-
A jegyeket kérem! – a kalauz hangja térítette magához Susant. Lyon felé tartott
Natasa és Andreas esküvőjére. A nyárnak vége lett, Susan sikeres nyelvvizsgát
tett, majd hazautazott. Nemsokára hozta a postás a meghívót és szeleburdi
barátnője skypon is többször beszámolt a fejleményekről, amelyek végkifejlete
az esküvő lett. Mindenről beszéltek, kivéve egy témát.
Annak
az éjjelnek a történetét Susan senkinek sem mesélte el. Reggel korán
felöltözött és visszament a kollégiumba. Robert nem kereste, Esther
elhalasztotta a vizsgáját, Susan egyiküket sem látta az elutazásig. Senki sem
kísérte ki az állomásra, taxit hívott, bepakolta táskáit, majd az állomáson
le-föl sétált a vonat indulásáig, hátha… De a magas, ősz hajú férfi nem jelent
meg. Az indulás ideje elérkezett, a nő felszállt a vonatra és fájó szívvel
nekivágott a hazaútnak. Magával vitte a letett nyelvvizsga tudatát, ha kettes,
hát kettes, kit érdekel, csak ha megvan, és rengeteg csodálatos emléket a
városról, ahol felejthetetlen napokat töltött és ahol hosszú évek óta először
ismét szerelmes lett. Szép volt az emlék, de még nagyon fájt. Nem akart
Robertre gondolni, de elkésett vele. Az az egy csók annyira felkavarta, hogy
elfelejteni, meg nem tetté változtatni nem lehetett. Szomorú volt, értetlenül
állt a helyzet előtt, de menni kellett, a vonat nem várt.
És
most utazik az ismeretlen felé. Pontos térképet küldtek neki és várni fogják az
állomáson. Natasáék gyorsan döntöttek, de ötven év környékén az embernek már
kialakult értékrendje van, biztonságosabban hoz jó döntéseket. És tényleg nincs
mire várni, egyikük se mai gyerek, az idő múlik, minden elvesztegetett
pillanatért kár.
Susan
otthon nem mesélt semmit az átélt kalandokról a gyerekeinek, Robert nevét pedig
szóba sem hozta. De a gondolatoknak nem tudott parancsolni. Újra meg újra
átélte azt a rövidke boldog pillanatot. Nem sejtette, hogy a mindent látó
szerető szemek észreveszik a változást. Igyekezett mindent ugyanúgy csinálni,
mint a nyári kaland előtt, futott, írt, dolgozott, beszélgetett a gyerekeivel. Néha
nekitámaszkodott a teraszajtónak és az üvegen keresztül bámult kifelé a kertbe.
Esténként kiült a teraszra, szerette ezt a napszakot. Várta a kigyúló
csillagokat, de az ölében heverő könyvbe bele sem pillantott. Nézte a lomhán
vánszorgó felhőket, gondolatban egy másik városban járt és azon tűnődött, vajon
egy barna szemű kedves valaki hol lehet most. Kevesebbet nevetett, de amikor
észrevette, hogy figyelik, óvatosabb lett, kényszerítette magát az álmodozás
befejezésére. Nagyon lassan, de kezdett a kapott seb gyógyulni és ilyen
esélyekkel utazott most egy esküvőre.
A
kalauz közeledett, rámosolygott a nőre és jelezte, hogy pár perc múlva
megérkeznek. Susan összeszedte a csomagjait és leszálláshoz készülődött. Amikor
végre biztos talajt érzett a lába alatt, megvárta, hogy a tömeg szétoszoljon,
mert addig nem láthatta, ki várja. Biztosan Andreas jön ki érte. Már tervezte
is, miket fog tőle kérdezni és elképzelte, milyen zavarba jön majd a férfi.
Egy
kéz érintette meg a vállát. Susanon átvillant egy megérzés, de nem mert
megfordulni, várt és egész belsője remegni kezdett.
-
Nem hívtál másnap reggel, köszönés nélkül eltűntél. – Robert meleg hangja
megdobogtatta a szívét. Nem fordult meg, csak ráhajtotta arcát a férfi kezére,
miközben az hátulról átölelte. Lehunyta a szemét és nem érdekelte semmi, boldog
akart lenni és nem másvalakivel, ezzel a férfival, aki most öleli. Egy
magyarázattal azért még adós volt:
-
Nem a sokk váltotta ki nálam azt, amit éreztem akkor éjjel. Addigra már
letisztultak a gondolataim és tudtam, hogy veled tovább tudnék menni.
-
Elrendeztem a dolgaimat, nem vezetek többé ilyen veszélyes túrákat, sem téged,
sem Esthert nem fogom ilyennek kitenni. Amikor elmentél, már tudtam, hogy ezt
akarom, de még be kellett fejeznem néhány fiatal kiképzését. Nem akartam, hogy
aggódj értem. És most nem szökhetsz el tőlem, együtt megyünk tovább. – Robert nem
várt választ.
Susan
csak állt és az elmúlt bánatos napok után nem akarta elhinni, hogy ez
lehetséges. A teljes lemondás helyett minden, amire vágyott, amiről álmodott
itt van és teljesül.
-
Nézz csak oda, valaki még látni akar, mielőtt továbbmegyünk Natasához! – azzal Robert
a peron vége felé mutatott. Három beszélgető fiatal közeledett. Susan
meglepődve ismerte fel Esthert és a saját két gyermekét.
-
Összeismerkedtek és titokban veled együtt utaztak ide! Ez lesz közös életünk
első közös élménye. Indulás az esküvőre!
Robert
átölelte Susan vállát, ő pedig hozzásimult. A fiatalok mosolyogva nézték őket. Ötvenesek
és milyen boldogok.
:)
VálaszTörlés