehéren tajtékzottak a hullámok, a víz minden irányban habzott, fortyogott, a csónak pedig rohant előre. Néha oldalra fordult, aztán egyensúlyát visszanyerve siklott tovább. Már nem a peremen ültek, a csónak fenekén kuporogtak mindannyian Robert kivételével.

Susan az ugrásoktól, lökésektől nagyon kellemetlenül érezte magát és nagyon félt. Most értette csak meg igazán, miért is volt szükség a biztonsági intézkedésekre: mentőmellény, bukósisak… Ha itt kiesik, csak remélheti, hogy nincs szikla, aminek nekivágja a víz. Ekkora sebességnél úszni nem lehet, sodortatni kell magát, de a víz alatt örvények vannak, visszafelé forgó részek, aki tapasztalatlan, könnyen maradandó emléket szerezhet magának, ha egyáltalán megússza. 

- Susan, ne féljen, mindjárt vége, még egy kis rázós szakasz és kiállunk a limányban! - Robert odahajolt hozzá, megérezve Susan nyugtalanságát megsimogatta a vállát. - Gyönyörködjön, ilyet úgysem láthat mindennap.

- Inkább majd a szárazföldön állva gondolkodom a gyönyörködésen, most inkább a túlélésen jár az eszem! - vágott vissza Susan, de megjegyzésének élét tompította bocsánatkérő mosolya. Oldalra hajtotta a fejét és arca egy pillanatig megpihent Robert simogató kézfején. Olyan jó érzés volt, mintha megállt volna egy pillanatra az idő, ketten voltak  a csónakban és csak ez a pillanat létezett… 

-Robert, egy evező az ágakon, kié lehet? – Esther hangja tértette Susant magához.

 

Túljutottak a zúgós, zuhatagos részen és kiértek egy nyugodtabb limányos részre a part mellett. Itt ki lehetett kötni pihenni. Ez ugyan nem volt a tervben, mert már nem sok volt hátra, de Robert egy csónakot is fölfedezett, amely féloldalra borulva fönn akadt egy sziklán. Azonnal döntött, a csoportot biztonságba helyezi a parton, ő pedig megnézi, kin kell segíteni.

A távolból mentőautó szirénázása hallatszódott, már távozóban. Susan olyan gyengének érezte magát, hogy nem tudott felállni a csónakban. Eszébe jutott megérzése az indulás pillanatában és tudta, hogy itt valami nagy baj történt.

Natasáék pont ilyen színű kenuval indultak el pár órával ezelőtt…

Folytatás következik…

Rohanó hullámok nyomában 2. rész

http://weheartit.com/entry/104410618

Az utasok beszélgettek, a busz rázkódott az autópálya egyenetlensége miatt. Majd Marché-s megállás következett, fésülködés, az üzletben a szokott biléta visszaváltása egy aprócska csokira és folytatódott a monoton, egyhangú, hosszúnak ígérkező utazás. Az autóút mindkét oldalán szélerőművek erdeje álldogált. A hatalmas lapátkerekeket forgatta a felerősödő szél. Mellettük acéloszlopok őrködtek, rajtuk vezetékek rengetege futott, a melegben a huzalok ívesen hajoltak a föld felé. Majd nemsokára dombok következtek, legelő...

- Hé, figyelj már, kérdezett tőled valamit! - Natasa hegyes könyöke alaposan oldalba bökte Susant. – Ne bámuld már azokat a teheneket, mintha először látnál ilyet, minden képeslapra ezt az idillikus tájképet pakolják, hegyek és legelő bocik, kolomp és havasi gyopár…

Natasa tovább folytatta az elmélkedést a turistáknak készült fotókról, de Susan már magához tért, nem is figyelt rá. Robertet nézte, aki választ várt. Csak éppen a kérdést nem hallotta.

- …Nos, azt kérdeztem, a szemüvegeseknek nem lesz-e probléma, ha le kell majd azt tenniük.

Susan a mondat elejét nem hallotta, de teljesen mindegy is volt, a buszon ültek, robogtak az ismeretlen kaland felé. Most már nincs visszaút. Tulajdonképpen foltokat látni fog és közelre meg nem kell szemüveg, hiszen olvasni is tud. Nem lép vissza. Majd az övtáskába csempészi a szemüvegét.

- Nem lesz gond, csak autót vezetnem nem lehet szemüveg nélkül… - felelte, kikerülve minden olyan szót, ami esetleg Robertet újabb kérdésre ösztönözte volna.

- Rendben. Még egy óra és megérkezünk. Ez a folyóvölgy nem kezdőknek való pálya. Kérem, hogy válasszanak párt és aki már tapasztalt evezős, az mehet a kétszemélyes kenuval. A többiek hatos csoportokban vezetővel szállnak vízre.

- Nagyszerű, akkor öten biztosan tudnak evezni, nekem elég lesz úgy tenni, mintha eveznék. Aztán figyelem a többieket és majd belejövök. Nem is lesz olyan rossz ez a mai nap. – Susan tökéletesnek találta a megoldást.

Az autópálya most völgyben haladt, kétoldalt magas hegyek sötétlettek, igazán magasak, az Alpok. Komor hegyormok, havas hegycsúcsok jöttek egyre közelebb, látszottak a szakadékok, a szurdokok hasadékai, az omlások és morénák. Majd másfelé a zöld hegyoldalakban lévő apró házak, a legelő tehenekkel teli alpesi rétek.

- Igen Natasa, akkor is szépek, ha bántják a kényes francia ízlésedet. Csónakázni fogunk, meg evezni, csúcs lesz ez a mai nap!- és Susan megnyugodva dőlt hátra.

De csak egy pillanatig tartott a nyugalma. Robert valami ruhákról beszélt, meg orvosi ellátásról. Mi van már megint?!

- Rafting lesz Susan. Szuper! - Andreas úgy lelkesedett, mint egy gyerek. – Natasa, jössz velem a párosba? Mondtad, hogy otthon is szoktál evezni, na?

Natasát váratlanul érte a felkérés, mert alapból Susannal akart tartani, hiszen ott az a szimpatikus pasi is, a közelében kéne maradni…, de Andreas is aranyos volt a vörös hajával, szeplőivel, világító kék szemével. Döntött, jöjjön a biztos.

– Persze, megyek. Susan, téged rábízunk Robertre, ugye nem gond?

Susan nem akart elefánt lenni, látta ő, mi készül. Többen is lesznek körülötte, tud ő beszélgetni mindenkivel. Kicsit fura lesz, hiszen mindenki más nyelvet beszél, de itt a közöset kell használni, majd csak megértik egymást valahogy. Mire vége a kalandnak, összekovácsolódik a csapat. De mi van azzal a ruhával? Neovalamicsoda. Ki sem tudta mondani a nevét ezen az idegen nyelven. De már értette.

Vadvízi evezésre viszi őket Robert egy gyors folyású hegyi folyócskára, aminek a vízállása jelenleg pont megfelelő. Mihez is? Te jó ég? Sziklák? Kiállhatnak a vízből? És mi a frászkarika az a limány? Ismét elfogta a gyengeség, biztos nem kellene visszalépni ettől az őrültségtől? Robert befejezte közben a magyarázatot, közelebb jött és mintha megérezte volna a nőből áradó nyugtalanságot, megszólította és lassan, tagoltan beszélni kezdett hozzá. Susant ez most idegesítette, úgy érezte, mindenki dedósnak nézi. A férfi tulajdonképpen csak annyit tett hozzá az ismertetőjéhez, hogy Susan majd az ő csoportjához csatlakozzon, a mentőmellényt úgy válassza ki, hogy kényelmesen tudjon benne evezni, a szemüvegét tegye a táskájába, mindet bezárnak az öltözőbe, ahol fel kell majd venniük a vízálló evezős ruhát. 

Kissé zavarban lehetett, mert többször is belekezdett egy utolsó mondatba, miközben Susan alakját vizsgálgatta, mosolyogva.

– A nagyobb méretű ruhákból nincs túl nagy választék, de az L-be is bele fog férni. Igaz, nehéz lesz fölhúzni meg levenni, de tágul, nem túl kényelmetlen.

Susan olyan piros lett, mint az a bizonyos alma, amibe Hófehérke beleharapott és zavarában összegyűrte a kezében tartott papír fecnit, amire írogatott, majd elejtette. Produkálta egy éretlen tinilány minden szimptómáját ötvenes létére.

Az idő borúsba hajlott. A hegyoldalakat párás köd borította be, már nem látszottak olyan élesen. A nap ugyan próbálkozott, szűrt fényétől sejtelmessé vált a környék.

Natasa közben tovább faggatta Robertet. Aranyos, kedves, állandóan csacsogó nő volt. Susan nem ismert előtte egyetlen francia származású embert sem, így nem tudta eldönteni, mennyire jellemző ez a beszélgetési kényszer általában a franciákra, de most úgy érezte, Natasa az idegeire megy. Kezdte kisajátítani Robertet. Most éppen arról faggatta, hogyan is működik ez a turistavezetős dolog. Robert azonban a válaszait nem Natasához intézte, tekintetével Susant is meg-megsimogatta beszéd közben.

– Tanár vagyok civilben és mellette edző.  Régebben versenyeztem, aztán kiöregedtem, átadtam a terepet a fiataloknak. De a hétvégéken továbbra is visszajárok, a fiatal kezdőknek tartok órákat, evezés, megfelelő ritmus, viselkedés boruláskor, hasonlók. És túrákat vezetek.

Susannak volt egy érzése, hogy Robert nem mondott el mindent. A múltkori, vasárnapi beszélgetésen nyíltabb volt és sokkal többet elárultak róla az akkori kis történetek, amiket elmesélt.  Lehetett valami fájó, valami törés a múltban, amiről nem akarhatott beszélni. De ott volt és bármilyen irányba is kanyarodott a beszélgetés, nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Natasa tovább kacérkodott, mert ezt a viselkedést Susan már nem tudta másnak nevezni, domborított, színes keresztcsíkos pólója ráfeszült a testére, megmutatva a férfinak az izgalmas részekből a gömbölyödő formákat. Susan kezdte magát tohonya bálnának érezni a karcsú, pergő nyelvű, eleven teremtés mellett, aki a nyelvet is jobban beszélte, noha sokkal kevesebbet tanult. Az elmúlt hetekben Susan volt a folyton magoló, Natasa meg az élvezeteket  hajszoló bájos kis pillangó, akinek ennek ellenére  minden  házija megvolt és a vizsga is sikerülni fog.

- Mi ez? Kezdek meghülyülni? Tanulni jöttem ide, nem pasizni! – Susan egyre dühödtebb lett magára. Nem értette, miért is haragszik Natasára és az sem volt világos, hirtelen mi ez a vonzalom, amit érez egy ismeretlen férfi irányába.

A busz fékezni kezdett. Letértek az autópályáról, beértek a hűvös hegyek közé, áthaladtak egy bájos, alpesi tetős, fehérre festett házakkal teli falun és már látszott is a mellettük rohanó folyó, nagyobb és szélesebb, mint ahogy azt Susan elképzelte. És a parton ott állt a csónakház. Mellette étterem, a teraszon emberek üldögéltek reggelizve, kávézva. Családok, akik a gyerekeiket hozták edzésre és idősebbek, akik a közeli hegyekbe készültek túrázni. A parton sorakoztak a gumicsónakok és a sárga, zöld, lila kétszemélyes kenuk.

- Készülődjünk, indulunk átöltözni! Utána, kérem, a csoportok gyülekezzenek a parton! Bukósisak, mentőmellény, neoprén ruha, cipő mindenkinek kötelező. A túra jó négy órás lesz, közben kisebb vízlépcsőkön megyünk keresztül, a csónakokban csak az evezők lesznek, semmi mást nem lehet hozni! A szemüveget tessék letenni, Susan! – fordult feléje Robert, mintha megérezte volna, hogy a nő miféle turpisságra készül.

- Gyere, segítek felöltözni! – Natasa már rángatta is Susan karját, így biztatva őt minél gyorsabb indulásra.

Robertet már elfeledte, most Andreasszal foglalkozott. Már ott tartottak, hogy melyikük ül elől, ki irányít, kinek hány éves gyakorlata van, ki merrefelé evezett eddig…

Susannak ez már sok volt. Hogy képes egy nő egyszerre ennyi pasival ilyen szinten kommunikálni? Natasa itt is alkalmazta a testbeszédet, csak úgy sugározta a jeleket Andreas felé. Karcsún nyújtózkodott, kényeskedve igazgatta a haját, nem mintha szükség lett volna rá, beszélgetés közben meg-megsimogatta a férfi karját. Hát ebből lehet tanulni, kész repertoárja van a csábítás művészetéből! Ennek ellenére Susan továbbra sem tudott haragudni Natasára, egy simogatásra váró hízelkedő cicára emlékeztette. Akinek még esze is van. Mi lesz ebből?

- Susan, ne álmodozzon, magára várok! - Robert nyersen rádörrent Susanra, aki mindjárt magához tért.

- Nocsak, az ábrándos szemű pasas helyrerakott. Tökély! Nem kell hát nekem sem udvariaskodnom tovább! - elindult az öltözőbe.

Mikor meglátta az egybe öltözéket, meghűlt benne a vér. De hát ez búvárruha, vagy mi a fene! És egyben van! És elől cipzáros és marhára nehéz belebújni!

- Te lökött, a nadrágot és a pólót le kell venned! Hozhattunk volna fürdőruhát!- gonoszkodott Natasa. - Na, az alsónemű marad, csini vagy így bugyiban és melltartóban és ne aggódj, talán nem nyílik szét a cipzár evezés közben!

- Hagyd abba, vagy megfojtalak! – már Susan is úgy nevetett, hogy le kellett vennie a szemüvegét megtörölgetni a párától. – Inkább segíts a hurkáimat belegyömöszölni a nadrágba!

Felöltöztek mindketten, belebújtak a vízálló cipőkbe és megnézték magukat a tükörben. – Már csak uszonyok kellenének meg szigony és mehetek Poszeidónhoz! – Susan nagyon elégedett volt a külsejével, a szűk ruha rásimult a testére és kellemesen kiemelte karcsú derekát, leszorította pociját és formássá alakította a popsiját.

Robert kritikusan végignézte őket, amikor leértek hozzá a partra, majd kezébe fogott egy bukósisakot.

– Engedje meg, felteszem és megigazgatom... – félresimította a nő haját és közben kezével megsimogatta Susan arcát.

Érintésre Susanban csodálatos érzések kezdtek hullámzásba.

(Folytatás következik)