2015. október 17., szombat

Lilian kertje

http://weheartit.com/entry/107425655
A kerékpár nagy csattanással dőlt a gyökerektől felpúposodott aszfaltra, ahogy Hannah ijedtében leugrott róla alig sikerült fékezés után. A kis kutya váratlanul futott ki eléje és apró termetét meghazudtoló hangerejű hatalmas ugatással rémisztette meg. Nem támadott, csak keringett bolondul, mintha terelni akarná a nőt egy bizonyos irányba.
- Hagyjál, még egy falatka szendvics sincs nálam, nem tudok mit adni, ha éhes vagy! – kiabálni akart, hogy elijessze az állatot, de csak rekedt suttogás tört elő a torkából.

A hosszú reggeli tekerés után bőre fényesen izzadt volt és a lábszára poros. Kócosan hullottak a kiszabadult hosszú vörös fürtök a homlokába és repedtek a feje körül, amitől a haja úgy nézett ki, mint egy felrobbant kisbolygó. A szemüvege kicsit lecsúszott az orrára és ő a keret felett nézett a kis jószágra, de így homályosan és életlen körvonalakkal nagyobbnak és ijesztőbbnek látta, hát gyorsan igazított és meglepetéssel észlelte, hogy már egy megszelídült állat várakozik mellette, apró, barnás bundájú kutyus, pici rózsaszín nyelvvel, ami kilóg a szájából és hatalmas, nedvesen fénylő barna szemekkel. Olyan ismerős volt, hasonlított arra a réges-régi kutyára, még a házassága első éveiből. De régen is volt, az idő szalad és a barna bundás jószág már csak az emlékeiben él.

Hannah megnyugodott és körülnézett. A kerékpárútról egy keskeny ösvény vezetett az erdő irányába. A fák fölött egy torony látszott. Az utat fák szegélyezték, göcsörtös törzsűek, a magasban összekapaszkodó ágakkal, mintha így segítettek volna egymásnak átvészelni a viharok tombolását. Embertől távol állóan csönd volt és nyugalom. Valahol a távolban halk csicsergéssel madarak jelentkezgettek be a madárvilág éterében különböző hullámhosszon folyó trécselésbe. De ez a hang ide illett és egyáltalán nem tűnt zavarónak Hannah számára.

Noha nem volt tervében és a térképen sem emlékezett semmilyen romos műemlékre, felemelte eldőlt bringáját, és maga mellett tolva rálépett az ismeretlenbe vezető ösvényre. A kis kutya boldog csaholással adta jelét helyeslésének és előre szaladt, mintegy mutatva az irányt. Hannah maga sem értette, mi késztette erre az elhatározásra, hiszen ideje pontosan ki volt számítva, a kora reggeleket többnyire a szobájába bezárkózva tanulással töltötte.

Vidékre száműzte magát, egy barátnője házába, távol a nagyvilág zajától, hogy rendezhesse gondolatait és a lényegeseket megvalósulásra vagy elvetésre valónak találja. Nehéz döntés előtt állt, de még nem érezte magát teljesen felkészültnek. Elbújt hát és csendben várakozott valami jelre, ami irányt mutat. Kezdte megérteni, miért mennek el oly sokan zarándokútra és térnek vissza felüdülve, új gondolatokkal tele.
- Az út, a fáradtság, az eltérő körülmények kizökkentik az embert és jobban vagy más oldalról látja esetleg önmagát. – Victor mondta ezt egyszer és Hannah saját példáján látta ezt igazolódni. 

Az otthon a gondokkal mintha egy másik világban maradt volna… és a férfi is. Ismét eszébe jutott a mostanában gyakran ismétlődő, nagyon fájó gondolat.  Talán le kellene egyszerűsíteni a dolgot, feladni és elengedni őt.  Ha a harcosok útját kell még egy ideig járnia, hát vívja meg a csatáit. Hannah már befejezte őket, nincs szüksége újabb megmérettetésre. Ha az együtt átéltek ugyanolyan sokat jelentettek Victornak is, akkor vissza fog jönni.

A napsugarak szórt fényében csíkosnak látszott az ösvény, a bokrok magasra nőttek és ágaik felfelé nyújtózkodtak, mintha kezet akarnának fogni a fák lefelé csüngő hajtásaival. Az út végén Hannah egy rácsos kaput pillantott meg, amely kőfalba ágyazva várta váratlan látogatóját. Félig nyitva állt és a kis bundás már ismerve az utat, befutott rajta, hátra sem nézve, vajon a nő követi-e. Hannah letette a bringát a bokrok mellé, gondolta, senki sem jár erre, nem lesz útban. Kicsit nyújtózkodott, megigazította térdig érő fényes fekete bringás nadrágját, eligazgatta meggyűrődött barna pólóját, de a hajához hozzá sem nyúlt, tudta, hogy a zabolátlan hajtömeget ilyenkor már nem lehet megszelídíteni, még kócosabbá tudja csak varázsolni magát.

Óvatosan lépett be a kapun, félve az ismeretlentől, de semmi szokatlant nem látott, és nem is kiabáltak rá birtokháborításért. Az ösvény kanyarogva vezetett egy apró tornyos épület felé, aminek falait benőtte a borostyán, színét már nem lehetett megállapítani, imitt-amott vörös tégla kukucskált ki a levelek közül. A kis kutya ismét előkerült a ház mögül és hívogatva, incselkedve ugrándozott, mintegy csalogatva kísérőjét egy bizonyos irányba. Hannah lassan lépegetett, az előkert ápolatlansága, vadsága megdöbbentette. Felfedezhető volt egy bizonyos szabályosság az ágyások kialakításában, de látszott, hogy már régen nem gondozza senki sem a kertet, az enyészet lassan birtokba vette.

A nő megkerülte a házat és a meglepetéstől a lélegzete is elállt. Hatalmas volt a kontraszt. Előtte egy völgy terült el, lankáit beborították az éppen nyíló virágok, nárciszok, tulipánok özöne. Mint színes szalagok futottak lefelé a virágsávok, sárgák, narancsszínűek, pirosak. Egymásba olvadtak a különböző árnyalatok, mezőket és foltokat képeztek, majd ismét elvékonyodva kanyarogtak fel a szembeni dombra. Az illatból ítélve Hannah jácintra és ibolyára is gondolt, elkezdte hát keresni a lila színeket és a völgy egyik oldalán felfedezte, hogy amit eddig sötét vizű pataknak vélt, az illatos virágfolyó.
- Szép, ugye? – egy öreges hang szólította meg a nőt. – Látom, meglepődött. Nem tudott Lilian kertjéről eddig?

Hannah végre levegőhöz jutott és körülnézve, a ház mögötti kis füves téren, egy kőpadon üldögélő öregasszonyt vett észre.  Mikor jobban megnézte, két mohával benőtt kőkeresztet pillantott meg a pad mellett. A halmok besüppedtek, benőtte őket a fű és a kereszteket moha borította.

- Nem, tényleg nem hallottam róla eddig. Ki ültette ezt a rengeteg virágot és ki ápolja őket? – Hannah odasétált az öregasszonyhoz és kíváncsian várta a választ.
- A kert és a ház egy fiatalemberé volt, aki messze földről választott magának párt. A fiatalasszony hazavágyódott és nehezen szokott meg. Hogy megkönnyítse neki az életet, és mert nagyon szerette a feleségét, a párja idevarázsolta a távoli otthon kedvenc virágait.
- Ezt a rengeteg növényt ő ültette egyedül? Mennyi időbe telt ez? – Hannah megdöbbenve állt.
- Minden nap ültettek, terveztek és megint ültettek. Éveken keresztül tartott, mire elkészültek mindennel. És most itt az eredmény, maga is láthatja. - az öregasszony ráncos kezével körbemutatott. - Aztán a fiatalasszony megbetegedett. A férje minden nap kihozta ide és együtt gyönyörködtek a virágokban. Ma is együtt vannak. - azzal a két sírra mutatott. - A kölyök is az ő kutyájuk ivadéka. Magával viszi?

Hannah nem tudott megszólalni, sokkolva állt, az elvégzett munka mennyisége olyan hatalmasnak tűnt, és hallani azt, hogy az eredményt nem sokáig élvezhették együtt…
- Milyen szomorú… - fordult vissza a kőpad felé, ám azon már senki sem ült, csak a kis kutya szuszogott alatta, békésen aludva.

A nő lassan lehajolt a kereszthez, megsimogatta Lilian kőbe vésett nevét. Leült a padra és töprengve nézte a virágtengert. Kezdte megérteni, hogy talán pont ez a jel, amire várt. Meg akart futamodni, mert megijedt a feladattól. Pedig itt a példa előtte, csak hinni kellett abban, hogy nem számít az idő és a munka nagysága. Minden elérhető, türelemmel, hittel és szeretettel.

Egy langyos tavaszi napon fiatal pár tette le a kerékpárját a kőfalnál. A velük levő barna bundájú kutya csaholva futott be a vaskapun és ugrándozva indult a tornyos épület mögé. A kőpadról lassan, nehézkesen támaszkodott fel botjára az öregasszony. A kutya örvendezve simult a térdéhez, barna szeme nedvesen csillogott.
A lány kezében virágcsokor volt, a díszítő szalagon mindössze két név állt: Hannah és Victor.
- Anyu küldi Liliannak. – mondta az öregasszonynak.
A virágokból áradó illat elvegyült a korai nárciszok csábítóan finom, fűszeres illatpárájával, amely a völgyből szállt felfelé.

Az írás a Minerva Capitoliuma októberi számában jelent meg.