http://weheartit.com/entry/107425655 |
A
kerékpár nagy csattanással dőlt a gyökerektől felpúposodott aszfaltra, ahogy Hannah
ijedtében leugrott róla alig sikerült fékezés után. A kis kutya váratlanul
futott ki eléje és apró termetét meghazudtoló hangerejű hatalmas ugatással
rémisztette meg. Nem támadott, csak keringett bolondul, mintha terelni akarná a
nőt egy bizonyos irányba.
-
Hagyjál, még egy falatka szendvics sincs nálam, nem tudok mit adni, ha éhes
vagy! – kiabálni akart, hogy elijessze az állatot, de csak rekedt suttogás tört
elő a torkából.
A
hosszú reggeli tekerés után bőre fényesen izzadt volt és a lábszára poros. Kócosan
hullottak a kiszabadult hosszú vörös fürtök a homlokába és repedtek a feje
körül, amitől a haja úgy nézett ki, mint egy felrobbant kisbolygó. A szemüvege
kicsit lecsúszott az orrára és ő a keret felett nézett a kis jószágra, de így
homályosan és életlen körvonalakkal nagyobbnak és ijesztőbbnek látta, hát
gyorsan igazított és meglepetéssel észlelte, hogy már egy megszelídült állat várakozik
mellette, apró, barnás bundájú kutyus, pici rózsaszín nyelvvel, ami kilóg a
szájából és hatalmas, nedvesen fénylő barna szemekkel. Olyan ismerős volt,
hasonlított arra a réges-régi kutyára, még a házassága első éveiből. De régen
is volt, az idő szalad és a barna bundás jószág már csak az emlékeiben él.
Hannah
megnyugodott és körülnézett. A kerékpárútról egy keskeny ösvény vezetett az
erdő irányába. A fák fölött egy torony látszott. Az utat fák szegélyezték,
göcsörtös törzsűek, a magasban összekapaszkodó ágakkal, mintha így segítettek
volna egymásnak átvészelni a viharok tombolását. Embertől távol állóan csönd
volt és nyugalom. Valahol a távolban halk csicsergéssel madarak jelentkezgettek
be a madárvilág éterében különböző hullámhosszon folyó trécselésbe. De ez a
hang ide illett és egyáltalán nem tűnt zavarónak Hannah számára.
Noha nem volt tervében és a térképen sem
emlékezett semmilyen romos műemlékre, felemelte eldőlt bringáját, és maga
mellett tolva rálépett az ismeretlenbe vezető ösvényre. A kis kutya boldog
csaholással adta jelét helyeslésének és előre szaladt, mintegy mutatva az
irányt. Hannah maga sem értette, mi késztette erre az elhatározásra, hiszen
ideje pontosan ki volt számítva, a kora reggeleket többnyire a szobájába
bezárkózva tanulással töltötte.
Vidékre száműzte magát, egy barátnője
házába, távol a nagyvilág zajától, hogy rendezhesse gondolatait és a
lényegeseket megvalósulásra vagy elvetésre valónak találja. Nehéz döntés előtt
állt, de még nem érezte magát teljesen felkészültnek. Elbújt hát és csendben
várakozott valami jelre, ami irányt mutat. Kezdte megérteni, miért mennek el
oly sokan zarándokútra és térnek vissza felüdülve, új gondolatokkal tele.
- Az út, a fáradtság, az eltérő
körülmények kizökkentik az embert és jobban vagy más oldalról látja esetleg
önmagát. – Victor mondta ezt egyszer és Hannah saját példáján látta ezt
igazolódni.
Az otthon a gondokkal mintha egy másik
világban maradt volna… és a férfi is. Ismét eszébe jutott a mostanában gyakran
ismétlődő, nagyon fájó gondolat. Talán
le kellene egyszerűsíteni a dolgot, feladni és elengedni őt. Ha a harcosok útját kell még egy ideig járnia,
hát vívja meg a csatáit. Hannah már befejezte őket, nincs szüksége újabb
megmérettetésre. Ha az együtt átéltek ugyanolyan sokat jelentettek Victornak
is, akkor vissza fog jönni.
A
napsugarak szórt fényében csíkosnak látszott az ösvény, a bokrok magasra nőttek
és ágaik felfelé nyújtózkodtak, mintha kezet akarnának fogni a fák lefelé
csüngő hajtásaival. Az út végén Hannah egy rácsos kaput pillantott meg, amely
kőfalba ágyazva várta váratlan látogatóját. Félig nyitva állt és a kis bundás
már ismerve az utat, befutott rajta, hátra sem nézve, vajon a nő követi-e.
Hannah letette a bringát a bokrok mellé, gondolta, senki sem jár erre, nem lesz
útban. Kicsit nyújtózkodott, megigazította térdig érő fényes fekete bringás
nadrágját, eligazgatta meggyűrődött barna pólóját, de a hajához hozzá sem
nyúlt, tudta, hogy a zabolátlan hajtömeget ilyenkor már nem lehet
megszelídíteni, még kócosabbá tudja csak varázsolni magát.
Óvatosan
lépett be a kapun, félve az ismeretlentől, de semmi szokatlant nem látott, és
nem is kiabáltak rá birtokháborításért. Az ösvény kanyarogva vezetett egy apró tornyos
épület felé, aminek falait benőtte a borostyán, színét már nem lehetett
megállapítani, imitt-amott vörös tégla kukucskált ki a levelek közül. A kis
kutya ismét előkerült a ház mögül és hívogatva, incselkedve ugrándozott,
mintegy csalogatva kísérőjét egy bizonyos irányba. Hannah lassan lépegetett, az
előkert ápolatlansága, vadsága megdöbbentette. Felfedezhető volt egy bizonyos
szabályosság az ágyások kialakításában, de látszott, hogy már régen nem
gondozza senki sem a kertet, az enyészet lassan birtokba vette.
A
nő megkerülte a házat és a meglepetéstől a lélegzete is elállt. Hatalmas volt a
kontraszt. Előtte egy völgy terült el, lankáit beborították az éppen nyíló
virágok, nárciszok, tulipánok özöne. Mint színes szalagok futottak lefelé a
virágsávok, sárgák, narancsszínűek, pirosak. Egymásba olvadtak a különböző
árnyalatok, mezőket és foltokat képeztek, majd ismét elvékonyodva kanyarogtak
fel a szembeni dombra. Az illatból ítélve Hannah jácintra és ibolyára is
gondolt, elkezdte hát keresni a lila színeket és a völgy egyik oldalán
felfedezte, hogy amit eddig sötét vizű pataknak vélt, az illatos virágfolyó.
-
Szép, ugye? – egy öreges hang szólította meg a nőt. – Látom, meglepődött. Nem
tudott Lilian kertjéről eddig?
Hannah
végre levegőhöz jutott és körülnézve, a ház mögötti kis füves téren, egy
kőpadon üldögélő öregasszonyt vett észre.
Mikor jobban megnézte, két mohával benőtt kőkeresztet pillantott meg a
pad mellett. A halmok besüppedtek, benőtte őket a fű és a kereszteket moha
borította.
-
Nem, tényleg nem hallottam róla eddig. Ki ültette ezt a rengeteg virágot és ki
ápolja őket? – Hannah odasétált az öregasszonyhoz és kíváncsian várta a
választ.
-
A kert és a ház egy fiatalemberé volt, aki messze földről választott magának
párt. A fiatalasszony hazavágyódott és nehezen szokott meg. Hogy megkönnyítse
neki az életet, és mert nagyon szerette a feleségét, a párja idevarázsolta a
távoli otthon kedvenc virágait.
-
Ezt a rengeteg növényt ő ültette egyedül? Mennyi időbe telt ez? – Hannah
megdöbbenve állt.
-
Minden nap ültettek, terveztek és megint ültettek. Éveken keresztül tartott,
mire elkészültek mindennel. És most itt az eredmény, maga is láthatja. - az
öregasszony ráncos kezével körbemutatott. - Aztán a fiatalasszony
megbetegedett. A férje minden nap kihozta ide és együtt gyönyörködtek a
virágokban. Ma is együtt vannak. - azzal a két sírra mutatott. - A kölyök is az
ő kutyájuk ivadéka. Magával viszi?
Hannah
nem tudott megszólalni, sokkolva állt, az elvégzett munka mennyisége olyan
hatalmasnak tűnt, és hallani azt, hogy az eredményt nem sokáig élvezhették együtt…
-
Milyen szomorú… - fordult vissza a kőpad felé, ám azon már senki sem ült, csak
a kis kutya szuszogott alatta, békésen aludva.
A
nő lassan lehajolt a kereszthez, megsimogatta Lilian kőbe vésett nevét. Leült a
padra és töprengve nézte a virágtengert. Kezdte megérteni, hogy talán pont ez a
jel, amire várt. Meg akart futamodni, mert megijedt a feladattól. Pedig itt a
példa előtte, csak hinni kellett abban, hogy nem számít az idő és a munka
nagysága. Minden elérhető, türelemmel, hittel és szeretettel.
…
Egy
langyos tavaszi napon fiatal pár tette le a kerékpárját a kőfalnál. A velük
levő barna bundájú kutya csaholva futott be a vaskapun és ugrándozva indult a
tornyos épület mögé. A kőpadról lassan, nehézkesen támaszkodott fel botjára az
öregasszony. A kutya örvendezve simult a térdéhez, barna szeme nedvesen
csillogott.
A
lány kezében virágcsokor volt, a díszítő szalagon mindössze két név állt:
Hannah és Victor.
-
Anyu küldi Liliannak. – mondta az öregasszonynak.
A
virágokból áradó illat elvegyült a korai nárciszok csábítóan finom, fűszeres
illatpárájával, amely a völgyből szállt felfelé.
Az írás a
Minerva Capitoliuma októberi számában jelent meg.