Rohanó hullámok nyomában 5. rész

 

http://weheartit.com/entry/130812042/

- Susan, nyissa ki a szemét! – hűvös kéz simított végig a homlokán, távolról hangokat hallott, valaki mondott valamit.

- Olyan álmos vagyok, mit akarnak? – a szemei nem akartak engedelmeskedni. Szúrt a világító fény. A kéz tovább simogatta a homlokát, majd hirtelen hideg vizes ruhát érzett az arcán.

- Neee, ez nagyon hideg! – mérgesen lelökte magáról a takarót, megpróbált felülni, szemeit pislogva kinyitotta és a fölé hajló alakban felismerte Robertet.

- Maradjon, Susan! Csak azt nézem, milyenek a pupillái!

- Na és? Mit lát?  Hibátlan minden?

- Kicsit maszatos, nem mosta le a sarat az arcáról! – Robert elmosolyodott, nem érdekelte a nő morcos viselkedése. – Aludjon tovább, egy óra múlva újra felébresztem! - azzal Robert átment a szoba túlsó felébe és a nyikorgásból Susan arra következtetett, hogy őrzője egy fotelban tölti az éjszakát.

Ahogy lassan magához tért, eszébe jutott minden, ami az este történt. Bár elfelejtené!

A társaságot a kalandtúra után letették a kollégium előtt, ők ketten átszálltak Robert autójába és Robert bevitte őt a kórházba. Natasa és Andreas a megőrzőben pihentek. A nő karja gipszben volt, egy kendővel akasztotta a nyakába. Mosolya kicsit zavartnak tűnt, ahogy Susanra nézett, nem tudta, hogyan viselkedjen. Van értelme magyarázkodni?

- Hallottuk, mi történt, mikor engednek ki és mi van Andreasszal? Mi ez a pólya a fején? És miért alszik? – Susan nem körülményeskedett, azonnal a közepébe vágott, hiszen a barátairól volt szó.

Natasa arcán megkönnyebbült mosoly látszott:

- Andreas agyrázkódást kapott, alszik, nem engedik ki holnap és én is itt maradok mellette, vigyázni akarok rá! – és kissé piruló arccal megsimogatta Andreas takarón heverő kézfejét. – Arról beszélgettünk, hogy eljön hozzánk Lyonba és megismerkedik a családommal, elbeszéltük az időt és nem figyeltünk, ezért borultunk.

Robert csak hallgatott, csendben nézte a beszélgető barátnőket, a fekvő Andreast és visszaröppent az időben. Egy másik kórház, világoszöld csempés falú kórterem, hidegen világító neonfény. Az ágyon egy lány fekszik természetellenes nyugalomban, haja barna hullámokban terül el a párnán, arca színtelen, szemei csukva. A karjából gumicsövek tekergőznek az állványon függő folyadékos tasakok felé. Esther az. Az orvos a kezét fogja és várja, hogy lassan magához térjen. Az ágy melletti asztalkán egy oklevél és egy érem. Esther és a barátai nyertek ugyan, de a lány megsérült a verseny alatt.

Robert megpróbált visszatérni a valóságba. Susan, most őrá kell koncentrálni, veszélyeztette a saját testi épségét egy ismeretlen lányért. Nem tudja még most sem, hogy Esther Robert lánya, egyetlen kincse a felesége elvesztése óta. Szerencsére Esther most jól van, csak kimerült. Kipiheni magát és holnap már újra a padban fog ülni és a vizsgára készül. De mi legyen ezzel a makrancos nővel?

- Susan, induljunk, hosszú nap volt, pihennünk kell! – Robert megfogta a karját, elköszöntek Natasától, aki visszafeküdt. Lekapcsolták a lámpát és lassan lefelé indultak a lépcsőn. Fertőtlenítő illata érződött, valahol padlót mostak. Susan hagyta magát vezetni, jól esett Robert közelsége, biztonságot nyújtó karja. Már nem ellenkezett, örült, hogy Natasáéknak nem történt komoly bajuk és, hogy barátnője végre mégis révbe ér Andreas oldalán. Már nem érdekelte, hova viszi Robert, feladta. A fáradtság letaglózta. Az elmúlt három hét tanulással zsúfolt napjai kiszívták az erejét. Gondolatok kavarogtak a fejében. Ott, a vízben, amikor hullámok dobálták őt és Esthert, olyan aprónak és törékenynek érezte magát, egy hatalmasabb erő uralkodott felette. Szerencsésen túlélték, de történhetett volna másképp is.  Egy porszem csupán az ember a természettel szemben.  Ezekhez képest a hétköznapi dolgok eltörpülnek, egy vizsga semmiség. Észre sem vette, hogy ösztönösen hozzásimult Roberthez. 

Az autóhoz értek, beszálltak, a férfi felkapcsolta a fényszórót, beindította a motort és kikanyarodott a forgalomba. Nem autóztak sokat a lágy esti fényben fürdő városban, a kollégium körzetéhez közeledve bekanyarodtak egy szűk, macskaköves utcába, ahol öregebb, egy emeletes házak sorakoztak szorosan egymáshoz simulva. Megálltak az egyik előtt, Robert ki akarta segíteni Susant is, de a nő már az autó mellett állt, kezében a hátizsákja. Még ugyanolyan sáros volt, hiszen a túra végén csak a legszükségesebb tisztálkodásokat végezték el a csónakháznál. Hajából peregtek a homokszemek, hajfonata kócos volt, hajcsatját elveszítette. Orrán kissé ferdén ült a szemüveg, néha ki-kinézett felette, amúgy tanárnősen.

 Robert kizárta az utcafronton levő ajtót és azonnal egy előszobában találták magukat. Balra lépcső vitt az emeletre, jobbra a konyha és egy hatalmas nappali látszott.

- Susan, az emeleten lesz a szobája, jöjjön, megmutatom. Tusoljon le, de ne csukja magára az ajtót!

- Mi? – a nőben feltámadt a dac, nincs semmi baja, elég az utasításokból.

- Vagy nyitva hagyja az ajtót, hogy halljam, ha baja van, vagy én fürdetem meg! - Robert mosolya vicsorgásra hasonlított, elege volt a vitából.

Susan bement a férfi által mutatott szobába és nagyon meglepődött. Ez egy női szoba volt, kellemes almazöld színű falakkal, fehér bútorral és ággyal, amelyen a díszpárnák rendetlenül hevertek össze-vissza. Látszott, hogy a szobának van lakója. Az ablaknál lévő asztalon felismerte a nyelvtankönyvet, amit ő is használ és néhány fényképet vett észre egy nagyobb keretben, összemontázsolták őket. Esther!

Susan csak nézte és lassan könnybe lábadt a szeme. A képeken egy boldog család látszott.  Robert ölelt magához egy bájos, szőke, szemüveges nőt és előttük egy kislány ült fonott székben. A másik képen Esther, már idősebben, a nő kezét fogva, majd ismét a lány, dobogón állva, csapattársaival. És végül Robert és Esther, egymást átölelve. De erről a képről már hiányzott a kedves szőke nő. Susan torka összeszorult. Mi ez az egész? Esther Robert lánya? És hol van Robert felesége? Nem, ezt ő nem teszi. Ha ma éjjel itt marad, bármi megtörténhet, hiszen érzi, hogy Robert is kezdi megkedvelni. De ez nem tisztességes azzal a másik nővel szemben és Estherrel sem tehet ilyet!

Halkan fogta a hátizsákját, kezébe vette a cipőjét, óvatosan lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és már kint is volt az utcán. Idefelé jövet látta a kollégium épületét, a hűvös éjjeli fényekben arrafelé vette az irányt. Nem akart sírni, de nem bírta abbahagyni, peregni kezdtek a könnyek az arcán.

- Ez az én formám, megismerek valakit, közel engedem magamhoz és az utolsó pillanatban majdnem tönkrevágom más családi boldogságát.

A könnyektől bepárásodó szemüvegén keresztül már alig látott, így nem vette észre a férfit, aki a sötétben elébe toppant.

- Maga meg mi a fenét keres idekint? Nem megmondtam, hogy mit csináljon?! – Robert most már tényleg dühös volt. Két baleset, meg egy makrancos Kata egy napra túl sok volt.

- Azonnal induljon vissza…- nem folytathatta, mert megcsörrent zsebében a telefonja. Mikor ránézett a kijelzőre, arcának vonásai ellágyultak és dühösen csikorgó hangja átváltott aggódó apai hangra: - Esther, miért nem alszol? Igen, jól van, itt van velem… - válaszolta a feltett kérdésre, majd Susan felé nyújtotta a telefont. - Esther az.

Susan gyorsan letörölte a könnyeit, átvette a telefont és beleszólt.

- Susan, csak annyit akartam mondani, hogy a szobámban talál magának tiszta ágyneműt és ha kell, használjon bármit és vigyázzon az apura. Nem láttam ilyen kedvesnek lenni nővel, amióta az anyu meghalt egy balesetben…

Susan halkan elköszönt Esthertől és hagyta, hogy Robert visszavezesse. Fáradt volt, az átélt érzelmi sokktól sokkal kimerültebbnek érezte magát, mint amikor elhagyta a házat. Elővett egy tiszta törülközőt, bement a fürdőbe, behajtotta az ajtót és nekiállt levetkőzni. A nadrág gond nélkül ment, de a póló beleakadt a hajfonatába és csak hosszú cibálás után jött le. Ott állt egy szál bugyiban és melltartóban, megnyitotta a tusrózsa csapját és lehajolva bevizezte fürtökre bontott haját. A sáros víz a nyakába folyt, letörölte, besamponozta a haját, kiöblítette, ujjaival szétegyengette a fürtöket, és egy gyors törülközős szárítás után kiegyenesedett. A nedves fürtök hátul a háta közepét verdesték és a maradék víz apró patakokban lefolyt a hátán. Összemarkolta a haját, hogy egy csattal feltűzi, de belehasított a fejfájás a homlokába a hirtelen mozdulattól. Kezéből a csat a földre esett. A koppanásra azonnal nyílt az ajtó és Robert lépett be.

 - Jól van? – elakadt a szava. Nem tudott mit mondani, csak nézte a nőt, aki majd megőrjítette vitatkozó hajlamával, dacosságával és akit annyira megkedvelt szerénysége, kedvessége miatt. Susan zavarban volt, egyik kezével a haját tartotta, a másikat a homlokára szorította és nem is volt tudatában, milyen felkavaró látványt nyújt félig felöltözve. Robert közelebb lépett, átölelte és megcsókolta. Susannel forogni kezdett a világ. Belekapaszkodott a férfi vállába, már nem érdekelte semmi, hozzásimult és viszonozta a csókot.  De Robert hirtelen eltolta magától. Susan zavarodottan nézett rá, hiszen végre minden a helyére került.

- Hívj így holnap reggel és azonnal jövök, de addig ne higgy a saját érzékeidnek! – mondta a férfi, felcsatolta Susan haját és kiment a fürdő elé. A nő kábultan bámult utána. Mi volt ez? Miért ne bízna a saját érzékeiben?  Lassan levetkőzött, befejezte a tusolást, magára vette tiszta pólóját és visszament a szobába. Felhajtotta az ágytakarót és csak aludni akart, mélyen, álomtalanul.

Folytatás következik…