 | |
A
sziklák a völgyben úgy néztek ki, mintha egy játékos óriás dobálta volna szét
őket és véletlenül némelyik a folyómederbe pottyant volna. A zöldeskék víz
fehéren hullámozva kerülgette őket.
-
Ne menjen ki túlságosan a peremre, omlásveszély van! – szólt az idegenvezető
Lilyre, aki éppen a halványszürkés mészkősziklákra próbált felkapaszkodni, hogy
a mély kanyonban futó folyót megörökítse.
-
Jó, mindjárt jövök, csak még egy kattintás! – és azzal már fordult is el, hogy
a meredek sziklafalakat másik szögből is lefényképezze.
Aztán
elkedvetlenedve tette le a gépet. Minek csinálja ezt? Kinek fogja mutogatni a
tömérdek fotót? A gyerekei egy pillantást vetnek majd rá és azonnal azt fogják
kérdezni, hogy ő miért nincs a képen. Ahogy megfordult, hogy lelépjen a
szikláról, beleütközött a mögötte jövő középkorú férfiba. Mindketten
megcsúsztak, de szerencsére egyikük sem ejtette el a gépet. Lily zavartan kért
elnézést, tudta, hogy a fél autóbusz az ő ügyetlenkedését figyelte. Az
ismeretlen csak bólintott és oldalra lépve elengedte a nőt, aki sietve indult a
várakozó idegenvezető felé. Már messziről látta, hogy az a fejét csóválja.
-
Lily, mondták már magának, hogy…? – a kérdést mosolyogva félbehagyta, hiszen
nem haragudott ő egy cseppet sem a kedves, gyors beszédű, ötven körüli nőre,
aki ma már csúszott egy hatalmasat séta közben. Lily becsusszant az ülésre az
ablak mellé, eltette a gépet a hátizsákjába, elővette tollát és jegyzetfüzetét,
aztán elgondolkodva nézett ki az ablakon. A busz visszasorolt a forgalomba, a
táj lassan suhant mellettük. Zord sziklafalak között futott az út, a rövid
alagutak egymást érték. Ilyenkor Lily felemelte tollát a papírról, majd a
sötétség vége után folytatta a mondatot. A füzet állandóan vele volt, ebbe
jegyezte le szebbnél-szebb történeteit, melyeknek mindig boldog véget szánt,
mert alapból pozitív beállítottságú volt és nem haragudott az őt körülvevő
világra, bármit követett is az el őellene.
Eszébe
jutott az előbbi férfi. A lap oldalára készített néhány megjegyzést róla, ki
tudja, talán még szerepeltetni fogja egyszer valamelyik románcában. Nem pénzért
írt, a lelkét gyógyította az orvosa tanácsára. A hosszú évekig tartó hallgatás ezekben
a történetekben oldódott fel. Életre keltek a múlt helyszínei, élményei és egy
idő után észrevette, hogy a szereplők önálló életet élnek. Gyakran kellett a
vázlatot átalakítani, mert működésbe lépett a határtalan fantázia.
Sötét
alagút következett, suhanó fények voltak a szembejövő autók lámpái a homályban,
a nő ismét felemelte a tollat a papírról és várta a fényt. Noha kora ősz volt,
sütött a nap és a hegyoldalt borító lombhullató erdők még teljes szépségükben
pompáztak. Ahol megszakította őket egy-egy mező, zöld bársonytakarónak tűnt az
egész, rajta az apró hegyes tetejű házak meg játékdobozoknak. A távolból
hullámzó hegyormok úsztak a képbe. A busz himbálózott az út egyenetlensége
miatt.
Lilynek
eszébe jutott egy réges-régi utazás, amikor még a haja barnán ragyogott, ősz hajszálak
nélkül, arca a nyári naptól szeplős volt, elgyötört az egész napos utazástól,
de boldog, mert mellette ült egy halk szavú, barna szemű férfi, akinek széles
vállaihoz hozzádőlt néha és aludni próbált.
A táj ma is ugyanaz. Talán az út minősége lett jobb, de most egyedül
van. Meg kellett tanulnia talpra állni, támogatás nélkül élni, de az utóbbi
időben valami megváltozott. Nyugtalannak érezte magát. Már nem álmodott
Johnról, mint régebben. Néha még felriadt egy-egy éjjel, az álom elúszott, de
az érzésből tudta, hogy ismét őt látta. Mondott valamit, de ő nem értette, nem
hallotta a hangját, csak a bizonyosság mindent elsöprő érzéséből tudta, hogy a
régmúltból szólította őt egy drága, elveszített lélek. Ezek a pillanatok egyre
ritkábbak lettek, mintha egy kéz lassan függönyt engedne a múlt elé, amely nem
zárja el a kilátást, csak homályossá teszi.
Az
orvos szerint Lily túljutott a gyász hosszú-hosszú idején és a gyógyulás útjára
lépett. Lily nem volt abban biztos, hogy jó dolog-e, ha teljesen elengedi a
múltat. Mibe fog kapaszkodni? Tulajdonképpen jelenleg nincs senki, aki várna
rá. Sőt, abban sem volt biztos, hogy akar-e még az életben szerelmes lenni. Átélni
ekkora boldogságot, majd ekkora fájdalmat és aztán ezt ismételje meg?
Bámult
ki az ablakon és töprengett. Mellette a táj változott, egy város peremén futott
éppen a busz. Eszébe jutott, mit tanult régen az iskolában. Abban az évben,
amikor ő született, egy földrengés porig rombolta a völgykatlanban fekvő
várost. Akkor döntöttek úgy, hogy ide négy emeletesnél magasabb épület ne
épüljön. Ahogy most nézelődött az ablakon kifelé, feltűnt neki, hogy tényleg
betartotta a város vezetése, amit ígért. Szép új városrészek, virágos balkonok,
légkondik, de nincs magasabb ház.
Hát
akkor legyen ez egy zarándokút, döntötte el. Megnézi a régi, kedves helyeket,
ahol még Johnnal együtt jártak és elköszön tőlük. Hazaérve pedig egyedül
folytatja tovább.
Pattogni
kezdett a füle, nyelnie kellett, valahol a hegyek teteje felé járhattak, közeledett
a hágó, ahol átkelnek és utána már a tengert fogják látni a lenyugvó nap
fényében. Gyorsan sötétedett, de Lily a távolban megpillantotta az öblöt, ott
még sütött a nap, de mire ők leereszkednek a partig, sötét este lesz. Örült az
ismerős képnek, régen mindig versenyeztek Johnnal, hogy melyikük pillantja meg
előbb a tengert. A hegyek tetejét lassan felhők borították be, de a hágó
irányából sugárzott, áradt a fény, hívogatva a társaságot. A sofőrök azonban
kérlelhetetlenek voltak, sebességkorlátozás is van a világon. Este nyolc lett,
mire leértek és a szálloda előtt megállt a busz. Gyors szobaosztás következett
és mindenki indult vacsizni vagy rámolni és pihenni.
Lily
korán kelt, futócipőt húzott és elindult hajnali 10 km-es kocogására a parton.
A sétány üres volt, a boltok előtt még csak söprögettek, sirályok hangja hallatszódott
a tenger felől és sós illatot sodort a
lengedező szél. Lassan futni kezdett, fülében fülhallgató, zenére szokott
edzeni, a GPS-t belőtte, kísérő programot elindította. Élvezte a nyugalmat,
majd gondolt egyet, levetette a futócipőt és lement a homokos strandra. A
hullámok halkan futottak partra, apró kagylók hevertek mindenütt. Néhány nyom
már látszott a fövenyen, más is korán kelt a magányos futás kedvéért.
Lily
lehajolt egy rózsaszínű kagylóért és nem vette észre, hogy háta mögött futó
közeledik. A férfi a csúszós, nedves homokon már nem tudta kikerülni, összeütköztek
és mindketten térdre estek a parton. Egy hullám azonnal odasietett és
felcsapott rájuk. Sós permet árasztotta el Lily haját, arcát, szemüvegét. Az
idegen talpra állt és a nőt is felsegítette.
-
Már megint maga az? – a tegnapi férfi állt előtte.
Folytatás
következik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése